A következő címkéjű bejegyzések mutatása: víz. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: víz. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. július 31., csütörtök

Struktúrák

Sziklás folyómeder a Grossglocknernél

 

Rheinfall vízesés részlete

Zelenci-forrástó alja

Mostinica-szurdok 

"Bálna" figyel  a víz alól

Molnárkák a vízen







2024. január 6., szombat

Hullámzó fa részletek

 

A Beliczay-szigeten kialakult sekély, ámde viszonylag nagy kiterjedésű vízfelületek tisztán tükrözték vissza a környező fákat. Ugynakkor a legkisebb zavarra is élénken reagáltak, érdekes hullámvonalak alakultak ki a felszínen. Ugyanakkor a víz hamar megnyugodott és újra gyönyörű feszített víztükör duplázta meg az erdőt. 







2023. február 14., kedd

Anna-völgyi vízesésnél

 















Pár hete még nyoma sem volt jégcsapoknak, és a Bükkös-patak is sokkal nagyobb vízhozammal rendelkezett. Több helyen is káprázatos vízfüggönyök alakultak ki az egykori malmok gátjainak maradványainál. 

Az Anna-völgyi vízesésnél még mindig sok víz volt, a fagyott jégcsapok tették még látványosabbá. 

2020. február 9., vasárnap

Csörgő-patak völgye a Mátrában

Mátrakeresztesről a piros jelzésen haladtunk Galyatető irányába a patak mentén.  Mit haladtunk?  Szökdécseltünk szikláról sziklára, kidőlt fatörzseken egyensúlyoztunk, patakmedren keltünk át, hogy aztán a túlparton  néhány méter megtétele után visszalépkedjünk a csúszós köveken, ügyelve, hogy száraz maradjon a zoknink. Elbűvölve baktattunk a part mentén, kezünket megmártottuk a jeges vízben, hallgattuk a folyó zúgását, élveztük a fák között betűző napsütést. 


A patakvölgy romantikája magával ragadott. A hegyoldalban mohás sziklák, a csúcson hatalmas sziklatömbök kísérték lépteimet. Egy-egy barlang láttán felötlött bennem, hogy talán Vidróczki is azokban az üregekben   talált menedéket, vagy épp itt itatta lovát a patakban. 

A víz sebesen zúgott tova, a sziklákon apró vízesések képződtek, néha megtelepedtem a tövükben és csak hallgattam a víz robaját. Mindez visszahozott a jelenbe, elfeledtetett velem problémákat, a múlt eseményeit és a jövő gondjait. Kitisztult a fejem, és felfrissültem, immár készen állok újabb kihívásokra.  

A parton tavaszi virágok után kutattam (a múlt héten már találtam hóvirágot), de végül csak néhány jégcsapra leltem.

A víz fölött átvezető kidőlt fákon megtelepedett mohaszőnyegeken ücsörögtünk, lábunk lógázva élveztük a napsütést. 
Azt akarta tudni, milyen jégcsapnak lenni!

Zöld mohaszőnyegen aláomló vízfüggöny őszi levelekkel. 

Úgy 4 km után elértük azt a pontot, ahol a folyócska több ága egyetlen mederben egyesült, ami mellett addig haladtunk. Innentől azonban több 10 méter széles területen terült volna szét a víz, ha lett volna ehhez elég a mederben. Így maradt a mocsár, az iszap, az itt-ott megbúvó dagonyák. Szeretem az ilyesmi látványát, engem feldobott.
A kiszélesedett ártér azonban egy idő után újra összeszűkült. Meredek sziklafalak fogták közre a fél méter mély patakot. Rövid, de látványos sziklaszurdok között tört át a víz.
 Az egyik szikla csúcsán telepedett meg ez a fa, gyökereivel dacosan fogja körbe és hatol be a szikla repedéseibe. Vajon meddig bírja?

Óriási sziklagömbök között vág utat magának a víz. Átközdve magunkat a sziklák tetején , végül csendesebb részekhez érkeztünk, a folyó békésen kanyarog a medrében. 

A  part menti barlangok tetejéről csöpögő víz a fagyban jégcsappá dermedt. 

Jól esik egy kis pihenés az avarban, a nem túl hosszú, ámde látványos és érdekes út után.  

2019. november 10., vasárnap

Szabó Lőrinc: Tengeren (részlet)

...
Ez a kékség, amiben úszunk,
eget és földet összefog
és lent a hullámzó magasság,
fent a szárnyrakelt víz suhog.
S ebben a tükrös ragyogásban,
csobogó ég és víz között,
elszáll az emberi sötétség,
amely idáig üldözött:
könnyű vagyok s a könnyű lélek
könnyűnek érzi a jövőt,
minden gyötrelmét elfelejti
a megváltó szépség előtt.
...
Lent az ég ragyog, fent a tenger,
ez a nagy fény meggyógyított;
most megint örülök, hogy élek,
hogy élek és ember vagyok. 

2019. szeptember 12., csütörtök

Szeretem

Beleszerettem. A Dunába. Minden napszakban ezer meglepetést tartogat, csupa felfedezni való izgalmas apróság. Élvezem méltóságteljes hömpölygését, amint árral szemben araszolunk rajta a kenuban. Szeretem a motorcsónakok által keltett hullámok ringatását, a nap csillanását a vízfelszínen,  eső keltette fodrozódást, a széles vízfelszínt. Amott egy jégmadár cikázik a  part menti fák ágai előtt, azon a sziklán teknős nyújtogatja nyakát, a vízbe lógó faágakon récék tanyáznak. Fejünk fölött hirtelen méltatlankodó rikácsolással egy gém húz el, meglep az éles hang, összerezzenek.
Aztán eltűnünk egy holtágban és világ megváltozik. A víz kisimul, visszatükrözi a partot, megszűnik a főág forgalmának zaja, csak mi vagyunk, egy megkettőzött világ közepén, és hallgatjuk a csendet. 
Este aztán kikötünk, a fák között a nap aranyló sugarai kergetőznek, sátort verünk,
és vacsora közben már  az aranyhíd hullámzó vonalát bámuljuk.   Éjjel maradnak a neszek. Lehunyt szemmel hallgatom ahogy a szél suhan a fák ágai között, vagy az eső veri a sátortetőt, a   túlpartról átszűrődő mulatozás vidám hangjai fura módon  még jobban kiemelik, milyen messze van az a másik világ.  
Aztán a reggel. A mozdulatlannak tűnő sima Duna. Nincs zúgás, sem éneklés, sem nótaszó, csak  halk csobogás és óvatos madárfütty és  kavicsokon megcsikorduló lépteim zaja.
Aztán belemerülök a vízbe. A hideg víz erőteljes áramlása pillanatok alatt lehűti felhevült testemet, jól esik utána a séta a napon. Elsétálok hát a part mentén sorakozó  élő és holt fák előtt. Gyönyörködtet ez a kuszaság. 
A holt ágakban sűrű  zöld takarót borít a vízre a békalencse. 

Másutt az erdő alját az árvízkor idesodort száraz  ágak borítják, szépen az áramlás irányába rendeződve.   Taposok a kiszáradt folyómeder iszapjában, és egybeolvadok az ártéri erdővel, érzem a rohadó növények szagát, az erdő leveleinek nyári illatát, érzem a  víz molekuláit a bőrömön, a nap melegét, hallom a madarak neszét az ágak között, a bogarak serregését, a távoli csónakok robogását. 

Megint máshol kis patak torkollik a főágba. Felsétálunk rajta, csupa kanyar és iszap és zegzug és gyökér, titok és rejtelem, romantika és forró szerelem. 
Itt nemrég még kis vízesés zubogott, most bokáig sárosan cuppogunk az ágak között.
Sétálni a Duna közepén? Igen, lehetséges. A Kecske-zátony (Kecskerágó) környékén  a kanyarokban annyi hordalékot tett már le a folyó, hogy a két part között félszélességben térdig ér a víz.
Aztán újra felfedezésre váró patakmeder, átmenetelig szünetel benne az áramlás.
Az egykori mederben kis tavak maradtak vissza, némelyiket vattaszerű zöld békanyál fedi.
Itt aztán rengeteg apró megfigyelni való akad: az elszáradt zöldmoszat alól apró növénykék törnek elő.
Egész kis szürreális erdősátor alakul a parton a zöld moszatok alól előtörő kis fácskák formájában. 
Aztán újra a nagy Duna, csak ülök a hajó orrában és evezek, az ég összeér a földdel előttem és beleveszek az érzéseimbe, minden oly fényes és ragyogó, elönt a boldogság és belesuttogom a végtelembe: Imádok élni!