Jó, akkor te ostoba vagy!

Két óra közti szünetben összefutunk a kávézóban. Leültet, kávét rendel, és már meséli a heti frusztrációját: diákjainak az órán papíron kellett programkódot írni. Megkérdezték, hogy miért, mire a következő példázattal próbált rávilágítani a lényegre:  

 - Tudsz-e papírra lovat rajzolni? 

 - Nem.

 - És  Photoshop-ban, tudnál-e lovat rajzolni? 

 A többség persze tudja, hogy nem, de meglepetéssel tapasztalja, hogy volt néhány, aki azt mondta, hogy szabadkézzel nem, de ps-sel tudna lovat rajzolni! 

 - Jó, akkor te ostoba vagy! - gondolja magában, de persze nem mondja ki. 

 - Az arcodon biztos látszik, mit gondolsz! - mondom neki, s már látom is lelki szemeim előtt, milyen is lehet a látvány. Felszabadultan nevetünk. Nagy vidám redők húzódnak a szeme körül, széles vigyor látszik a fején körbe, szeme csillog. 

Váratlan ötlettől vezérelve előveszem a táskámban lapuló fényképezőt, és lefotózom az arcát. Tetszik amit látok, viccelődik, rájátszik még egy kicsit, csuda jó pillanatokat kapok el. Majd szomorúan konstatálom, hogy nincs memóriakártya a gépben. 

Sebaj, gyorsan előveszem a tartalékot, beleteszem, kérem, hogy "játsszuk el" újra az előbbi szitukat. Rááll, készül a fotósorozat. Majd észreveszem, hogy nincs bedugva rendesen a kártya, így megint nem sikerült rögzíteni egyetlen képet sem. 

Nevetve mondom, hogy kellene harmadszor is, mire zordra vált az ábrázata, és azt mondja, ő aztán nem!  Már nem tud hiteles lenni. 

Lógó orral ülök vissza a helyemre. 

- Na, most azt gondolod,  "Jó, akkor te ostoba vagy!", látom a kifejezést az arcodon! -  mire újra kipattan a röhögés, újra játszik, és jöhet a harmadik, ezúttal sikeresen rögzített fotósorozat. 

Az első tényleg élőbb volt, de azért ez se lett rossz.