Bejártuk az ásványi ágrendszert

Kicsit rosszul terveztük a szigetközi kenutúrát, azt hittük, odaslattyogunk lazán a kempingbe és máris rendelkezésünkre bocsátanak 2 kenut. De nem. Kiderült, Dunakilititől Cikolaszigetig az összes vízi járművet két hétre előre kibérelték. Így jutottunk le Ásványráróra, ahol pár éve már eveztünk. Szerencsére itt volt szabad hajó, így útnak indulhattunk. A kikötőből rögtön a kiszáradt fák felé vettük az irányt, engem különösen vonz az ilyen látvány. Amolyan kettős hatása van ott a Dunának. Fura ellentéte a buja őserdő szerű erdőnek és kiszáradófélben lévő mocsárnak. 

A fák között hattyúk úszkáltak, a zsombékokról kócsagok reppentek fel, a fákon hatalmas sárga gévagombák virítottak. 

A Halrekesztői-zárás felé vettük az irányt, itt kellett először átemelni a kenut a töltésen. Majd a baloldali ágban, a Gombócosi-Dunán folytattuk utunkat. A víz nem áramlott gyorsan, kellemes tempóban haladtunk felfelé. 

Én és a tesóm kaján vigyorral figyeltük, ahogy a másik kenu hármasa mérsékelt összhangban lapátolta a vizet, sehogy se sikerült egyenesbe kerülni, mindenki felváltva magyarázta, hogyan kéne csinálnia a másiknak. Végül sógornőm kijelentette, hogy nem szereti az evezést, felhagyott vele, ezután már simán haladtak a megfelelő irányban. 

A Gombócosi-zárás után rögtön jobbra fordultunk egy rejtekes ágba, a meglehetősen nagy sodrású Újszigeti-Dunán. Szerencsére két tesóm remek kormányos, így gond nélkül siklottunk lefelé a kanyargós vizen. 

Mire elértük a Szürke-Dunát, a víz sodrása is csillapodott. Majd beeveztünk a Kalapszigeti ágakba, ahol szinte állt a víz. Több helyen adódott lehetőség vízbe csobbanni, ami igencsak üdítő volt a nagy forróságban. 

Kifelé haladva az ágból kicsit elnéztünk a szárazföldet átszelő csatornába, ahol épp egy vaddisznócsalád úsztatott át a vizen. 

Az Öntési-gátnál újra átemeltük a hajót, majd a Pókmacskási-sziget mellett elhaladva, lecsorogtunk a zúgón, behajóztunk a Morvaszigeti-csatornába, ahol újra kidőlt-bedőlt, holt fák között szlalomoztunk, majd fájó ülepünket védendő, visszatértünk a kikötőbe.  A túra hossza összesen alig volt 12 km. 

Estefelé szúnyogűzőnek kis füstöt eregettünk, majd nyugovóra tértünk. 

A nagy meleg ellenére párás hajnalra ébredtünk. 

 

Az ásványi ágrendszer talán legszebb részét egy másik alkalommal jártuk be, amikor is a szokásos kikötőből a Pókmacskási-sziget felé vettük az irányt, az enyhe zúgón feleveztünk, majd az Öntési-ág és a Szürke-Duna közötti záráson nem emeltük át a hajót, hanem jobb kéz felé egy kis ágon beeveztünk. Itt ugyan volt egy híd a víz felett, ami alatt erősebb volt a sodrás, és jól meg kellett húzni az evezőket, ha fel akartunk jutni, sőt még a nyakunkat is be kellett húzni kissé, hogy átférjünk a híd alatt, de végül egyesült erővel, négyen, felküzdöttük magunkat az erősen áramló folyón. Már ez a sikeres manőver is felpörgette az adrenalint és a jókedvünket, de  ami utána következett, az maga volt a gyönyör és a csoda. 

Nagyon szép ágba kerültünk. Mindenfelé belógó fák, mintha egy hatalmas zöld alagútban lettünk volna. Eveznünk sem kellett, a víz épp a megfelelő tempóban vitt minket lefelé épp csak a kormányos igazított időnként a hajón. 

Néma csöndben haladtunk, áhítattal figyeltük a levelek rezdülését, a víz áramlását. Már csak néhány vízimadár kellett volna a teljes varászlathoz, azok azonban nem bújtak elő. 

Az ág vége felé egy újabb átemelés következett. A táj igazán idilli volt. Sehol egy lélek, csak mi voltunk errefelé és a Szigetköz. 

A zárással szembeni kis öböl.

Ezután már a forgalmas nagyobb Duna ágba kerültünk, ahol hirtelen megnövekedett a forgalom. Rengeteg kenus jelent meg körülöttünk, ki felfelé haladt, ki lefelé, nem győztük kerülgetni egymást. A Völgy-sziget sarkánál lévő nagy réten megálltunk fürdeni egyet, majd a Béka-éren eveztünk vissza a kiindulási pontunkhoz. 

A 9 km-es útvonal több mint fele vezetett a kis ágban, talán a kora reggeli indulásnak, vagy a küzdelmes megközelíthetőségnek  köszönhetően voltak ott kevesen, mindenesetre jó lenne még ilyen ágakat felfedezni a Szigetközben. Állítólag Cikola-sziget közelében több rejtekes (fél)holt ág akad. 

Talán majd jövőre. 

RSD

Végre eveztem! Idén először. Nem is tudtam, hogy ennyire hiányzik, hogy ilyen mértéktelenül vágyom rá, a vízre, az evezésre, a kalandra! 

Végtelen megkönnyebbülést és boldogságot éreztem, amikor végre kenuba ültem a lányommal. Csoda kenunk volt: könnyű,  gyors, és jól kormányozható, bár ez utóbbitól féltem kicsit, régen voltam kormányos. Még háttámlája is volt az üléseknek, bár ez szerintem inkább csak zavaró evezés közben, de amikor csak úgy a vízen ringatózva napozol, nagyon kellemesen támasztja a hátat. 

Az RSD nyugodt volt, alig fújt a szél, kócsagok szálltak nagy fehér szárnyaikat kitárva, szárcsák és récék terelgették pelyhes csibéiket, vízitök virágzott, smaragdzölden virítottak a páfrányok méteres levelei a nád között. Mindenféle nádi csicseri zörgette a nádat, két lábával kapaszkodva az erős, ámde imbolygó szálakba. Csodás volt!

Buja vízparti növényzet

Mindig meglep ez a rengeteg páfrány. Mit keres a tűző napon? 

A kenunk üléseinek még háttámlája is volt. 

vízitök

mocsári nőszirom akácvirágok között

Szigetszentmiklósi úszóláp kenuval

Az úszóláp már többször volt úti célom, de eddig csak szárazföldön, kerékpárral. Igaz, az is nagyon szép út, de kenuval, a vízről megközelítve mégiscsak más élmény. 

Ezúttal Dunaharaszti Csónakháztól indultunk útnak dél felé. Az RSD (Ráckevei-Soroksári Duna ág) csendes, lassú folyású Duna ág, most is békésen ringatóztunk a folyón, ha épp nem eveztünk. hamarosan elértünk egy szigetet,  balra a  Duna-Tisza csatornán haladtunk tovább.  A víz szinte mozdulatlanul áll ebben az ágban, a nádas csaknem teljesen szélvédetté teszi, így olyan érzés volt, mintha egy tavon eveznénk. Egy darabig erre eveztünk, aztán visszafordultunk, végül is nem a Tisza a cél!

Visszatérve az RSD ágba a forrón tűző napot hatalmas felhők takarták el, kellemesebbé vált az idő. 

Szigetszentmiklóst elérve nagy vízi életet tapasztaltunk. Több jachttal, valamint kenus társasággal  is találkoztunk, remek kikötőhely is mutatkozott a szabadstrandnál. 

Innen már látszódott az úszóláp felső vége. De mi is ez az úszóláp?  Az 1800-as években Budapestet többször is elöntötte a Duna. Az árvíz elleni védekezés érdekében a ráckevei Duna ág két végén zsilipeket építettek, hogy ezzel szabályozzák a víz mennyiségét. Ennek következtében azonban hosszú évek alatt a meder eliszaposodott, nagy hajók számára az RSD hajózhatatlanná vált.  

Az 1900-as évek közepétől kezdve a medret rendszeresen kotorták, és a homokos kavicsot a parttal párhuzamosan halmozták fel. Ezeken az iszapos kőhalmokon telepedtek meg a vízi növények, sás, nád, gyékény, majd megjelentek a fák is. Gyökérzetük másfél-két méter vastag szövetet képez a homokos, kavicsos rétegen, szinte ring a vízen. Remek búvóhelyet biztosít a vízi állatok számára, így számos madárfaj, pézsmapocok, siklók, békák találnak itt otthonra. 

A szigetszentmiklósi úszólápon tanösvényt is létesítettek, ahol kicsit betekinthetünk a láp állat és növényvilágának életébe. 

Mire a kenut a láp alsó végén kikötöttük, már  dörgött az ég, és sötét fellegek gyűltek a fejünk felett. Kicsit azért még sétáltunk a tanösvényen, fürödtünk a Dunában, majd hatalmas esőcseppek kíséretében elindultunk visszafelé. 

A szél feltámadt,  főleg hátulról fújt, szerencsésen segítve ezzel a haladásunkat. Néha azonban meggondolta magát, oldalról támadt nekünk, csaknem a nádasba dobta a kenunkat. 

Elég meggondolatlanul indultunk útnak, csak rövid, pár órás evezést ütemeztünk, eszembe sem jutott, hogy esőkabátot, meleg holmit hozzunk magunkkal az útra, most azonban a levegő is hűlni kezdett, a szél sem tett jót, fürdőruhában ültünk a kenuban, nyakunkba eső csepegett. 

Előttünk az ég azonban biztatóan kéklett, sőt hátranézve is tisztulni látszott az idő, csak a fejünk felett gomolygott a szürke felhő. Kiderült, hogy épp az eső sebességével haladunk, így lassítottunk kicsit, s lám, a felhő lehagyott, az eső elhaladt felettünk, már csak a széllel kellett megbirkózni. 

Meglepően hamar visszaértünk kiindulási pontunkra, így még kalandoztunk egy kicsit a Sportsziget körül.

Az út hossza 12 km, könnyű, kellemes evezés, csendes vízen, (főleg ha nem esik és nem fúj a szél). 3 óra alatt kényelmesen megjárható. 

Családi evezés az Ipolyon

Szobon a Kenumánia rendkívül szolgálatkész és barátságos csapatától béreltük a kenukat, melyeket kis-nagy családommal egyetemben felszállítottak a 16 km-re fekvő Ipolytölgyesre. 

Innen rövid papírmunka és eligazítás után nekivágtunk a folyónak.

A nap forrón sütött, felhő egy szál sem mutatkozott az égen. A víz viszonylag sebesen folyt, sok evezésre nem volt szükség, így belelazulva az életbe, bámészkodtunk. Emitt szürke gémek röppentek fel előttünk, amott a magas hegyfalban parti fecskék százai repdestek hangos csiviteléssel. 

Az első meglepetést az okozta, amikor egy áramlat a part szélére sodort, még a hajót is oldalra fordította, küzdöttünk, míg végre újra egyenesbe hoztuk. Innen már óvatosabban haladtunk, jobban figyeltük a víz folyását. Bizony kellett ügyeskedni.

Egy helyen kicsit meg is ijedtünk, mert az egyébként nyugodt víz egy távolabbi ponton olyannak tűnt, mintha hatalmas vízesés, vagy örvény lenne arrafelé. Közelebb érve kiderült, hogy nem csak úgy tűnt, valóban össze-vissza kanyargott a víz, láthatóan minden ok nélkül. 

Más helyen pedig S alakban áramlott a kb. 10 méter széles folyó  egyik partjától a másikig. Amott kis szigetet került két oldalról, ugyancsak gyorsuló áramlással. Kezdetben kicsit pánikoltunk, de hamar rájöttünk, hogy kell ilyenkor kormányozni a hajót. 

Egyik kis sziget megkerülése után visszatekintve felkiáltottam: Itt ki akarok kötni! Visszafordultunk, ami a gyors áramlás ellenében nem volt egyszerű manőver és teljes erővel eveztünk felfelé, s végül sikerült kikötni.

A sziget egy része víz alatt volt, ide álltunk be a hajókkal, aztán megkerestük a szárazföldet is. Ne képzeljünk hatalmas túrát, az egész sziget akkora volt, mint egy kisebb szoba, mégis a magasra nőtt fű között csupa labirintusnak tűnt.  

Egy csendesebb öbölben megmártóztunk a hideg vízben, aztán tovább  indultunk. 

Békés evezésünkből éles telefonhang ébresztett bennünket: szüleink aggodalmaskodtak, hogy vajon túléltük-e a felhőszakadást. Milyen felhőszakadást? Budapesten ítéletidő van! No, mi abból nem érzékeltünk semmit!

Ám ekkor megdörrent az ég. Hamarosan sötét felhők úsztak az égen, aztán szemerkélni kezdett az eső. Esett kicsit, aztán abbahagyta, úgy döntött, mégis inkább Budapestre tartogatja az energiáit. 

Ennek megörvendve egy buja növényekkel benőtt kis mellékágba eveztünk be, melynek bejáratát rózsaszínen virágzó gyékény őrizte.

Visszatérve a kis ágból  parton tanyáztak bivalyokra lettünk figyelmesek, így  kikötöttünk. Amúgy sem ártott elgémberedett tagjainknak, ha kicsit kinyújtóztatjuk őket!

Az eső lába egyre inkább lógott, így jó tempóban kezdtünk evezni Szob felé. Az Ipoly kiszélesedett, lenyugodott, vad "S" alakú áramlatok eltűntek, így szükség volt minden erőnk bevetésére az evezéshez. 

A fákon szürke gémek reppentek fel közeledtünkre, majd 10 méter után újra megtelepedtek a lombok között, majd újra felreppentek, előreszálltak, megpihentek, bevártak. A végén már 5 gém vigyázta utunkat, mint szürke őrangyalok.

Ezen a szakaszon több helyen is remek kikötési/fürdőzési lehetőségek adódtak volna, de az eső miatt inkább haladtunk előre, végül elértük a Duna torkolatát, s ott  kikötöttünk.

Mire kicsomagoltuk az ebédet az eső is a nyakunkba zúdult, a levegő lehűlt, nyakig esőkabátban majszoltuk a fasírtot és vártuk, hogy csendesedjen kicsit az idő. 

Szerencsére fél óra sem kellett és csillapodott a zápor, a kenukból kimertük a vizet és elindultunk a pár száz méterre lévő szobi kikötőhöz, ahol már vártak ránk. 

Öröm volt ez a kb. 20 km (6 óra, kevés megállással) csodálatos környezetben, jó állapotú, tiszta hajókkal, változatos időjárási viszonyok közepette.  

A túra fényét csak emelte az érdeklődő és segítőkész fogadtatás. Mindenkinek szeretettel ajánlom a Kenumánia csapatát!

Ráckevei Kis-Duna lagúnáin

Vasárnap reggel úgy tűnt, az aznapra tervezett kenutúránkat elmossa az eső. Dél körül azonban kezdett tisztulni az ég, így egykor már a ráckevei Keszeg soron hajókat béreltünk és vízre szálltunk. 

Csodálatos érzés volt ezen a nyugodt vízen evezni. Mintha ég és föld között lebegnénk.

Az Árpád-hidat elhagyva kb 200 méter múlva jobbra egy kis lagúnába hajóztunk be. Kacsák, vizityúk és hattyúk úsztak el mellettünk. Madárcsivitelés és kakas kukorékolás  hangja, valamint akácillat töltötte be a levegőt. 

Átkelés az alagúton - volt olyan alagút is, ahol teljesen hátra kellett dőlni, hogy átférjünk alatta. 

Teknőstolongás egy kidőlt fatörzsből rögtönzött napozón.

Kidőlt fa tükröződik a mozdulatlan víz fölött.

Ők inkább kettesben heverésznek.

Mocsári nőszirom szegélyezte a partot.

Kiérve a mellékágból, átkeltünk a Duna túlsó szélére, és megkerültük az Angyali-szigetet. A sziget végén újra egy vadregényes Duna ágon jutottunk át a másik oldalra. 

Bakcsó nézett minket gyanakodva, de úgy tűnik megszokta már a kenusokat, alig két méterre haladtunk el mellette. 

Csupa zöld!

Összesen kb 12 km-t tettünk meg, csodaszép környezetben kb 4 óra alatt.