Evezés a Dunán

Május utolsó vasárnapján a barátaink egy egészen váratlan ötlettel álltak elő: „Evezzünk a Dunán!” Azért volt ez meglepő, mert eddig kizárólag a szárazföldi, függőleges irányú mozgást (kirándulás) gyakoroltuk velük. Eszembe sem jutott, hogy önként hajlandóak beülni egy bizonytalanul lebegő műanyag darabba, ami – mint köztudott – nem a hegyen megy, hanem gyanúsan sík terepen, és a lábaink helyett a teljesen elszokott karizmainkat igényli.

Kiderült, hogy ezt a tényt ők egyáltalán nem bánják. Ráadásul a menetrendet is a fiúk beszélték meg, ami egy újabb gyanús fordulat csapatunk dinamikájában.

Mindenesetre mindent zseniálisan elintéztek. Reggel kilenc után már Visegrádon  cipeltük a kenut a víz felé.  Igaz, hogy a szél úgy fújt, mintha fizetnének érte, és az időjárás-előrejelzés által vízionált  kellemes meleg is elmaradt. Legalábis egyelőre. A legnagyobb dráma mégis az volt, hogy Ihar nem jött velünk. Pedig már előre terveztem, hogy a sűrű, fekete bundájába fúrom a kezem.

Rövid egyezkedés után Péter kapta a kormányosi posztot – mi, többiek pedig kéretlen szakértőkként folyamatosan diktáltuk neki, hogy melyik oldalon kellene jobban húznia. Ő a ránehezedő nyomást  ijesztő nyugalommal tűrte, miközben hősiesen küzdött az elemekkel és a part felé sodró erős széllel. 

Mire elhagytuk a Szigetcsúcsot, a szél és a hullámzás is rájött, hogy nem bír velünk, úgyhogy mérséklődtek. Ebben a korai órában senki más nem volt olyan elvetemült, hogy vízre szálljon, így teljesen egyedül csorogtunk lefelé a folyón.

Péternek Dunabogdánynál jutott eszébe, hogy az előző nap vett vadiúj sapkáját sikerült a kocsiban felejtenie. Hogy elkerülje a napszúrást - vagy csak a mi szórakoztatásunkra -  a pólójából eszkábált magának  fejfedőt. Ezzel azonban leginkább  Bözsi nénire hasonlított, aki ráadásul még fél centis szúrós borostát is növesztett.

Közben elértük a Kecskerágót. Sajna az alacsony vízállás miatt a kis ágak nem voltak hajózhatóak, így a romantikus dzsungeltúra elmaradt. A parton azért kikötöttünk egy szokásos teaszertartásra, ahol módszeresen elfogyasztottuk Dóri teakortyait. És persze jókat beszégettünk, néha hallgattuk  a tájat, és  kollektíven fáztunk.

Miután konstatáltuk, hogy az idővel remekül állunk, úgy döntöttünk, felesleges túlhajtani magunkat: elég, ha csak csorgunk a vízen, a Duna majd szépen levisz minket Szentendréig. Végül is, mi lehet nehezebb annál, mint felelősségteljesen bámulni a hegyeket?

Közben a hirtelen jött szélcsendtől és a gyanúsan sima víztől annyira felbátorodtam, hogy beálltam kormányosnak. Meglepődtem, milyen jól megy! Amikor a többiek nem eveztek, akkor több izommunkát igényelt a dolog, amikor meg eveztek, akkor többnyire összevissza haladtunk, úgyhogy az agyamat is használni kellett, miképp korrigáljam az irányt, de végül lejutottunk Leányfaluig. Itt  stratégiai kényszerpihenőt tartottunk néhány palacsinta és pár doboz sör társaságában – szigorúan az egészség megőrzése érdekében.

Innen 5,5 km Szentendre, amit alig egy óra alatt tettünk meg. A rév előtt kikötöttünk, uzsonnáztunk, és megelégedetten vártuk a hajószállítónkat, miközben lelkesen magyaráztuk, miképp hódítottuk meg a Dunát. 

Csodálatosan szép nap volt, sok új élmánnyel. Persze a 22 km járt  némi karfájdalommal, ami azonban másnapra teljesen elmúlt!

Bejártuk az ásványi ágrendszert

Kicsit rosszul terveztük a szigetközi kenutúrát, azt hittük, odaslattyogunk lazán a kempingbe és máris rendelkezésünkre bocsátanak 2 kenut. De nem. Kiderült, Dunakilititől Cikolaszigetig az összes vízi járművet két hétre előre kibérelték. Így jutottunk le Ásványráróra, ahol pár éve már eveztünk. Szerencsére itt volt szabad hajó, így útnak indulhattunk. A kikötőből rögtön a kiszáradt fák felé vettük az irányt, engem különösen vonz az ilyen látvány. Amolyan kettős hatása van ott a Dunának. Fura ellentéte a buja őserdő szerű erdőnek és kiszáradófélben lévő mocsárnak. 

A fák között hattyúk úszkáltak, a zsombékokról kócsagok reppentek fel, a fákon hatalmas sárga gévagombák virítottak. 

A Halrekesztői-zárás felé vettük az irányt, itt kellett először átemelni a kenut a töltésen. Majd a baloldali ágban, a Gombócosi-Dunán folytattuk utunkat. A víz nem áramlott gyorsan, kellemes tempóban haladtunk felfelé. 

Én és a tesóm kaján vigyorral figyeltük, ahogy a másik kenu hármasa mérsékelt összhangban lapátolta a vizet, sehogy se sikerült egyenesbe kerülni, mindenki felváltva magyarázta, hogyan kéne csinálnia a másiknak. Végül sógornőm kijelentette, hogy nem szereti az evezést, felhagyott vele, ezután már simán haladtak a megfelelő irányban. 

A Gombócosi-zárás után rögtön jobbra fordultunk egy rejtekes ágba, a meglehetősen nagy sodrású Újszigeti-Dunán. Szerencsére két tesóm remek kormányos, így gond nélkül siklottunk lefelé a kanyargós vizen. 

Mire elértük a Szürke-Dunát, a víz sodrása is csillapodott. Majd beeveztünk a Kalapszigeti ágakba, ahol szinte állt a víz. Több helyen adódott lehetőség vízbe csobbanni, ami igencsak üdítő volt a nagy forróságban. 

Kifelé haladva az ágból kicsit elnéztünk a szárazföldet átszelő csatornába, ahol épp egy vaddisznócsalád úsztatott át a vizen. 

Az Öntési-gátnál újra átemeltük a hajót, majd a Pókmacskási-sziget mellett elhaladva, lecsorogtunk a zúgón, behajóztunk a Morvaszigeti-csatornába, ahol újra kidőlt-bedőlt, holt fák között szlalomoztunk, majd fájó ülepünket védendő, visszatértünk a kikötőbe.  A túra hossza összesen alig volt 12 km. 

Estefelé szúnyogűzőnek kis füstöt eregettünk, majd nyugovóra tértünk. 

A nagy meleg ellenére párás hajnalra ébredtünk. 

 

Az ásványi ágrendszer talán legszebb részét egy másik alkalommal jártuk be, amikor is a szokásos kikötőből a Pókmacskási-sziget felé vettük az irányt, az enyhe zúgón feleveztünk, majd az Öntési-ág és a Szürke-Duna közötti záráson nem emeltük át a hajót, hanem jobb kéz felé egy kis ágon beeveztünk. Itt ugyan volt egy híd a víz felett, ami alatt erősebb volt a sodrás, és jól meg kellett húzni az evezőket, ha fel akartunk jutni, sőt még a nyakunkat is be kellett húzni kissé, hogy átférjünk a híd alatt, de végül egyesült erővel, négyen, felküzdöttük magunkat az erősen áramló folyón. Már ez a sikeres manőver is felpörgette az adrenalint és a jókedvünket, de  ami utána következett, az maga volt a gyönyör és a csoda. 

Nagyon szép ágba kerültünk. Mindenfelé belógó fák, mintha egy hatalmas zöld alagútban lettünk volna. Eveznünk sem kellett, a víz épp a megfelelő tempóban vitt minket lefelé épp csak a kormányos igazított időnként a hajón. 

Néma csöndben haladtunk, áhítattal figyeltük a levelek rezdülését, a víz áramlását. Már csak néhány vízimadár kellett volna a teljes varászlathoz, azok azonban nem bújtak elő. 

Az ág vége felé egy újabb átemelés következett. A táj igazán idilli volt. Sehol egy lélek, csak mi voltunk errefelé és a Szigetköz. 

A zárással szembeni kis öböl.

Ezután már a forgalmas nagyobb Duna ágba kerültünk, ahol hirtelen megnövekedett a forgalom. Rengeteg kenus jelent meg körülöttünk, ki felfelé haladt, ki lefelé, nem győztük kerülgetni egymást. A Völgy-sziget sarkánál lévő nagy réten megálltunk fürdeni egyet, majd a Béka-éren eveztünk vissza a kiindulási pontunkhoz. 

A 9 km-es útvonal több mint fele vezetett a kis ágban, talán a kora reggeli indulásnak, vagy a küzdelmes megközelíthetőségnek  köszönhetően voltak ott kevesen, mindenesetre jó lenne még ilyen ágakat felfedezni a Szigetközben. Állítólag Cikola-sziget közelében több rejtekes (fél)holt ág akad. 

Talán majd jövőre. 

Válaszok

Duna. Nagy, új szerelem az életemben. Pár éve kezdődött, s nem tudtam, idén miképp lehetek a részese. Aztán megtörtént újra és mégis másképp. 

A megelőző egy hónapban a hangulatom meglehetősen ingadozó volt. Tele voltam félelmekkel, tehetetlenség érzéssel, daccal, vágyakkal, dühvel. Nevetségesen hangzott saját magam számára is, de valósággal úgy éreztem, elvesztegetem az életem, lemaradok valamiről és mégis mindentől félek, félek, félek. Ugyanakkor mindennek semmiféle kézzel fogható, racionális oka nem volt. Illetve minden ésszerű logika azt diktálta, hogy helyes döntéseket hoztam, s nem ezt kellene éreznem. 

Bár a pár héttel ezelőtti börzsönyi sátrazás erősen tompított az érzésen, tomboló kalandvágyamat tökéletesen kielégítette, mégis úgy éreztem, még mindig ott vannak bennem a meg nem fogalmazott kérdések, ki nem mondott vágyak, s válaszokat várnak.

Így aztán igent mondtam a többnapos Duna-túrára, és izgatottan számoltam vissza a napokat. 

Mondjuk az erős felütés volt, hogy induláskor egy gyászszertartás kellős közepébe csöppentünk. Már a hajóba csomagolás is a ceremónia zenéje és a gyászbeszéd alatt történt, igyekeztünk messzebb húzódni, elcsendesedni, és épp tettük volna vízre a hajót, amikor megjelent a talpig feketébe öltözött gyásznép a parton. Én meg vidám fürdőruhában, bordó kalappal a fejemen kerekítettem a szemem. Aztán egyszer csak elkezdték szórni a kedves egykori szerető nagyi és kiváló anyuka, támogató feleség, vidám testvér és barátnő - élt 87 évet - hamvait a folyóba, a limány meg épp felfelé hozta, felénk. Csak ültem a a parton, döbbenten, magam alá húztam meztelen lábaim, összegömbölyödtem minél kisebbre, potyogtak a könnyeim, miközben a fehér rózsák között szürke por lebegett felfelé a vízen. A gyásznép elment, a hangulat maradt. 

Végül csak nekiindultunk. A terv az volt, hogy csordogálunk a Dunán lefele, de szembeszelet kaptunk, így ha nem eveztünk, egyhelyben állt a hajó. Tehát lapátoltuk a vizet. Nem is bántam, az erőkifejtés megnyugtatott, a kajakevezőn becsurgó víz pedig kellemesen hűsített. 

Elhajóztunk a Sánc-hegy tömbje alatt. A vízről felnézve is impozáns látvány volt. Próbáltam összeszedni magam és az érzéseimet,  de nem igazán sikerült. Szótlanul haladtunk, az elmúlt hetek kérdéseit, félelmeit felerősítette a váratlan temetés. 

A víz kellemesen hullámzott,  kis ágakba eveztünk be, elvesztünk a csendes holtág vízbe hajló faágai között, bámultuk a fák csúcsáig szaladó vadszőlő  függönyöket. 

Délutánra egyre jobban feltámadt a szél, sötétedtek a felhők, egy ponton még az eső is eleredt. Igyekeztünk a kiszemelt szálláshely felé, erősen húztam az evezőket, nagyon vártam már, hogy kikössünk. 

A sátrat erős szélben állítottuk fel, majd sétára indultunk  a part menti erdő kusza rengetegében. Százéves füzek ágai lengedeztek, vastag törzsű kidőlt fák barázdált kérgét csodáltuk meg, miközben csapkodtuk a szúnyogokat. Volt ebben valami nagyon ősi és természetközeli érzés.

Ellenpontozásként a révnél elámultunk a pompázatos  Zichy kápolnán (építésének története igencsak érdekes, érdemes elolvasni), megnéztük  a javításra váró hajókat, no meg a kompot.

Zichy emlékkápolna - építtette neogótikus stílusban 1853-ban Ferenc József császár, az 1848-ban  hazaárulóként kivégzett  Zichy Ödön emlékére.
Az átadáskor a falu lakossága távol tartotta magát az ünnepségtől. 

A kápolna hátulról is impozáns. 

Vételeztünk a  kútból vizet, és visszatértünk a partunkra naplementét bámulni.  

A felhők alól előbukkanó napsugarak foltokban festették naplemente sárgára a fák lombját. A háttrében vésztjóslóan szürke fellegek adtak drámai hangulatot az estnek. 

És kész. Véget ért a nap. 

Másnapra hátszelet kaptunk, a víz is erősebben hullámzott, talán a hajót is dobálta. A kedvem virágos volt, a nap sütött, evezni alig kellett, ringattattam magam a hajóval, napoztam, élveztem az életet. 

Csak az ITT és a MOST volt, elveszett az idő.  

Sóderpadokon elevenítettük fel a régi emlékeket. Az idő hol befelhősödött, hol kisütött a nap, de a kedvem végig virágos maradt. 

Bár a Duna erősen hullámzott, felszabadultan eveztem, dudorásztam, a hajóban biztonságban éreztem magam. A limányok felé közelítve az összevissza kavargó, erősen áramló  víz látványa sem bizonytalanított el,  kormányosom megnyugtatóan uralta a helyzetet.

Újabb kiságakba hajóztunk be, ahol a sima vízfelületen tükröződtek vissza a felhők. 

A fenti és az alábbi két kép között az eltérés egyetlen perc. Persze két különböző irányba kattant a gép.

 Holtágakban bámultuk a halászó, pihenő és felreppenő gémeket és kócsagokat.

Az erősödő szél és a növekvő gomolyfelhők következtében a Dunán  haragos zöld hullámok keletkeztek. Mindez épp a Tassi zsilip felé való átkeléskor erősödött fel. Erősen küzdöttünk az elemekkel, de bizalmam töretlen volt, mély és erős, persze azért húztam az evezőt keményen, mégis a kormányos szakmai tudása nélkül talán nem tudtunk volna átjutni a túlpartra, mégpedig pontosan a Szigetfői Őrfa alatt, az RSD befolyásánál.  Ráadásul úgy, hogy a szemközti partnál az egész torkolatból semmi sem látszott!

 A zsilipnél a hajó átemelése akasztotta meg kicsit a lendületet, de lenyűgözött, ahogy akkurátusan, célirányosan, a felmerülő váratlan problémákat ügyesen leküzdve megoldottuk ezt is. 

Sajó Elemér többfunkciójú vízleeresztő műtárgy - akár áramot is tud termelni. 2021-ben adták át. 

Harmadik nap igazán nehézre sikeredett. Reggel még megszemléltük a zsilipet, megnéztük az RSD levezető csatornáját, majd egy horgászhelynél megkértünk egy horgászt, had szálljunk vízre a pecabotjai mellett. 

A tervek szerint Ráckevéig kell felevezni az RSD-n 21 km-t. Ami nem tűnt kivitelezhetetlennek, de a váratlan erős szembeszél ugyancsak megnehezítette a dolgunk. A víz is hullámzott, lassan haladtunk. A szél minduntalan felfordította a kalapomat, így védtelen  arcomat vörösre égette a délutánra pont szemből sütő erős nap. Sokszor behunyt szemmel eveztem, megtehettem, nem én voltam a kormányos!

Szóval lehetett volna kellemes is az RSD ágon evezgetés, ám most mégis inkább küzdelmes volt. A part menti stégek tele voltak "hellóbejjebb" pecásokkal, akik nem sok megértést tanúsítottak az utunkat nehezítő szél és az ezzel összefüggő feltámadó hullámzással kapcsolatosan. Így bármennyire is könnyebb lett volna a part mentén haladni, kénytelenek voltunk a folyó közepén küzdeni a víz-, és légáramlattal. Továbbá a kikötési lehetőségek is korlátozottak az RSD-n, épp a fentebb említett pecások és part menti nyaralók miatt. Így maradt a "ficergésahajóban", "fenekekfájlalása" és "lábakegészútonnyakbatartása". Illetve végül Dömsödön a Petőfi fánál csak kikötöttünk, megmelegítettük ebédünket, és onnan már meg sem álltunk Ráckevéig. 

Hittem is, meg nem is, hogy elérjük a hévet, de nem volt kecmec, társam elszántsága és kitartása tartotta bennem a lelket. 

Végül 8 óra 7 perckor épp elértük az egy perc múlva induló vonatot. Nagyon örültem neki, hogy abszolváltuk a küldetést!

Érdekes módon szavak nélkül is válaszokat kaptam meg nem fogalmazott kérdéseimre, a félelmeim elmúltak, megnyugodva,  újult erővel tértem vissza a Dunáról, kíváncsian és tettre készen várom a jövőt, mely annyi mindet tartogathat még nekem!  

RSD

Végre eveztem! Idén először. Nem is tudtam, hogy ennyire hiányzik, hogy ilyen mértéktelenül vágyom rá, a vízre, az evezésre, a kalandra! 

Végtelen megkönnyebbülést és boldogságot éreztem, amikor végre kenuba ültem a lányommal. Csoda kenunk volt: könnyű,  gyors, és jól kormányozható, bár ez utóbbitól féltem kicsit, régen voltam kormányos. Még háttámlája is volt az üléseknek, bár ez szerintem inkább csak zavaró evezés közben, de amikor csak úgy a vízen ringatózva napozol, nagyon kellemesen támasztja a hátat. 

Az RSD nyugodt volt, alig fújt a szél, kócsagok szálltak nagy fehér szárnyaikat kitárva, szárcsák és récék terelgették pelyhes csibéiket, vízitök virágzott, smaragdzölden virítottak a páfrányok méteres levelei a nád között. Mindenféle nádi csicseri zörgette a nádat, két lábával kapaszkodva az erős, ámde imbolygó szálakba. Csodás volt!

Buja vízparti növényzet

Mindig meglep ez a rengeteg páfrány. Mit keres a tűző napon? 

A kenunk üléseinek még háttámlája is volt. 

vízitök

mocsári nőszirom akácvirágok között

Gemenci Duna holt ágain

Dunafürdőn a Bárka-vendégháznál béreltük a kenuinkat és nekivágtunk a Vén-Dunának. Az egykori fő Duna medrének kanyarulatát 1897-98-ban a folyamszabályozás keretében átvágták. Ezzel az átmetszéssel alakult ki a Kopányi-sziget.  Az átmetszés lassan fejlődött, ezért egy gátat építettek a kanyarulat tetejéhez. Ezzel a holt ág fejlődése felgyorsult. Majd 1998-ban robbantással megnyitották a keresztgátat. A keresztgát alatt a egyrészt a Duna egyik legmélyebb pontja húzódik, másrészt csodás fehér homokpadot alakított ki a víz. Ez úti célunk első állomása. 

A csendes vízen finoman simogató napsütésben eveztünk, s hamarosan elértük az aranymosó szigetet.  Itt még aranyat is lehetne találni, mi is a tenyerünkön tartottunk néhány darabot. A Duna magyarországi szakaszán leginkább a Szigetközben mosták a legtöbb aranyat, ősi mesterség volt ez ott.

Pár éve a Vén-Dunán száraz lábbal jutottam át erre a szigetre. Az erről szóló bejegyzés itt olvasható. 

Hódok rágta fákat már sokszor láttam a Duna mentén, sőt, a partfalban sokszor vettem észre a gyökerek között megbúvó hódvár bejáratát. Most túravezetőnknek köszönhetően egy elhagyott hódvár beomlott tetejét és felső bejáratát is megszemlélhettem. 

Főleg szürkületben jön ki a várából, és lomha járásával az alig pár méterre álló fák törzsét célozza meg. Előszeretettel rágcsálja elsősorban a fűzfák friss, leveles hajtásait, ezek megszerzéséért akár méteres átmérőjű fatörzsek elrágcsálására is képes.

Vezetőnk szerint tisztában van a mérleg elv fizikai törvényeivel, és tudományosan pont ott és úgy rágja a fákat  a tömegközéppontjuk alatt, hogy azok a neki megfelelő irányba dőljenek. Ha véletlen folytán  fennakadnak mondjuk a szomszédos fa koronáján, akkor újra meghatározza a megfelelő rágási pontot, és a jól megtervezett egyetemi szintű számításoknak köszönhetően a fennakadt fát levarázsolja a földre :). Csoda tudós hód! ( Mondtuk is Dézinek, hogy ne hagyja magát, nem győzheti le egy lomha hód - de csak nézett okos szemeivel és hidegen hagyta a dolog. )

Megtudtuk többek között, hogy a hódok romantikusan monogám lények: egy életre választanak párt maguknak, és ha a pár egyik fele meghal, a másik nem házasodik újra. 

Továbbá régen az emberek előszeretettel fogyasztották a hód húst. Különösen nagyböjt idején, ugyanis pikkelyesnek tűnő farka és a vízi életmód miatt tiszteletbeli halnak kiáltották ki, így aztán szabadon fogyasztható volt a húsmentes napokon is. Talán ez okozta kihalását a XIX. században hazánkban. 

Csaknem 100 évig nem is láttak hódot idehaza, majd 1996-ban épp itt,  Gemencen kezdték meg az eurázsiai hód visszatelepítését.  

A program annyira jól sikerült, hogy a folyók mentén szinte már mindenhol találkozhatunk a hódrágások nyomaival. 

Nekivágtunk az átszakított gátnak. Itt a víz most mérsékelten örvénylett és áramlott, de azért izgultam, hogy fel tudunk-e jutni rajta. Erősen húztuk az evezőinket, kormányosunk is a topon volt, így borulás nélkül jutottunk fel. Hamarosan már a  nagy Duna partja mellett eveztünk felfelé, a Rezéti-Duna felé. 

Rezéti ágon is számtalan kócsag, szürkegém rebbent fel jöttünkre és ült meg újra alig pár méterre előttünk. Így kergetőztünk velük egészen egy halásztanyáig. Bokáig süppedtünk a cuppanós sárban, de azért jól esett megmozgatni a derekunkat. 

Régi halászladik a parton. Ezzel már nem fognak halat! 

Időközben teljesen befelhősödött az ég, de így még különlegesebb hangulatú lett a táj. 

Egész a Nyárilegelőig eveztünk fel, itt aztán visszafordultunk, mivel fokozottan védett természetvédelmi területen szeptemberben  3 óra után már csak engedéllyel tartózkodhatnak (leginkábba  a vadászok). Így aztán visszacsorogtunk a nagy Duna felé. 

A folyón átkelve a szemben lévő szinte vakítóan  hófehér homokos partot céloztuk meg, ahol remek délutáni sziesztára nyílt lehetőség. 

Mire lecsorogtunk a kikötőig, egész alacsonyan járt már a nap. Jól esett egy levezető séta a az erdőben a lemenő nap kellemes fényei mellett. 

Vöröslő hajnal a szántóföld mellett. Őzeket is láttunk ugrándozni a szántásban. 

Lassan indul a reggel. 

Másnap a Ferenc-tápcsatornán eveztünk. Az indulási pontunk a Deák-Ferenc-zsilip volt.    A zsilipet 1875-ben építették, feladata a tápvíz gravitációs bevezetése a Dunából a Ferenc-csatornába, dunai árvíz esetén az árvíz kizárása a Baja-Margitta-szigeti árvízvédelmi öbölből, alacsony dunai vízállás esetén pedig a víz visszatartása a Ferenc csatornában. Árvízvédelmi szempontból országos jelentőségű.

A csatorna magyarországi hossza 32,2 km. Mi ebből csak 5 km-t eveztünk végig. Szűk kis ágat két oldalról ártéri erdő és nádas szegélyezi. A víz alig mozdul, ezért jól érzik itt magukat a vízi növények és a óriás mohaállat is. 

Máriakönnye, Vodica kegyhelynél kötöttünk ki. A hely a 18. században zarándokhely volt, a kápolnát 1811-ben szentelték fel. 

Az egyik legenda szerint egykor egy szerb és egy magyar diák vándorolt ezen a tájon, amikor is farkasok támadták meg őket. A közelben, egy magas fán egy Mária-képet pillantottak meg és Máriához fohászkodva megmenekültek. A fa közelében két forrást is találtak, amelyeket saját vallásuk szerint Szűz Mária tiszteletére szenteltek.

A másik változat szerint egy vándorlegény, aki szomorú sorsán bánkódva egy fa alatt pihent, azt vette észre, hogy a fán lógó Mária-kép könnyezni kezd. Mária könnyeiből forrás fakadt, egyenesen kettő is.

A két forrás azóta is megvan, az egyik forrásnál az ortodox szerbek, a másiknál a katolikusok -  magyarok, németek, bunyevácok, szlovákok - imádkoznak.