A bolg új helyre költözik

Pontosan 10 éve, 2013. február 14-én írtam meg első blogbejegyzésemet. Életem akkoriban üresen maradt részét töltötték be a kirándulások és a fotózás, mely mostanára szenvedéllyé nőtte ki magát. Olyannyira szenvedély lett, hogy már-már függök tőle, és nem érzem teljesnek az életem, ha egy héten legalább egyszer nem tudok elmenni egy túrázással egybekötött fotózásra. Néha azt érzem, hogy mindez gátol a szociális, családi kapcsolataim kiteljesedésében, ezért sokszor próbálom korlátozni magam a kirándulások terén. Ilyenkor mindig feszült leszek, és nyűgös, és amikor végre mégis kiszabadulok a természetbe, hihetetlen boldogság és öröm önt el. 

Így aztán valószínűleg továbbra is maradnak a kirándulások, a végtelen bicajozások és valamilyen formában a kenutúrák is. Egyedül, vagy családdal, vagy barátokkal.  Ezek publikálása azonban valószínűleg megváltozik. Hogyan? Pontosan még nem tudom. A lelkemben az elmúlt évben változások történtek. Sok érzést, gondolatot még mindig nem zártam le, keresem az új útjaimat, és persze várnak újabb kihívások is. 

Ami biztos, hogy a blogot elköltöztettem a  https://csavargasaim.blogspot.com/ címre.  A többit pedig meglátjuk. 

Szuadó-völgyön át a Zsongorkőig

 Szuadó-völgy

Orfű közeléből a 6604-es út mellől  indul a kék kereszt jelzésű túristaút az Orfűi-patak meredek völgyoldalában. Az éjszakai esőzések miatt persze csúszott, egyensúlyozgattunk, csúszkáltunk, de leginkább gyönyörködtünk a már-már dzsungelszerű erdőben.

Hihetetlen volt ez a buja zöld kora tavasszal!

A Laci-forrásnál vizet vettünk magunkhoz, és felkapaszkodtunk a meredélyen a zöld jelzés felé. A medvehagyma szőnyeget egyre több helyen szakította meg a szúrós csodabogyó sötét bokra. 

Jakab-hegy

A zöld jelzés felvezet a Jakab-hegyre, ahol piknikeztünk a Pálos kolostor romjainál. Itt a medvehagyma közé egyre több helyen keveredett keltike. 

A kolostor mögött bájos kis tó bújik  meg. 

A tó melletti mocsár impozáns védőőre ez a fűz. 

Piros bogarak. Nem sikerült beazonosítani, melyik is lehet: talán liliombogár, skarlátbogár, vagy valami egészen más.

A tavak mellett álló egykori vadászházból kialakított templomot most szuper táborhellyé építették át. Benne két szinten is fapriccsek vannak kialakítva. Igazán remek lehet ilyen szép környezetben éjszakázni. 

Zsongorkő

(Zsongor-kő, vagy Zsongorkő ? - helyesírás tekintetében erősen megoszlanak a vélemények. A térképem kötőjellel írja, de a hivatalos oldalak egybe írják... A helyesírás ellenőrző teljesen tanácstalan! Azt gondolom a hely neve nem Zsongor, hanem Zsongorkő, ezrét én egybe írnám)) 

A Kolostortól a kék jelzésen jutottunk el a Zsongorkőhöz és a Remete-barlanghoz. 

A sziklák alól feketéllő üreg alig tűnik barlangnak, a bejáratot egy kőtömb zárja el, ami a közelben álló tájékoztató tábla szerint egy esőzés következtében a közelmúltban csúszott le a barlang elé. Állítólag egykoron remeték lakták.  A különlegessége, hogy homokkőben alakult ki, ami nagyon ritka jelenség. 

A barlangtól a Zsongorkő felé vettük az irányt. Amint kijutottunk a fák között, meglepetten kiáltottunk fel. Láttam én már fotókat a Zsongorkő panorámájáról, mégis AZ az érzés és látvány a képeken nem visszaadható. Olyan, mintha egy repülővel  ereszkednél a táj fölé. Váratlanul tárul a fák mögül a szemed elé a látvány, s bár a sziklalépcső nem függőleges, de nagyon meredek, mégis húz a mély, azt se tudod hova nézz, egyszerre fogod be az egész látószöget, aztán elmerülsz a részletekben. A kőlépcsők egyenesen a kovácsoltvas kilátóponthoz vonzzák a tekintetet, majd onnan vezetik az alant elterülő  falvakra és zöldülő földekre. Ez sokkal inkább mélységet ad a tájnak, mint ha csak úgy kinéznénk egy repülő ablakából. Egész más lesz a térérzet azáltal, hogy az előtérben ott vöröslenek a homokkő sziklatömbök. 

Tartottam tőle, hogy fotózhatatlan a látvány, akárcsak a Visegrádi-hegység Vörös-kő panorámája, vagy a Mátra Sár-hegyének látképe, de szerintem ez elég jól mutat. 

A Zsongorkő sziklái tengeri eredetű vörös "jakabhegyi homokkőből" állnak, kb. 200 millió évesek. 

A visszafelé vezető utat  vörös homokkőbe vájták. Gondolom traktorok is kényelmesen elférnek rajta.  Itt még nem volt sáros, azonban az utolsó 2 kilométer alatt bokáig süppedtünk a teherautók kereke szántotta  sáros, vizes mélyedésekben.

Ha nem medvehagyma, akkor illatos hunyor és kutyatej szegélyezte az utat. 

 

Meglehetősen elfáradtam ebben a szép, és szerencsésen esőmentes két napban, örültem, hogy végre újra autóban ülünk,  s fájó talpaimnak csak a gázpedált kell nyomniuk hazáig. 

A Mecsek medvehagymás völgyei

Melegmányi-völgy

A Mecsek eme varázslatosan szép völgyében két éve már jártam, s azóta tervezem, hogy elhozom ide a gyerekeimet is. Húsvétra terveztük, de közbeszólt a Bükk,  és bizonyos macskák etetése. Kétnapos, sátrazós túrát terveztünk, így aztán utólag annyira nem bánom, hogy nem a havas hétvégére került ez az út. Kihívás azonban így is akadt bőven. Elsőnek például az, hogy egész hétvégére zuhogó esőt jósolt a békám. Bepakoltuk az esőkabátokat, váltás száraz ruhát, és lelkileg felkészítettük magunkat a zivatarokra. 

Óránként frissítgettem az appot, jósolt is az mindenfélét! Mármint kisebb és nagyobb esős időszakok között lehetett válogatni, csak az változott, hogy mikor fog jobban esni és mikor kevésbé.  

Ehhez képest, mire Mánfára értünk még csak nem is csepegett, vidáman lépegettünk a dagonyásra ázott erdei úton, és rácsodálkoztam, milyen zöld a táj a múlt heti Bükkhöz képest. 

Hamarosan egy nem túl meredek, de annál csúszósabb emelkedőn kaptattunk fel a Jószerencsét vadászházhoz, ahol az éjszakát terveztük tölteni. Megállapítottuk, hogy a hely alkalmas sátrazásra, vannak padok, asztalok, tűzrakó hely is, sőt fedett terasz is a rendelkezésünkre áll, ha behúzódnánk az eső elől vacsizni. 

Leereszkedtünk a völgybe, s még vidámabban haladtunk tovább az egyre zöldebb, medvehagyma-illatos erdőben. A patak partjára több helyen is lemásztam, megnéztem a mésztufa vízeséseket.

Most ilyen különös zöld algával(?), mohával(?) fedett mésztufa képződmények álltak ki belőlük. 

Ez kicsit olyan, mint egy víz alól felbukkanó víziló. 

A hegyoldalak nem csak a medvehagymától voltak zöldek! A fiatal bükkfák kipattanó levélkéi harsány zöld színnel vonták be az erdőt. 

A Melegmányi-forrás körül már virágzott  néhány medvehagyma. 

 

Melegmányi-vízesés

Melegmányi-vízesésnél éppen csak csordogált a víz, de azért így is látványos volt. 

A vízesés felső része. 

A vízesés tetején megkerestem a két éve is fotózott kidőlt fatörzset. Még mindig ott volt, csaknem változatlan állapotban. 

Az Anyák-kútjánál (is) burjánzott a természet. A sok kidőlt fát körbenőtte a medvehagyma. 

Kantavár

A vízeséstől Kantavár romjai felé vettük az irányt. A mészkőhegységekre oly jellemző víznyelőket sűrűn borította a medvehagyma. 

Kantavár a pécsi kántoroknak volt a lakhelye a 15. század környékén. Elvileg csak egyetlen oldalról közelíthető meg. Egy nem túl hosszú, ámde jó meredek út vezet a csúcsra.

A romok nem túl látványosak, viszont annál több virág nyílik a környékén. 

Csillaghúrt, májvirágot és zergevirágot is találtam szép számban. 

 

Innen visszakanyarodtunk a piros jelzésre a Nagy-mély-völgy felé. 

Nagy-mély-völgy

Ez a völgy valahogy most még jobban lenyűgözött, mint két évvel ezelőtt. 

A Kánya-forrás bővízű kútjából újratöltöttük a kulcsokat, én pedig felmásztam a Mélyvölgyi-kőfülke-vizesbarlangjához, ami jelen esetben tök száraz volt. 

Az erdőben a bükkös leveleinek világos zöldje alkotott kontrasztott a medvehagyma sötét színeivel. 

Ebben a patakmederben is több helyen lépcsős vízesések alakultak ki. Érdemes bebújni a fák közé és megszemlélni őket. 

A völgy alsó szakaszán eltűnnek a gátak, helyette mesterséges vízművek kerültek kialakításra. A hely azonban továbbra is vadregényesen varázslatos. 

A Kőlyuk-barlang hajdanán víztározóként működött. A járatokat rács zárja el a látogatók elől. 

Borostyánnal és páfránnyal borított sziklatömb mellett jutunk el a barlang bejáratához. 

Mielőtt az erdőből kiérnénk, még egy mocsaras terülten vezet át az ösvény, rendkívül izgalmas vegetációval és látvánnyal. 

Mocsári zsúrló érdekes formái ragadták magukhoz a figyelmemet. 

Addig fotózgattam a virágokat, míg egész ránksötétedett, pedig még előttünk állt egy félórás út a táborhelyünkre, melyet persze  teljes menetfelszerelésben kellett megtenünk. Kicsit aggódtunk, hogy a csúszós emelkedőt a nagy zsákokkal hogyan fogjuk abszolválni, de végül minden nehézség nélkül feljutottunk. 

Sátrat állítottunk, tüzet raktunk, majdnem megsült a gomba, amikor végül - az egész napi csapadékmentesség után - esni kezdett az eső, s egész éjjel csendesen kopogott  a sátorponyván. Reggelre azonban elállt, és amíg reggeliztünk csaknem kisütött a nap. 

Virágok a völgyben

hagymás fogasír

csillaghúr

medvehagyma bimbó