Őszi séta a Beliczay-szigeten

Borongós idő, lassú bandukolás, magvas gondolatok, összhang magunkkal, egymással , a természettel. Béke és nyugalom, no meg versek. Ilyen, ha az ember barátnője magyartanár. 

Kosztolányi Dezső: Vörös hervadás

Erdő, dércsípte lombod ájultan vonaglik. 
Meghalsz, reád lehelt a vörös hervadás.
De mért e vidám pompa? Mért 
öltözködöl halál előtt a fényes 
bíbornokoknak, részeg szeretőknek,
ifjú dühnek, kigyulladt lázadásnak
harsány szinébe? 
Oly ünnep-e zsibbadni, elfeledni 
lármás kirándulókat és rigókat, 
vizek zaját, 
az élet édes-olcsó csengetyűit? 
Oly jó nem élni?
Örülsz? 
1931

Tiszavirág ártéri sétaút, Pákász-tanösvény és a Göbe

Aki már régóta követi a blogomat, tudhatja, hogy a Tisza-tó az egyik kedvenc helyem Magyarországon, és ha ide jövök, nem mulasztom el végigjárni Tiszaörvényen a Tiszavirág ártéri sétautat. Akár egyedül, akár családdal, megannyi titkot rejt, mindig más, mindig akad újabb felfedezni való. 

Anyukám 70. születésnapjára meglepetés partit szerveztem ide a családdal, sőt, második férjemmel a nászutunkat is itt töltöttük, tehát  talán tényleg érezhető, hogy számomra különleges ez a hely. 

A Szabics Kikötőtől 1300 Ft-ért motorcsónakkal visznek át a szigetre, majd ott magunkra hagynak. Addig bóklászhatunk a szigeten, ameddig csak jólesik, visszafelé integetni kell a partról, és máris indul értünk a motorcsónak. 

A  szigeten egy tanösvény vezet végig tájékoztató táblákkal az egykoron itt élt emberek életéről, hagyományos mesterségekről, a vadon élő állatokról és a kérészek életéről. 

Kilátás az egyik kilátóból a Tisza-tó felé. A távolban Poroszló. Az akvárium tornya szabad szemmel is jól látható, a fotón sajna nem kivehető. 

Sárga avarszőnyeg mindenhol. 

Pár éve építették a Pákász-tanösvényt a szomszédos szigeten. A szigetre egy csónakkal vontathatjuk át magunkat. Már ez is nagy kaland. Ott pedig cuppogós ösvényeken, dongaúton ismerkedhetünk meg a lápi népek életével. Most meglepően nagy volta  sár, jó szolgálatot tett a tanösvény elejére kikészített gumicsizma és bukdácsoló bot. 

A sziget hatalmas fái és a róluk lógó liánok kusza romantikája engem mindig lenyűgöz. 

A sziget közepén található a Göbe-tó, mely a környező nádasnak köszönhetően nagyon tiszta vízű, ide motorcsónak nem jut be soha. ladikkal bárki ringatózhat a közepén. 

Göbe-tó közepén ősszel.

Végül egy régi összeállítás a szigetről az év különböző szakaszaiban: https://tortenetekkepekkel.blogspot.com/2015/04/orvenyi-pakasz-tanosveny-es-gobe.html

Tisza-tó körül két keréken

Amióta elkészült a Tiszafüred-Poroszló közötti kerékpár híd, azóta tervezem, hogy áttekerek rajta. Végül alig több, mint 4 hónap elteltével úgy álltak a csillagok, hogy sikerült eljutni Tiszafüredre. A kutyát ezúttal otthon hagytuk, nem hiszem, hogy az előttünk álló 75 km nagyon a kedvére való lett volna. (Bár már tervezem egy kerékpár utánfutó beszerzését a számára, így a bicajos túráinkból sem kellene kimaradnia. Akinek van ezzel kapcsolatos tapasztalata, bátran ossza meg velem!)

Bár zuhogó esőben érkeztünk, másnapra kellemesen borongós, ködös, mégis egész meleg  idő fogadott. 

Szeretem az őszt, a nedves avar illatát, a párás levegőt, a színes lombokat, a csípős reggeleket és napokat. Jól esett egy forró tea és frissen sült rántotta indulás előtt, miközben magunkba szívtuk a fentebb említett őszi érzéseket. 

Jókedvűen indultunk Tiszafüredről Abádszalók felé. Az első óra után már meglehetősen untam a gát hosszú, egyenes, egyhangú betonútját, de legalább jó tempóban lehetett haladni, és közben kiadósat beszélgetni. 

Tiszaderzs után találtunk egy hidat jobb kéz felé, ahol a változatosság kedvéért betértünk az erdőbe bolyongani kicsit egy sziget rejtett ösvényein és titokzatos pallóin. A fák között, a mélyebben fekvő részeken szintén állt a víz, amit azonban alig lehetett észre venni, mivel a fák lehulló levele egyenletesen sárgára festette a talajt és a víz felszínét is.

Ez után már változatosabb az út, hamarosan elértük Abádszalókot, áthajtottunk a strandon, majd elértük a nagykunsági öntöző főcsatornát. Itt már a nap néha biztató pillantásokat vetett a tájra. 

A kiskörei hallépcsőnél egy autós közeledett felénk őrült tempóban, és dudált, mint akinek ezen múlik az élete. Mellénk érve ránk förmedt, hogy nem tudunk olvasni, hogy arra az út le van zárva? A hídon nem lehet átmenni, mert építik! No, olvastuk mi is, egyrészt gondoltuk, autósoknak szól, másrészt, a hallépcsőt csak meg lehet nézni!?  Azt meg, békült meg kissé, a rend kedvéért még morgott egy sort, aztán tovább robogott. Mi meg csak azértis megnéztük a hallépcsőt, amit már láttunk ugyan egy párszor, most sem nézett ki másképp, aztán visszafordultunk és a terelő úton átkeltünk a vasúti hídon.

Éhesek még nem voltunk, de úgy gondoltuk, legközelebb ezután csak Poroszlón tudnánk étkezni. Az Ezüst Horgony étteremre hamar rátaláltunk, ámde zárva volt, így a  helyiektől érdeklődtünk, hova érdemes betérni. Ajánlották is a Kagyló Büfét, mely az egész környéket ellátja hagyományos házias ételekkel, valamint pizzával és hamburgerrel is, sőt házhoz szállítást is vállal. 

Mindez megmutatkozott a forgalmán is úgy adták át egymásnak az emberek a kilincset, voltak itt munkások, horgászok, építésvezetők, régi ismerősök, szomszédok és falubeliek, valamint biciklis turisták.  A kiszolgálás viszont elképesztően lassan ment. Nem azért, mert megbeszélték, "hogy halad a munka", és "anyukám kórházban van", meg "milyen a kapás", és "emlékszel Pistáéknál mennyi szilvát ittunk", no meg "arrafelé aszfaltoztunk mink is", hanem azért mert a rendelés - ételkésztés - tálalás - fizetés szigorúan sorosítva volt, sehogy sem tudták elképzelni, hogy is mehetne ez multitaszk üzemmódban.  

Így aztán egy apuka a szomszéd asztalnál le is mondta a kirendelt palacsintákat, mondván, hogy még sötétedés előtt szeretnének Tiszafüredre érni a gyerekekkel... Egy óra múlva már nagyon éhesek voltunk, át is fagytunk a fűtetlen étteremben ücsörgés közben, már épp azon voltunk, indulunk tovább, amikor kihozták végre az ételt. Becsületükre szóljon, igazán finom volt.

Nekem már mehetnékem volt, annál is inkább, mert a naplementét az új hídról szerettem volna látni, bár ekkor már sejtettem, ha mindent beleadunk, ezt akkor is lekéstük.  

Így aztán kényelmes tempóban tekertünk tovább a gáton, bámészkodtunk, már nem siettünk sehová, hamarosan el is értek a lemenő nap fényei.

Alig 20 perccel azután, hogy a nap teljesen eltűnt a látóhatár alatt, elértük a HIDAT. 

Aki kelt már át bringával Poroszlóról  Tiszafüredre vezető 33-as úton a  folyamatosan előzgető autók és kamionok  között, az tudja csak igazán értékelni ezt a hidat! Pompás érzés volt a sötétben biztonságosan áthaladni a Tisza fölött! A levegő lehűlt, a szél erősen fújt, jól esett a sapka és kapucni is. A fejlámpák fényét visszaverő útjelző festések ugyan néha eltűntek, ekkor lassítani kellett, hogy megtaláljuk, hol is folytatódik az út, de mindent összevetve remek érzés volt. 

Hamar megtettük a 9 km-t és elértük Tiszafüredet. Már csak egy rövid szakasz maradt még hátra a gáton a szállásunkig. 

Ezen a szakaszon további kivilágított és kivilágítatlan biciklistákkal (kicsikkel és nagyokkal egyaránt) találkoztunk. A hangokból arra következtettünk, hogy a nagyobb gyerekeket feldobta a tény, hogy tök sötétben tekerhetnek, a szülők azonban kevésbé voltak lelkesek, aggódó hangjukból inkább az hallatszott, hogy ki, hogy "már nemsokára megérkezünk" bár azt kiabálták,  hogy "ne állj ki a sorból, egymás után menjetek, nem hallod fiam, mit mondtam!!!" 

Ahogy megvilágította arcukat a fejlámpánk fénye, régi családi biciklitúrák emléke tolult fel, milyen jók is voltak, meg fárasztóak, kicsit talán stresszesek is. A megvilágított apuka arcén pontosan ezt az érzést véltem felfedezni, miközben  biztatva tolta legkisebb gyerekét  hátulról a vaksötétben. 

Jó lesz végre hazatérni. A gyerekekkel azért, mert végre biztonságban vannak, bár valószínű a pihenés nekik még messze van, még előttük az esti rutin. Nekünk pedig azért, mert elmélázhattunk a mai napon és a régi időkön, s egy forró fürdő után békésen összebújva megpihenhetünk. 

Ahol a Tündék birodalma kezdődik

Még sötét éjszaka volt, amikor felébredtem. Egy darabig csendesen feküdtem az ágyban, aztán eszembe jutott, hogy ködöt jósolt reggelre az Időkép. Gyorsan felöltöztem, magamra kaptam a hátizsákot, ciccentettem a kutyának, majd kiosontunk a házból. Meg sem álltunk Pilisszentlászlóig. Mire odaértünk, épp pirkadni kezdett, az erdőt félhomály borította, kelet felől pedig a fák között beszűrődő ködöt vörösre festette a felkelő nap sugara. A Kis Rigó előtti parkolóban már 5 autó is parkolt:  nem leszek egyedül az erdőben. 

Mire megtettem a 6 km-t a Prédikálószékre - a piros kereszt, majd a háromszög jelzésen - a hajnalpír már elmúlt az égről, a kilátóban pedig két fotós csapat és egy pórázra kötött kutya  is ácsorgott, kezükben fényképező (kivéve a kutyának), és bámulták gyönyörű fehér gomolygó ködpaplant, melyből a Börzsöny csúcsa szigetként magasodott ki (kivéve a kutyát, aki  Dézit stírölte izgatottan és magas hangon nyüszítve követelte, hogy engedjék szabadon játszani). 

Magam is belemerültem a fotózásba, idegeim azonban nem bírták tovább a nyüszítést, így tovább indultam. Gondoltam, ha a kilátóban ennyien vannak, a Vadálló-köveknél sem leszek egyedül, így megkerestem azt az úttalan utat, melyen tavaly is jártam már, és az említett sziklaalakzatokkal szemben elhelyezkedő képződmények felé vezet. 

Most a sziklák tetejéről letekintve a katlanba nem látszott más, csak gomolygó fehér felhő, valamint itt-ott belőle kinyúló színes lombkorona. 

Dobogókő vonulatai felsejlettek ugyan a távolban, de egybeolvadtak a fehérlő-kéklő éggel. 

A völgyből többször is hangosan vágtázó patadobogás hallatszott fel, és erős állatszag terjengett a levegőben. Lenyűgöző érzés volt!

Közben úgy alakult, hogy haza kell mennem, így visszakapaszkodtam a gerincre és megindultam az erdőben. Közben a köd lassan elindult az ég felé, a nap pedig áttűzött rajta, így mintha egy egész más világba cseppentem volna visszafelé. 

Ráadásul az út mintha két részre osztotta volna a világot: bal kéz felé a szokványos reggeli napsütéses erdő, jobbra pedig a mesék birodalma, épp most száll a földre fényhajóján a tündérek királynéja.

A való világba hangosan rikoltozó turista csapat rántott vissza. A felébredt tömeg hömpölygött felfelé az úton, nem győztem köszöngetni lefelé menet. Úgy félúton meg is untam, jobbra lekanyarodtam egy erdészeti úton, arra számítva, hogy mindenki a jelzett úton halad a csúcs felé. 

Mindenki, kivéve, aki eltévedt, és azt sem tudja, merre akar menni. 

Így aztán már nem csak köszöngettem, hanem felvilágosítást is adtam többeknek. Emígyen: 

"Jáóó napott!" - szólott - "Messze van-e még az út vége?"  - kérdezte ezt negyed órányi járásra a pilisszentkereszti parkolótól. 

-"Az ugye attól függ, hová is akarnak menni..." 

-"Hát, erre hová lehet? "

-"Sokfelé, például a kilátóhoz, az még 6 km." - Láttam, ahogy pörgeti a fejében, mennyi is lehet az a 6 km, messzebb van-e mint otthonról a sarki közért, vagy távolabb, de sehogy sem tudta behatárolni, majd  ekkor megszólalt az asszony is: 

-"Hiszen ott már jártunk autóval! Inkább a vízeséseket mondja!" -  Autóval? - Remélem nem, hacsak nem erdészeti terepjáróval.  Vízesések?  akár autóval, akár gyalog, ezzel a felkészültséggel szerintem jobb lenne passzolni, mindenesetre csak annyit mondtam: 

-"No az igazán messze van, de a kilátóhoz menjenek előre, aztán az első lehetőségnél jobbra, míg ki nem érnek a Hömpölygő Tömeg Útjára, ott kövessék a vonulókat." -  Látszott, hogy még beszélgetnének tovább, én azonban továbbálltam. 

Hamarosan elértem a parkolót, ahol alig tudtam kitetriszezni az autót a többi közül, majd megindultam hazafelé. Az aszfaltút is tele volt bicajosokkal, autósokkal és motorosokkal, mintha az egész ország ezen az egyetlen helyen szerette volna tölteni 23-át. 

Lángoló színekben fürdő Haraszt-hegy

Imádom az októberi erdő színeit! Már nyáron, mikor Csákváron jártam a lányommal, elgondoltam, milyen mutatós lesz a táj a hegyek gerincéről a hosszanti völgyeket befedő színesedő lombokkal.

A tájat nagyjából ÉK-DNY-i irányban párhuzamosan futó kopár gerincek és a vonulatok közötti völgyek (horgok) szabdalják. 

A tanösvény Csákvárról Gánt felé vezető út mellől indul, közvetlen a város végét jelző tábla után. Maga a jelzett út nem túl hosszú, alig 5 km. Mégis a gerinceken és a völgyeken kalandozva legalább 4-szer tettük meg az utat oda-vissza, mindig más útvonalon. 

A jó időt kihasználva számtalan család választotta kirándulásának céljául a barlang üregekkel, sziklás lejtőkkel és szép panorámával kecsegtető, nem túl meredek emelkedőket. Volt olyan család, amelyikkel 3-szor is találkoztunk a túra különböző pontjain, és ők mindháromszor ettek. 

Az egyik hegy tetejére egyenesen  messze hangzó gyereksírás vezetett fel, mikor felértünk,  a szülők nagy sóhajjal mondogatták, hogy valahol el kell kezdeni a túrázást, de egyhamar nem jönnek újra! Visszaemlékeztem azokra az időkre, amikor még én is három kicsivel jártam az erdőt. Ami nekünk könnyű délutáni séta, az gyerekekkel egy örökkévalóságig tartó küzdelem is lehet. Főleg hazafelé volt nehéz, amikor a lelkesedés már elfogyott, és mindenféle kreatív figyelemelterelő trükköket eszeltem ki, hogy haladjuk előre. 

Lefelé menet egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy hátulról csilingelő gyermekhang kántálja: bácsi, néni, kutya, bácsi, néni, kutya, majd a másfél éves forma kislány, aki az előbb még oly kétségbeesetten sírt, elkapta az ujjamat, és nem ereszti. Jó darabon így tipegtünk. 

A füves-sziklás csúcsokról így ősz idején különleges kilátás mutatkozik a színesedő völgyek felé. 

Azonban  álmomban sem gondoltam, hogy a hegyoldalakat ellepő cserszömörce vörösödő levelei szinte lángba borítják a tájat. 

Mindezt csak erősítették a lemenő nap rózsaszínbe hajló fénysugarai.  

Őszi ködös erdő

 

Barangolások a gyapjaszsákok földjén

Pákozd és Sukoró körüli dombok-hegyek lankáin, elszórtan, több helyen is ember magasságú, sokszor szabályos téglatest, illetve kocka formájú sziklákat találunk elszórva a bokrok között. A különös képződményeket a népnyelv gyapjaszsáknak is nevezte, mivel formára olyanok mint az előbb említett zsákok, azzal a különbséggel, hogy anyaguk igen kemény gránit. 

A tömbök a Velencei-hegység lepusztult felszíne alól kerültek elő, a hőingadozás, és a csapadékvíz kitartó tevékenységének köszönhetően hatalmas, egyenes vonalú repedések keletkeztek a sziklákon. Majd az erózió tovább kerekítette és csiszolta a sima lapokat. 

Több alakzatnak nevet is adott a népnyelv. 

Pogány-kő szikláit mintha valami hatalmas óriás dobálta volna egymásra. Tömbjei között több helyen is át lehet bújni, meg lehet mászni minden oldalról, gyereknek, felnőtteknek egyaránt izgalmas felfedezni való. A tetejéről pedig megcsodálhatjuk az alattunk elterülő erdőt. Még lombkorona sétányt sem kell építeni hozzá!

Kis Cipó a bal oldalon. Nem tűnik izgalmasnak a forma, de a háta mögött ott bujkáltak a többiek. 

Oroszlánnak nevezett formáció.

Kocka hátulról. Ebből az irányból még nem találtam róla fotót a neten.

Pogány kő hátulról.

A táj szelíden hullámzó dombjait telepített fenyves, tölgyerdő és számtalan cserje borítja. Most a legszembetűnőbb a csipkebokor pirosló termése.  

Mire a Sár-hegy tetejére értem, teljesen beborult, csupa sötét szürke felhő ült a fejem felett. Az ég alja azonban tiszta volt, így abban reménykedtem, hogy a lebukó nap rózsaszín-vörösre festi majd a sötét felhők alját. Az elkövetkező fél órában a táj elcsendesedett, minden ott bóklászó népség lement már a hegyről, csak én és a kutyám ültünk az egyik dombocska tetején és szívtuk magunkba az esti békét.

A Pogánykő, a Kocka és egyéb gyapjaszsákok