Dombtető, hajnal, csend. A végeláthatatlan szőlőültetvényeket sűrű, bozótos erdő szegélyezi. Lassan bandukolok. Emitt zörög valami a bokrok alján, majd két rémült nyúl ugrik ki mögöttem, és bokázva tűnnek el a tőkék között. Amott búbos banka röppen át a levelek fölött, távolabb szajkó tolla kéklik.
Kicsit lejjebb telepített bodzafák sorakoznak szép rendben. Még nem láttam ilyet, bóklászok hát egyet közöttük. Tényleg fának tűnnek, kicsi, vastag törzsük tetejéről nagy, gömbölyű koronájukból szép fürtökben sorakoznak a virágok.
Ekkor az erdőből fura, torokhangú ugatás hallatszik. Kis idő múlva a bodzasor végén megjelenik két őz.
Két bak. Az egyik átlép a másik sorba, majd visszajön. Kergetőznek kicsit. majd eltűnnek külön-külön a szomszédos sorokban. Ám úgy látszik, az én soromban élik a társadalmi életet, újra megjelennek. Közelebb megyek hozzájuk. Fütyülnek rám.
Amennyire csak merem megközelítem őket. Hatalmas port kavarnak a mellső lábuk ütemes rúgásaival.
Majd ugrándoznak, kergetőznek, aztán újra megállnak, kaparják a földet. Táncuk éppoly kecses, légies, mint hosszú lábaik, finom alkatú testük.
Egyszer csak rám néznek. Megijedek, hogy elijesztem őket, nem merek mozdulni. Tartok tőle, hogy nem ideális a rejtőszínem, s odébb állnak. De fütyülnek rám! Egy ragadozó csak nem olyan bolond, hogy piros bundát viseljen! Így hát úgy döntenek, nem lehetek veszélyes.
Amúgy is fontosabb most a másik. Egymás felé fordulnak, rúgják a port, kicsit felágaskodnak és...
...megkezdődik a küzdelem, még az agancsaik csattogását is hallani vélem.
Földbe gyökerezett lábakkal állok, még sosem láttam ilyen élőben. Alig egy percig tart a z egész jelenet, az egyik meghátrál, s jobbra távozik, a másik balra, az erdőbe, ahonnan újra hallani diadalittas (?) hangját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése