Különös kirándulás

Majosháza melletti Domariba-sziget a ráckevei Duna - ág mellett fekszik, többnyire telepített nyarasok borítják, ennek megfelelően nyílegyenes  széles földút vezet át rajta. Partján horgásztanyák sorakoznak, a fák között nem túl diszkréten megbúvó omladozó budikkal. Az összkép mégis inkább hangulatos, mint lehangoló. A sziget egyik oldalát a Duna határolja, a másikat pedig a Duna egy holt ága. Persze a holt ág melletti vadregény áll a legközelebb a szívemhez. Egykoron láttam itt már bakcsót, kócsagot. A jelek szerint mostanában költözhettek ide hódok is. 

A sziget bejárata Majosháza felől. Egy kis fa hídon kell átkelni. A látvány a holt ág felé. 

Kis sétánk különlegességét az adta, hoyg unokahúgom lovon jött. Galina hátán ülve, lassú léptekben követett minket, néha ügetett, egyszer-kétszer még vágtázott is. 

Ennél már csak úgy lett volna jobb, ha mi is lovon ülünk!

Igaz, akkor simán elmentünk volna az apróbb szépségek mellett, amit így módunk volt észrevenni. 

Zalai hullámzás

Amikor reggel elindultam, csak annyit tudtam: virágokat akarok fotózni. De hogy  mi lesz a nap hátralévő részében, arról nem gondolkodtam. Így aztán miután a surlók (mármint a kora reggeli fények) tovatűntek, ideje volt túraútvonal után nézni. A térképemen Kiscsáfordtól induló tízegynéhány kilométeres útvonalat jelöltem ki magamnak. 

Az út Zalaszentgróton is átvezetett, ami nagyon kedves, rendezett városkának tűnt. A Wikipédia szerint: "A 18. században kezdett fellendülni a település gazdasága: iparosok, kézművesek települtek ide. Akkori birtokosa, gróf Batthyány Ferenc rendelete alapján több utca, új híd épült, megindult a környező mocsarak lecsapolása. 1830-ban mezővárosi rangra emelkedett,  1887-ben vált járási székhellyé."

Belvárosának házai is valószínűleg ebből a korból származhatnak. 

Batthyány-kastély. 
Ezen a helyen  korábban a Zala folyó egy szigetet ölelt körbe, melyre 1299-ben várat építettek. 

Engem mégsem a színes házak, rendezett utcák állítottak meg, hanem a kastély előtti parkból felzendülő éktelen hangzavar, amit még az elsuhanó autóban is hallani lehetett. 

Elképesztő számban gyülekeztek a varjak a környező hatalmas platánok tetején, vígan danolásztak, jelezvén területüket, hívták a párjukat. A fűben ágak után kutattak, hogy fészket rakjanak. Sajnos a varjú énekesmadár, ám fogalma sincs a harmonikus csilingelő dallamokról, így emberi fül számára elviselhetetlen ricsajt csaptak. 

Hallgattam, ameddig bírtam, ám hamarosan mégis jobbnak láttam továbbállni Kiscsáford felé. A falu szélén parkoltam le az autót és nekivágtam a kinézett túraútvonalnak. Először a zöld jelzésen kapaszkodtam fel a nem túl magas gerincre. Hamarosan medvehagyma mező közepén találtam magam. (Azóta, egy hét alatt,  már háromszor főztem belőle levest)

Az út mentén főleg ibolya virágzott lila, kék, rózsaszín és fehér színekben. 

Az egyik tisztáson virágzó leánykökörcsinekre is bukkantam, és az út második részén pedig egyre több helyen nyitogatta szirmait a szártalan kanakalin. 

Mielőtt az út lejteni kezdett volna, váratlanul panorámába botlottam. Azért váratlanul, mert a térkép nem jelezte. 

Innentől az út folyamatosan lejtett. Úgy terveztem, elmegyek egészen a Bezerédj-Békássy-kastélyig, de végül túl hosszúnak tűnt még az utolsó +2 km-t megtenni, így megelégedtem azzal, hogy a Szent Vendel kápolnáig eljutottam. 

A kápolnát 1760-ban emelték Szent Vendel tiszteletére, a célból, hogy a háziállatokat pusztító állatpestistől megszabaduljanak. 

A kápolnától a piros jelzésen mentem vissza az autómhoz. Az utat számtalan régi, beomlott ház szegélyezte. 

Késő délutánra járt az idő, de még tettem egy kis kitérőt a közeli horgásztavak felé. A part tele volt horgászokkal, kicsit beljebb pedig rengeteg szarvasnyommal. 

A túra így összesen 15 km-re sikeredett, amihez ha hozzávesszük még a reggeli bolyongást a kockásokkal teli réten és vadregényes környékén, akkor kiszámolhatjuk, hogy egész tisztességes kis sétát tettem, indokoltnak éreztem a lábamban jelentkező fáradtságot. 

Mindez azonban nem akadályozott meg abban, hogy visszamenjek  a virágos rétre naplementés képeket készíteni. 

Mocsári kockásliliom a Zalában

Kis hazánkban főleg a nyugati és a keleti országrészek szélén, Budapesttől több órányi autóútra élnek ezek a meglepő küllemű virágok. A kockásliliom a nedves talajú, időszakosan vízzel borított réteket kedveli.. A kotu a láprétek kiszáradt felső rétegére utal, innen kapta a virág a másik nevét: kotuliliom. Ilyen területeket próbáltam beazonosítani a térképen, ezúttal Zala megyében. Találtam is egy szép reményekkel kecsegtető rétet, ami ráadásul két óra alatt elérhető autóval.

A kora hajnali órákban még harmatcseppek csücsültek a fűszálak végén. 

Hármas - Ritkaságnak számít, hogy két virág is bókol egy tövön. 

A kehely

Rongyos

Mire napnyugtakor visszatértem, ennek a virágnak a felét már megrágta valami. Valószínűleg egy nünüke lehetett a tettes. 

Napnyugtakor

További nevei: kockás kotuliliom, ostáblás liliom, kockás hatkotu, kockaliliom, bíbictojás, korona liliom, vadtulipán, fekete tulipán, kongóvirág, kosnyócska, mezeikisasszony, púposliliom, szerecsenmák és szemvirág.

Ahogy magasabbra hágott a nap az égen, bejártam a környéket is, ugyanis az ilyen élőhelyeket jómagam is nagyon szeretem. Csupa csendesen csörgedező folyó, mocsaras pocsolyák, ártéri fák és bogrok ága-boga, kezeletlen, ember nem járta terület, ahol nagy csörtetéssel szarvasok vágnak át előttem a bozótban és hangos csobbanásokkal kelnek át a vízen. 

Aztán elül a zaj, a víz tükre kisimul, mindenféle hangszínű, ritmusú, tempójú, füttögö és cserregő, kattogó és csivitelő madárdal tölti be a levegőt. 

Március a Beliczay-szigeten

A fűz koronáját a hódok tépázták meg. A napkelte fényei szépen kiemelve mutatják a hiányt. 

A szokatlanul meleg március ellenére sem igyekeznek jobban a virágok, mint más években. Szerintem ilyenkor a legszebb az erdő alaja: tele van csillagvirággal és hóvirággal. Sőt, már a keltikék is jócskán bontogatják szirmaikat. 

Mikor először jártam a szigeten, úgy 14 évvel ezelőtt, elképedtem azon a kék és fehér virágszőnyegen, ami akkor borította az erdő alját. Úgy emlékszem, összefüggő színes takaró volt ez. Százszámra döngtek rajtuk a méhek és a dongók, csak úgy zúgott az erdő alja. Azóta minden évben várom azz az élményt, de valami miatt mindig csak halvány mása annak, ami emlékeimben él. Talán tényleg kevesebb lett a virág?  Kevesebb a beporzó is? A szárazság teszi? Vagy csak az akkori a felfokozott érzelmi állapotom szépíti meg az emléket? Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy - úgy gondolom ilyenkor tavasszal nyújtja a legmegkapóbb látványt az ártéri erdő - mégis minden évben csalódottságot érzek, amikor elmúlik a csúcsvirágzás. 

Baromira tetszik az a látvány, amit a halott fatörzsekről cafrangokban lógó kéregmaradványok, és az alattuk burjánzó színes, lüktető élet kontrasztja alkot. A fotó még mindig nem olyan, mint amit a lelki szemeim előtt látok, de majd jövőre talán sikerül.   

A tavaszi ár most egész szolid méreteket öltött. 

ellenfényes szil virágok

Levélcsontvázak alkotta finom szövésű fátyol mögé rejtező fiatal hóvirág leánykák bontogatják szirmaikat. 

Csillagvirágok csúcsvirágzása

A két éve tarvágásra került erdőrészlet területén ilyen furcsa színű csillagvirágok nőnek. Tavaly a kivágott rönkök alól tekergőztek elő, annak tulajdonítottam a fura színt. Idén azonban a rönköket elszállítottak, elvileg rengeteg napfényhez jutottak, a szín mégis maradt. Talán valamilyen vegyszer okozza? 

Hóvirág az erdő mélyén

A kivágott erdő helyén nő ez a nagy bokor. Remélem nyáron sem szárad ki a lombok védelme nélkül. 

Március végére teljesen átveszik az uralmat a keltikék. 

A figyelmes szemlélő már észreveszi a közelgő színkavalkádot a fák lombszintjén. 

Megrágott vörös rák tetem. Invazív. 

Sütkérező gyakocska. Már az autóban ültem, amikor előbújt a fa odvából. Kényelmesen, a vezetőülés mögül fotóztam. 

Csáfordjánosfa tőzikés erdeje

Csáfordjánosfa tőzikés erdejében 11 évvel ezelőtt jártam először. Elvittem már oda ismerőseimet, lányaimat, ám most a szüleimen volt a sor. Már az is elképzelhetetlen volt számomra, hogy életem első 46 évében fogalmam sem volt eme virág létezéséről, de még különösebb, hogy szüleim, a maguk 80 egynéhány évében még sosem láttak egyetlen példányt sem ebből a virágból. Pláne nem ilyen elképesztő virágözönt, mint ami eme falu közelében lévő erdőben található. 

Mint írtam, az évek során többször is jártam erre, s az első meglepetés az volt, hoyg a korábbi csaknem 3 órás autóút helyett, most kényelmes autópályán, 2 óra alatt meg tudtuk tenni az utat. 

Az erdő szélén nagy parkoló fogadott, benne meglepően sok autó parkolt, pedig még csak nem is hétvégén jöttünk. 

A második észrevételem ugyan az előző évekhez képest nem változás, de a legelső alakalomhoz képest az: az erdőn keresztül egy elkerített út vezet végig, jelezvén, hogy  a virágok védelme érdekében az ösvényről letérni nem szabad. Tulajdonképpen egyetértek, csak mégis rontja az összképet  ez a rendezett út. Az erdő ugyanis igazi őserdő, hatalmas, ősi fákkal, a földön mindenfelé heverő kidőlt törzsekkel, kisze-kusza bokrokkal. 

A harmadik észrevételem inkább csak szubjektív érzés, mint mért adat: úgy gondolom, csökkent a virágok mennyisége. A szubjektivitást erősíti, hogy a nap magasan járt az égen, ilyenkor sokkal kevésbé látszódnak a fehér virágok, mint a napkelte surló fényeinél. Továbbá a virágzás vége felé érkeztünk, ebből is adódhat a fentebb említett érzésem. Ami viszont tény, hogy korábbi alkalmakkor a kijelölt út közvetlen szegélye is tele volt virágzó tövekkel, most viszont sokkal csupaszabb volt az ösvény széle. 

Ilyen volt ez az út 2015-ben, még kordon nélkül. És ilyen 2019-ben. Jól látszik, hogy az ösvény közvetlen szegélye is tele volt virágokkal. 

Berki szellőrózsa közül kikandikáló tőzike levelek. 

Csillaghúr is szép számban virágzik az erdőben.

Őserdei hangulat. 

Az egykori park egy útja. 

Apukám még fára is mászott. 

Csodaszép nap volt a szüleimmel. Örülök, hogy tudtam nekik valami újat mutatni, ugyanakkor a hosszú autóúton remek történeteket hallottam a gyerekkorukról és a nagyszüleimről.