Szalalajka

Szilvásváradon utoljára 10 éve jártam. Uh, de régen volt! Régen bizony, mert ha egy átlagos kiránduló a Bükkbe megy, akkor nagy valószínűséggel itt köt ki, és a Szalajka-völgyben bandukol a kényelmes aszfaltúton. Azt is csak lefelé, mert egészen a Fátyol-vízesésig felviteti magát a kisvonattal. Megértem, tényleg kényelmes, főleg kisgyerekekkel vagy azoknak, akik már nehezebben mozognak. A környezet fantasztikus: aranyló őszi erdő, csobogó patak, gyönyörű tavak, a tavakon úszkáló kacsák. Mindez tálcán kínálva az egyszeri halandónak. A völgy végén pisztrángozó, éttermek, encsem-bencsem boltok. Mire is vágyhatna a kiránduló? Jönnek is tömegesen. Én meg kerülöm, ha lehet.

Most mégis úgy adódott, hogy arra adtuk a fejünk, hogy végigsétáljunk a völgyön. 

A Szalajka-patak vidáman kanyargott a száz éves égerfák lábai között. Egy pillanatra úgy tűnt, itt nem viselte meg az erdőt a hőség. Péter szerint azért, mert itt szalalajkák laknak. Innentől kezdve szalalajkákat kerestünk. Ezek az apró kis erdei lények hatalmas szemekkel pislognak a levelek mögül és figyelik az arra járókat. Megbújnak a fák mögött, úszkálnak az apró vízörvényekben, kergetőznek a bokrok alatt, repdesnek a fák ágai között. Sikerült is megpillantani néhányat, ilyenkor vidáman összenevettünk. 

Elképesztő színekben pompázott az erdő. Tényleg ősszel a legszebb!

Találtam egy vízesést, ami a mohos köveken,  színekben izzó erdő közepén lenge függönyként zúdult a mélybe.  De a Kis-tóval szemben a Szikla-forrás szárazon tátongott. Mégis reménykedtem, hogy lesz víz a Fátyol-vízesésnél. 

De csalatkoznom kellett. A mésztufa lépcsőket most csak színes levélfolyam borította. 

Így nézett ki 2016-ban. Remélem lesz még benne víz hamarsonan!

Még kicsit bóklásztunk a vízesés hűlt helye körül, aztán búcsút vettünk az andalgó tömegtől és felkapaszkodtunk egy kies erdei útra. 

A Felső-tónál tartottunk egy kávészünetet. Csak mi voltunk, a tó, az erdő, és a kávé. Meg a szalalajkák. 

A Horotna-völgyben kapaszkodtunk felfelé a katonasírok felé. A völgy párás levegője előcsalogatott néhány apró gombát. Örültem, hogy ilyet is láthattam idén, neki is álltam fotózni, Péter meg türelmesen asszisztált a tevékenységemhez.

Valószínűleg vörösbarna papsapkagombát sikerült találni. 

 

A nagy fotózás közepette arra eszméltünk, hogy ránk sötétedik az erdő. Márpedig a napnyugtát a Kelemen-székéről akartam nézni – a térkép panorámapontot jelöl ott. Rohantunk, felértünk, kilátni azonban csak a fák között lehetett. Hm. No sebaj,irány a kajálda, vár a vacsi! 

Jó tempóban haladtunk lefelé, közben egyre sötétebb lett, lámpát mégsem kapcsoltunk. A gyenge fényben is sejthető volt merre vezet az út. Időnként vadak lábának dobogását hallottuk, és éreztük jellegzetes illatukat is. Egy ponton elvesztettük a jelzést, cuppogós, mocsaras rész próbált csapdába csalni, de a szalalajkáknak hála, átkeltünk a váratlan akadályon visszataláltunk az útra is.

Mire teljesen besötétedett, az ösvény végén bevilágított a falu egyik lámpája. Beérve a házak közé a kertekben narancssárga tökfejek nyújtogatták táncoló lángnyelveiket, fákra akasztott fehér szellemek lengedeztek. Az úton félelmetes boszorkány vezette feketeszárnyú, ördögi kutyáját. A kutya bambán pislogott, nem értette, miért kell azt az izét a hátán cipelnie, de azért engedelmesen baktatott a gazdi után. Mi pedig elégedetten tértünk be a vendéglőbe elfogyasztani az autentikus pisztrángvacsoránkat.