Gemenci vendégség

Széles, nyárfával szegélyezett, homokos úton vezet a piros jelzés a bajai Duna partról a Simon-sziget felé. Az út csak annyira izgalmas, amennyire a beszélgetésünk azzá teszi. Az ég borult, a hatalmas fák levelein nem játszadozik vidám napfény, és a földön, a törzsek között is csak némi friss. színtelen avar zörög. Az idei száraz időjárás miatt egy csepp víz sincs az esőgyűjtő mélyedésekben. Pedig igazán vadregényes tájat sejtet a sok lapály, és a kidőlt száraz fák sokasága. 

Aztán letérünk a piros jelzésről és a zöld platán mentén követjük az utat a "Nagyfa" felé. Kb. 100 méter után elérünk a  szigetig, végre rejtekesebb ösvényen haladunk, még el is kell hajolni egy-egy behajló ág miatt. Az út egy 2-3 méter mély kiszáradt meder mellett vezet. Csuda hangulatos lehet ez csapadékosabb időben! Kiérve az erdőből belátható az egész kanyargó folyam, néhol egy-két nagyobb pocsolyával. A látvány azonban így is festői. 

Egyszerre csak a távolban valami mozogni látszik a  víz felé. Apró barna folt, egyre közeledik, de még alig lehet észrevenni. Tuti nem őz, robosztusabb és nem is olyan kecses a mozgása.  A szél felénk fúj, sokkal magasabban vagyunk, a kis lény nem vesz észre minket. Hamarosan eléri a pocsolyát, a part menti füvek alatt eltűnik, csak a fű mozgásából következtetünk arra, merre jár. 

Majd kibukkan a  bozótból és kis orrocskáját a vízbe dugja: iszik. 

Ezután gyanútlanul folytatja útját...felénk. Mi földbe gyökerezett lábbal állunk, pulzusunk egyre gyorsabban ver. Megfontoltan bóklászik, orrocskájával a talajt döfködi, de lassanként mégis egy vonalba kerül velünk, csak a medernyi mélység választ el minket egymástól. Felnéz, észrevesz. 
Döbbenten áll, erősen gondolkozik: honnan is cseppentünk ide ilyen hirtelen? A fülére ragadt levél izgatottan rezeg, ahogy töpreng: vajon veszélyesek vagyunk-e? Néhány hosszú pillanatig farkasszemet nézünk, végül úgy határoz, nem barátkozik, hátat fordít és gyors léptekkel eltűnik a szemközti magas fű között. 

Ízlelgetem az élményt és megértem: az erdőben betolakodók vagyunk, idegenek, jobb esetben kényszerből megtűrt látogatók. Innentől kezdve csak halkan lépünk, suttogva beszélünk, és figyeljük az ágak roppanását, a levelek zizegését, persze kicsit önös érdekből is: hátha részünk lehet még hasonló élményekben! Az erdő kegyes volt hozzánk: még 4 alkalommal haladt el mellettünk vaddisznócsalád, egy alkalommal rókát láttunk az út közepén, úgy 200 méternyi távolságban tőlünk, egyszer pedig a fenti őzcsalád vágott át az egykori folyón, egyszer pedig két hatalmas szarvas agancsait láttuk tőlünk pár méterre a bozótban.
Még soha nem tapasztaltam meg ennyi erdei nagyvad jelenlétét ilyen közel hozzám. Csodálatos, mélyreható érzés volt, nagyon hálás vagyok érte.

Mit tegyünk vadisznó támadás esetén? Elolvastam néhány - nem biztos, hogy hiteles - cikket a témában, de ezen nagyon jól szórakoztam: https://konc.kinja.com/mi-a-teendo-vaddisznotamadas-eseten-1740847004