Fiammal

Ma felhívott a fiam. Nem szokása, mert mindig el van havazva, én meg ritkán keresem, nem akarom zavarni, no meg macerás is vele. 

Emlékszem régen minden nap beszéltünk, minden gondolatát érzését ismertem. Persze akkor gyerek volt, kicsi és folyton akart valamit, nem értette a világot, kérdezett, mondott, beszélt, pörgött hol ezen, máskor meg amazon. Napközben mindhárom szemem rajta tartottam, figyeltem, mit talál ki már megint.  Mert alábújt, és beleült és felmászott, de nem emígy, ahogy én mondom, hanem úgy, ahogy ő gondolta ki. Ráhagytam, mert úgysem tehettem mást.  Ha esett elkaptam, harmadjára már ő is tudta.  És megfogta és nem hitte, hogy forró, vagy csípni fog, vagy harap. Nem szóltam rá, csak ha életveszélyben volt. 

Különben egész nap szólhattam volna. 

Este összebújtunk a kiságyban és elmondta, hogy mi volt a legjobb és mi a legrosszabb aznap. Különleges kapcsolat volt köztünk. 

Aztán ahogy nőtt, növögetett, jöttek a kérdések, ha nem értette a világot maga körül. Perdi (a kutyánk) miért nem beszél már? Mikor fog majd (ő) repülni, mint a madár? Miért kell oviba menni,  ha nem akar? És ha baltával szétveri akkor is kell, vagy ha árvíz lesz, vagy ha felgyújtja hamar? Valaki miért mondta, vagy tette ezt vagy azt? Apa és anya már megint mit akar? Aztán a válasszal felmászott az almafára, megrágta, megcsócsálta, s ha újabb kérdés merült fel, akkor lejött, kérdezett, válaszokat kapott, hol ettől, hol attól, végigjárta az egész családot, emésztgette, ki mit felelt, s addig nyaggatott, míg meg nem értett minden részletet. Az okot és az okozatot. A miérteket. 

Miért történik az és úgy, ahogy történik. 

Aztán kamaszként visszahúzódó lett. Legalábbis a családban. Ha nagy bánata volt, jött a kérdésekkel de úgy éreztem, távol került. Nem tudtam a válaszokat többé. Legalábbis az ő válaszait. Aztán jött a Nagy Kérdés. Mindig ugyanaz, éveken keresztül. Úgy éreztem, egy helyben járunk. Nem adta fel, újra és újra megkérdezte. Nem tudott továbblépni. 

Miért nem tudja elengedni, miért van olyan távol, miért nem lép már tovább?! Bosszús voltam, csalódott, szomorú, elégedetlen. Olyan egyszerű lenne! Miért nem teszi amit mondok?

De nem lehet! Elengedni nem lehet. Megérteni kell. 

Csak ült az almafáján, és töprengett. 

Miért történt az és úgy, ahogy történt? 

Megértette. 

Megírta belőle a szakdolgozatát. 

Öt év múlva végre lejött a fájáról, és ma felhívott a fiam: menjünk sétálni!

Persze! Kiviszlek a kedvenc helyemre! De szép! - látta meg. És kérdezett és mesélt és meghallgatta a válaszom. 

Boldog voltam nagyon.