Szárazon és vízen a Szigetközben - 3. rész: Bicajjal a szigeteken

Egyedül maradtam. Így a kenuzás kizárva, marad a bicikli. Előttem az egész nap, azért bepakoltam meleg ruhát, esőkabátot és könyvet is a bicaj csomagtartójába és nekiindultam. Az volt a tervem, hogy bejárom Szigetköz minden zegét-zugát, felkutatom a kis öblöket, élvezem az ártéri erdő minden gyönyörűségét.  Kinéztem egy utat, mely a duzzasztógát mellől, a kemping mögül indul, végighalad a Duna mellett egész a Denkpáli hallépcsőig, majd a másik oldalon visszafelé.
Az egyik mezőn megláttam valamit ücsörögni: lassú óvatos léptekkel közelítettem meg, minden lépésnél nyúl és a macska között váltogattam a véleményemet. Végül hátranézett, észrevett és elszaladt.

A Duna mellett széles murvás út vezetett, nem volt egyszerű tekerni a bicajt, mert nem volt rendesen tömörítve az út. Ráadásul hatalmas teherautók száguldottak el mellettem, fehér port verve fel, befedve vele az utat és engem is. Nem volt kellemes. Így az első lehetőségnél letértem jobbra, hogy a kanyargó Duna-ágak közötti szigetecskéken bolyongjak. Áthajtottam a Görgetegi-bukón, ott ahol előző nap visszafordultunk a kenuval, mert nem akartuk átemelni az úton, és bementem az erdőbe.

Széles erdészeti utakon tekertem, nagyon kellemes lett volna, ha 10 méterenként nem szövi át méteres átmérőjű pókháló az utat. A háló  közepén ülő keresztespók valószínű nálamnál kisebb zsákmányra várt, engem  mégis  a hideg rázott a rám tapadó pókhálótól és a gondolattól, vajon melyik testrészemet mássza meg éppen a dühös vagy ijedt alkotó? A földön szanaszét letört ágak hevertek, némelyiken még levél is volt, száradtan csörögtek, amikor felemeltem őket. Ez pont jó lesz. Magam elé tartottam, mint egy dárdát és legyeztem az utat a bicaj előtt, kicsit úgy éreztem magam, mint középkori lovagok a lovagi tornán. Így már simán haladtam előre.
Romantikus kis öbölbe érkeztem, valaki itt már valóságos medencéket alakított ki a fürdésre. Jó lenne itt táborozni, sátrat verni és eltölteni néhány napot!

Nem akaródzott tovább menni, jó kisugárzása volt a helynek. Aztán mégis tovább indultam. Az út egy pontján azonban vadászatra figyelmeztető tábla állta utamat, így visszafordultam, újra a murvás úton haladtam a következő letérőig. A Nagy-Ciglés felé vettem az irányt, cél Lábonszárad (ilyen nevű helyen okvetlen kell járni egyszer!) és Kormos nevezetű szigetecskék voltak.  Ezeken a helyeken rajtam kívül szerintem egy lélek sem járt napok óta - ezt bizonyítják a pókhálók is - érintetlen táj, csönd és nyugalom honolt, én is csendben haladtam, csak a "dárdalegyezőm" száraz leveleinek zörgése hallatszott. Így talán nem meglepő, hogy az egyik kanyarban nem hallották meg közeledésemet a vaddisznók, és megleptük egymást. A találkozásról itt olvashatsz részletes beszámolót. 

Ezután már énekelve lengettem a dárdalegyezőt a biciklin, ezzel is nagyobb zajt csapva, mígnem elértem a Frigyes-hídig, mely mögött az utat ellepte a víz. Persze, hogy átmentem rajta!

Újabb erdő, újabb átkelő. A Kesztölcési Alsó Zárásnál,  a bukónál összetalálkoztam kenusokkal. Épp akkor emelték át a hajókat az úton, figyeltem a technikát: erős férfiemberek cipelték, a nők pedig szemükkel biztatták őket. Ez utóbbiban én is jó lennék, már csak férfiakat kell találni a művelethez.

Hamarosan elértem Lábonszárad sziget végét, s bár a térképem itt is hidat jelzett, a valóságban áthatolhatatlan csalános fogadott, így Kormosra már nem jutottam át, visszatértem hát a murvára, ahol a teherautók sofőrjei régi ismerősként üdvözöltek.

Innen Denkpáli hallépcső volt a következő megálló. A hídról a vadul hömpölygő Duna megigézett, percekig bámultam.

A híd mellől induló elkerülő ág körívében hatalmas sziklákkal terelték a víz folyását, ez volt a hallépcső. A vízben gyerekek járták végig a halak útját, élvezve a nyári forróságban a hideg víz erős áramlását, ügyesen manővereztek a sziklákon.
Ideális hely volt egy kis fürdőzésre, pihenésre és olvasásra.

Denkpáli hallépcső

Késő délutánra járt már az idő, amikor újra útra keltem. A Nyáras-sziget erdei útjait inkább kihagytam, és a falvak felé vettem az irányt. Örültem, hogy végre aszfaltozott úton haladok, s reméltem, hogy találok valahol valami ivóvíz és élelmiszer lelőhelyet is.

A falvak elkápráztattak. Gyönyörű rendezett porták, ötletes és ízléses díszítések tették barátságossá az utcákat.

Többnyire a háború után épült falusi házak, vagy új építésű, modern, ízléses, tájba illeszkedő épületek álltak a virágos kertekben, de elszórtan egy-két szépen rendben tartott nádfedeles házzal, illetve a népi klasszicista építészet szép építészeti példáival is találkozni lehetett.

Egy CBA-ban azt ajánlották, menjek Doborgazszigeten a strandon a  Popeye étterembe, vagy vele szemben a Zátonyi fogadóban is remek a kaja. Végül a Popeye-ben ettem egy heck-et, és jóllakottan hazakarikáztam a rétemre.
Sátrat állítottam, és ajtajából egy könyv társaságában vártam a naplementét.

Az út a hallépcsőig az erdei utakon való bolyongással kb. 20 km volt, visszafelé a falvak között, minimális autóforgalom mellett 16 km volt.  Nagyon kényelmes bicikliút volt, a nehezítő tényezőt a murva jelentette, illetve az, hogy sokszor álltam meg és indultam neki újra. Így aztán a kevés kilométer ellenére is kellemesen elfáradtam.  

Szárazon és vízen a Szigetközben - 2. rész: Kenuzás a Duna rejtett holtágaiban

Reggel izgatottan keltem, és már alig vártam, hogy nekiinduljunk a kenutúrának. Sajnos az ajánlott túraútvonalnak az volt a hátulütője, hogy több helyen át kellett emelni a kenut az úton, és ehhez egyszerűen nem voltunk elég erősek a lányommal ketten. Így aztán alternatív útvonalat javasoltak nekünk: A Görgetegi-Dunán indulunk, majd mindig jobbra kell tartani. Rudi-ág, Szigeti-Duna, majd vissza a kempinghez. Nem egész napos, de alternatívaként megteszi. Vigyázzunk, mert ha eltévedünk, erős sodrás ellenében kell visszafelé evezni. Oké, nem tűnik bonyolultnak, GPS segít, majd figyelünk. 

Lassan, méltóságteljesen hömpölygött a Görgetegi-Duna, partján már sárga leveleit zörgette egy-két nyárfa. Elértük a Rudi-ágat, de még nem kanyarodtunk le, haladtunk tovább egyenesen, ameddig lehetett.

Elbűvölő vadregényes kis öblökben méteres átmérőjű kidőlt korhadó fatörzseken kapaszkodott meg az élet: füvek, csalán, réti füzény vetette meg gyökerét rajta. Néhol még új hajtást is hozott a látszólag halott fa. Hattyúk, gémek és kárókatonák reppentek fel jöttünkre a mozdulatlan vízből.

Hamarosan elértük a betonutat, ahol át kellett volna emelni a hajót. Ez tényleg nem nekünk való, így visszafordultunk és a Rudi-ágon szépen lecsorogtunk. A kanyarban újból megküzdöttünk a sodrással, de most könnyebb dolgunk volt, lefelé vitt. Sikeresen elkanyarodtunk jobbra a következő leágazásnál, és elkalandoztunk kisebb holtágak felé.

Néhol alig fértünk át a fák alatt, néhol a kidőlt fatörzsek között kellett lavírozni. Egyre jobban kormányoztam a kenut, meg voltam elégedve magammal.

Egy ponton beértünk egy keskeny ágba, ahol hirtelen felgyorsult a folyó, sodort minket lefelé, ki tudja hova. Mondtam Vikinek, hogy evezzen hátra erősen, itt nem tudunk megfordulni, jobb, ha arra nem megyünk! Nagy nehezen sikerült visszaevickélni, és összetalálkoztunk egy egész csapat vízitúrázóval. Kérdeztük, hogy merre visz ez az út, kérdezték hova akarunk menni, kiderült, hogy oda nem visz, és javasolták, hogy azon az úton menjünk vissza, amerre jöttünk, mert a körúton annyira alacsony lett a víz, hogy egy helyen cipelni kellene a hajót, és azt ugye nem nézték ki belőlünk, hogy sikerülne. Persze igazuk  volt. Viszont javasolták, hagy a cseppet sem biztató kinézetű alagúton evezzünk át, gyönyörű holtág fogad minket. 

A Csalánosnak nevezett zsákutcát pár méter után teljesen belepte a békalencse, mintha zöld ruhát húzott volna a folyó. 

 

Lapátunk nyomán megcsillanó sötét barna víz fölött hamar újra összezárult a zöld ruha. Ültünk mozdulatlanul a csónakban és magunkba szívtuk az érzést. 

A tanácsnak megfelelően visszaindultunk, simán el is jutottunk a Rudi-ágig, ahol kiderült, hogy milyen csalóka a Duna! Lefelé nem tűnt olyan gyorsnak a folyó, mint ahogy felfelé ellenállt nekünk. Ráadásul a meder teljes szélességében össze vissza kanyarogtak az áramlatok, úgy hogy nem csak erőnket, hanem a technikai tudásunkat is próbára tette. Voltak pillanatok, amikor azt hittem, nem jutunk fel, másodszorra, sőt, egy esetben harmadszorra is újra próbáltuk a kanyart. 

Végül boldog megelégedéssel vettük tudomásul, hogy feljutottunk, innen már sétagalopp volt a kikötő, ahonnan bicajra ültünk, hogy némi élelmet keressünk magunknak. A kemping kajáldájában mindössze egy malomkerék méretű melegszendvics volt kapható, és már előző nap sem nyerte el a tetszésemet. 

A Sári csárdát ár-érték arányban nem gondoltuk megfelelőnek, a wifi ellenére sem, s mint kiderült, a falu fennmaradó egyetlen étkezdéjében 2 óráig lehet csak ebédelni.  Így aztán Mosonmagyaróváron a vonatállomáshoz közel sikerült est-ebédelni, ahol Viki vonatra szállt és hazautazott, én visszatértem kis rétemre. Felállítottam a sátrat és épp nekiálltam az esti fürdésnek, beszappanoztam magam, amikor azt éreztem, hogy néznek. Felpillantottam és egész közelről  egy őz nézett engem nagy szemekkel. Fejemben cikáztak a gondolatok: egy merő szappan a kezem, a fényképező a sátorban, ha megmozdulok tovább bámul, vagy elszalad? Mit csináljak? 

Mozdultam és elszaladt. 

Az est további részét  a könyvem olvasásába merülve töltöttem, teljes naplementés panorámával. 

Kilátás a sátor bejáratából.

Víz

Sárkánycsók

Hármas párbaj

Felhő

A víz ördöge

Fagy

Mozgásban

Zavar

Hullám

Ég és föld összeér

Szárazon és vízen a Szigetközben - 1. rész: Vízitúra a Heléna-tavakhoz

A Szigetközbe jó pár évvel ezelőtt, még lányom osztálytársaival terveztünk biciklitúrát, de valami miatt akkor az nem valósult meg. Most eszembe jutott, és felkerekedtünk legnagyobb lányommal, hogy felfedezzük ezt a vidéket, melyről csak annyit tudtunk, hogy ott kanyarog a Duna. Ennyi felkészültséggel és információval bátran vágtunk az útnak, annyi előzetes elképzelésünk volt, hogy Mosonmagyaróvárnál lehajtunk az autópályáról és "Majd onnan meglátjuk!". Végül meg sem álltunk Dunakilitiig. Szép, rendezett falvak között haladtunk, tátottuk szánkat és szemünket a csodálkozástól. Tisza menti falvak után igazán üdítő látvány volt. 

Nem volt nálam állvány, de amúgy is elsodorta volna a víz. Így egy parthoz kötött ringó csónakra támaszkodva próbáltam hosszú záridős felvételt készíteni. Persze  szűrő sem volt nálam, de azért egész értékelhető lett. Ne zavarjon meg senkit a víz simasága, veszettül áramlott a folyó, alig tudtam talpon maradni!
A jobb oldali kis ágon még egyszer fel kell evezni!
A folyón át lehetett volna kelni, mi az erős sodrás miatt ezt kihagytuk, annak ellenére, hogy az út a másik oldalon folytatódott. 

Hamarosan a Duna melletti egyik réten letáboroztunk, elővettük a bicikliket és elindultunk felfedezni a vidéket. Kanyargó Duna-ágak, sebes sodrású folyamok, tavakká szélesedő medrek mellett gyönyörű nyár és fűzerdőben tekertünk és nem győztünk betelni az élményekkel. 

Ezt nekünk vízről is látnunk kell! A LocusMap-on gyorsan megnéztem, hol lehetne kenut kölcsönözni, és negyed óra múlva már a  Vadvíz-kempingnél voltunk, ahol rövid, de korrekt tájékoztatást kaptunk a lehetőségeinkről. 

A Heléna-tavakat néztem ki első úti célul,  az útvonal nehézségeit pedig részletesen átbeszéltem egy éppen megérkező helyi  túravezetővel. Az erős áramlatok miatt aggódtam kicsit, mondta, hogy munkás lesz felfelé, kb. másfél óra, cserébe visszafelé 20 perc alatt leérünk. Arra figyeljünk csak, hogy a folyó szélén haladjunk, kezdetben a bal oldalon, aztán, ha meglátjuk a vízbe dőlt nagy fatörzset, akkor MÖGÖTTE térjünk át a jobb oldalra sodrás után és a jobb oldali ágban folytassuk az utat. 

Becuccoltunk a kenuba és elindultunk. Az első csapások után éreztem, hogy nem fogok tudni fényképezni, mert tényleg elvisz a víz, így aztán csak a szememet gyönyörködtettem a csodás tájon és nagyon élveztük az evezést - az útmutatásnak megfelelően - a bal oldalon. 

Az ominózus fatörzs egy sirállyal. Csak visszafele volt idő fotózni.

Titokzatos okból kifolyólag azonban amikor megláttam a kidőlt fát, még ELŐTTE átirányítottam a kenut a másik oldalra, minek következtében erős sodrásba kerültünk, nehéz volt a kenut irányban tartani, teljes erőből eveztünk, és igyekeztünk lekanyarodni a jobb oldali ágba. 

Hm. 

Végül sikerült, kicsit kikötöttünk, s azon tanakodtunk, vajon hogy kellett volna ezt jobban csinálni. Lányom szerint csak simán követni kellett volna  a tapasztalt túravezető utasításait. Jó hogy van az embernek egy lánya, így mindig pontosan tudom, hol rontottam el!

Part menti vadregény

Na jó, belátom, önállósítottam magam, de több instrukciókat nem kaptunk, és mint utóbb kiderült, volt még néhány ravasz bal és jobb sodrású leágazás, vagy csak sima kanyar a folyón. Próbáltam az áramlaton keresztben átmenni, megkerülni, szélén elosonni, hol jobbról, hol balról, de a legtöbbször az lett a következmény, hogy a víz  bevitt a nádasba. Úgy tudtunk csak tovább jutni, ha a sodrás irányába állítottam a kenut és teljes erővel eveztünk. Aki tud ennél hatékonyabb megoldást, ne tartsa magában, ossza meg velem a titkot! 

Végül elértük a Heléna-tavak felé vezető elágazást. Gyönyörű, nádassal és füzesekkel körülvett kis tórendszer, mozdulatlan víztükör és csend fogadott. 

Mintha csak az erdő egy metszetét látnánk. Csaknem mozdulatlan víztükör és csend.

Csendesen lapátoltuk a vizet a tavakat összekötő csatornákban, emitt egy szárcsa, amott egy réce rejtőzött előlünk a nád közé. Fejünk fölött daru rikkantott nagyot, a partról kövér békák ugrottak szanaszét, valószínű megették az összes szúnyogot, mert mi egész ottlétünk alatt egyel sem találkoztunk. A tó közepén hattyúcsalád ringatózott. 

Az utolsó tó a Medúza-tó volt, ültünk a  tó közepén és bámultuk a természetet. Majd lenézve a sötét vízre számtalan hófehér-átlátszó, nagyobb pénzérme méretű, lebegő medúzát vettünk észre. Felejthetetlen élmény volt!

A nap már alacsonyan járt az égen, amikor visszafelé indultunk. 

Készenlétbe helyeztem a fényképezőmet, ha minden igaz, szépen levisz a víz magától, lesz idő kattintgatni. 

Szigetközi csodasárkánya éppen kilép  sötét erdőből a fényre.

Nem is hagytam ki a lehetőségeket, így megtapasztalhattam, hogy nem szerencsés, ha a kormányos egyben a fotós is, de kisebb kanyarokkal mégis visszaértünk a kikötőbe, ahol rajcsúrozó gyerekcsapat ugrált a vízbe egy nagy kiszáradt fáról. 

Úgy terveztük, másnap egész napos túrára megyünk, úgyhogy lefoglaltuk a kenut másnapra is. Visszafelé  betértünk az egyetlen étkezési lehetőséget biztosító szép, ámde indokolatlanul drága Sári csárdába, ahol kiéhezetten vetettük rá magunkat a wifire, no meg az ételre is. Jóllakottan és sötétben tekertünk vissza a rétre, ahol sötétben kellett sátrat állítanunk. Szerencsére már nagy rutinunk volt sátor állításban, így hamar nyugovóra tértünk. 

Az erő és a kitartás jelképe - Magyarország legöregebb fája

Magyarország legöregebb fája egy kocsányos tölgy, Héderváron áll a Boldogasszony-kápolna előtt. A legenda szerint Árpád vezér kötötte lovát a fához, amikor a pozsonyi csata előtt itt táborozott, és haditanácsot tartott vezéreivel. A fa mellett álló tájékoztató tábla szerint a középkori templomokat, így a Boldogasszony-kápolnát is kelet-nyugati tájolással építették, s a nyugati főbejárat elé  egy tölgyfát ültettek, hogy általa is elválasszák a belső szakrális teret a külvilágtól. E szerint az elgondolás szerint a fa több, mint 850 éves. Ezzel valószínűleg tényleg a legöregebb fa lehet kis hazánkban, sőt a legtöbb épített templomunknál idősebb. 

Az Árpád-fa a középkorban Győr, Moson és Pozsony vármegye hármashatár pontjának számított, koronájának árnyékában több, a 3 vármegyét érintő gyűlést tartottak, így nagy döntések  néma tanúja lehetett. Ha mesélni tudna!

Egykoron 4 hatalmas ágából 3 letört már,  törzse kettévált, belsejében egy pár kényelmesen táncolhatna, szinte már csak a kérgéből táplálkozik a megmaradt egyetlen  hatalmas ág. 

Az Árpád-fa genetikai örökségének makkról nevelt utódaiban megőrzése dr. Kovács Péter erdésztechnikus és családja sok éves kísérletezésének és gondos munkájának eredménye.   

Találkozás egy vaddisznókondával

A Szigetköz erdeinek széles erdészeti útjain bicajoztam éppen, ahol éppen kezdett nagyon elegem lenni az úton keresztben feszülő  méteres pókhálókból. Már harmadszor tapadt rám egy-egy ilyen, úgyhogy egy útkereszteződésben megálltam, hogy a pókhálók eltávolítására  alkalmas szerkezetet keressek. Ahogy kiléptem a keresztútra a bokrok mögül, alig 50 lépésnyire észrevettem néhány malacot. Anyjuk tűnődve nézett velem farkas - akarom mondani vadmalac - szemet, majd eltűntek a fák között. Nekem hirtelen felszökött az adrenalin szintem. Az útkereszteződésben, alig néhány lépésre tőlem, állt egy vadászles. Az egész Szigetközben 200 méterenként van egy, a két vadászles között pedig egy beetető hely. A vaddisznók épp a kitett kaja morzsáit reggelizték jóízűen, amikor megérkeztem. Felmásztam tehát, és az egyik malacnak még épp látni lehetett a kis kunkorodó farkincáját. Leültem és vártam. Negyed órát ücsörögtem ott, egyrészt reménykedtem, hátha előjönnek újból, másrészt bevallom, gyűjtöttem a bátorságot, mert még hosszú utat terveztem az erdőben egyedül megtenni, és semmi kedvem nem volt váratlanul disznókondába botlani. 

Úgy tűnt, nekik sem volt kedvük belém botlani újra, nem mutatkoztak, semmiféle mozgás nem hallatszott a fák közül, így aztán lassan leereszkedtem a létrán.

Úgy félúton járhattam, amikor egyszer csak vagy 6-7 már Éppen Nem Csíkos Hátú Kismalac szaladt át a tisztáson. 

 Nemsokára érkezett még három, és békésen túrni kezdték a talajt.

A kondához két koca tartozott, méltóságteljes léptekkel érkeztek, s az egyik egy bokor mögül gyanakodva nézett felém.   

Jobbnak látták megtanácskozni a helyzetet, összedugták fejüket, vajon veszélyes vagyok, vagy nem? Ezer szerencséjük volt, hogy nem vadász vagyok, így csak a fotókat lőttem szorgalmasan, remegő kezemet a létra fokának támasztva. 

Végül úgy döntöttek, jobb angolosan távozni, jeleztek a kölyköknek, akik első szóra lélekszakadva futottak vissza a bokorban. Illetve  volt három renitens, aki csak később, unott léptekkel baktatott utánuk.  

 Mint mondtam, a vadászles egy útkereszteződésben állt, három oldalról lehetett megközelíteni. Ahonnan érkeztem, ahol a malacok étkeztek, illetve egy harmadik oldalról. elindultam lefelé a létrán, már csak két fok lett volna hátra, amikor a harmadik oldalon a bokrok közül, egész közel kibukkant az egyik koca, átszaladt az úton, ...

majd valószínű megérezte a szagomat, mert döbbenten szembefordult velem. Egy pillanatig azt hittem megtámad, ..

 de végül inkább visszafutott az erdőbe és többet nem láttam őket.

Még mindig remegő térdekkel ültem rá a biciklire és hangos nótaszóval tekertem tovább, nem óhajtottam újabb váratlan találkozást, de ez nagyon nagy élmény volt számomra!