Hallgatjuk a csendet. Az erdőben szél sem rezdül. A fák adta árnyékban kellemesen meleg van, de ahova süt a nap, ott tovább szikkasztja az amúgy is száraz avart. Néha nagyot hörpentünk a friss forrásvízzel teli kulacsból, leöblítjük vele az ebéd maradékát.
Szedelőzködünk, megbámuljuk az esőbeálló sörösdoboz foltjait, amikor nagy zörgéssel a levelek alól felugrik a tetőre egy kis fürde gyík. Gyorsan kapaszkodik felfele, majd félig eltűnik a lécek rései között. A beálló belsejébe lóg a felső teste, percekig kapaszkadik ott, hagyja, hogy fotózzam. Nézzük egymást hárman: ő, én, és az objektív. Végül elhatározásra jut, ártalmatlannak ítél, és visszamegy napozni a sörösdoboz folt mellé.
Egy másik alkalommal egy kilátóponton pihentünk, amikor a gyík kiült sütkérezni a sziklákra. Olyan békésen csörgött, hogy páromnak kedve támadt lefotózni. Először engem próbált rábeszélni a fotózásra, de csak legyintettem: úgyis elszalad, mire beállítom a gépet. Mire nekiállt a telefontjával képet készíteni. Legnagyobb meglepetésemre, a gyík nem mozdult. Ekkor kedvet kaptam én is. Ha ez a kis állat ilyen magamutogató, lehet, hogy tényleg akar egy portrét magáról. Ahogy közelítettem felé, gyorsan felszaladt egy szikla tetjére, és annak élén egyensúlyozott. Remek volt a póz, a megvilágtás és a háttér. Ráadásul percekig úgy maradt. Szóval minden adott volt egy tökéletes kép készítéséhez. én mégis elszúrtam, nem ott és nem úgy lett éles, ahogy gondoltam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése