Háromnapos eső után

 Naplementére a felhők alatt bekúszott a nap, finom rózsaszín habokat bodorított a szürke gomolyok alá. 

Megtalálod mind a 6 hódot? 
További kettő a kidőlt fa másik oldalán lévő öbölben tisztálkodott. 

Szeretetéhes Szuszka

Előző rész | Folyt.köv.

( május)

Kellemesen meleg, nyárias nap kicsalogatta a kétlábúakat a szigetre. Az erdő mellett vezető széles útról vidám beszélgetések, kacagások zaja szűrődött le a vízig. Mások a part menti öblökben ücsörögtek, horgásztak, tüzet raktak, vagy csak a vizet bámulták. A nap közben megtette égi útja nagy részét, már csak a fák törzse között, egész alacsonyan szűrődött át egy-egy utolsó fénysugár. 

A Folyami Odú bejárata alól halk nyöszörgés és rágcsálás hallatszott. Ébredezett a hódcsalád. 

Elsőnek Hódnagy dugta ki az orrát, majd hamarosan követte őt Grumi és Murmi is. Tettek egy kört az otthonuk melletti kis öbölben, majd elindultak lefelé a Folyón. 

Végül Szuszka és Cserke is megjelent a fa alatt. Óvatosan nyújtogatták nyakukat, nézelődtek. 

- Olyan hangos ma az erdő. - jegyezte meg Szuszka. 

- Talán erre nem jön senki. - reménykedett Cserke és kiúszott a fa alól. 

Ám ekkor nagy trappolással egy fiatal kétlábú érkezett. Izgatottan figyelte a vizet és kimászott a hódlakást képező, mélyen a Folyó fölé nyúló fatörzs végéig. A két hódgyerek hangtalanul merült a víz alá, és meglapult a nagy ágak árnyékában.    

Eközben a kétlábú megpróbálta az ágak közé akadt kis hajóját kiszabadítani. Lábával addig piszkálgatta, amíg az kiszabadult, és megindult lefelé a folyón. Ekkor visszamászott a fatörzsön, és követte hajóját a Folyó mentén. 

Egy darabig semmi nem mozdult a lak körül, majd megjelent Cserke. Óvatosan pislogott ki a fatörzsek közül.

- Hahó! Nincs már itt senki! Kijöhetsz! - szólongatta testvérét. - Nézd, mekkora ág van itt! - indult meg a part felé.  

Boldogan fúrta magát az illatos levelek közé.

- Jobb lesz, ha a vízben fogyasztom el. - gondolta  és a Folyó felé vonszolta a hatalmas ágat.

- Gyere már Szuszka, együtt sokkal jobb rágcsálni! - nyaggatta testvérét. 

Szuszka végül kibújt rejtekéből. Örömmel üdvözölték egymást és vidám falatozásba kezdtek. 

Közben Hódanyó is megjelent a Lak bejáratánál.

- Anya! - rohant oda hozzá Szuszka, amikor észrevette. - Képzeld nagyon veszélyes volt itt. Valami a házunk tetején mászkált! - újságolta izgatottan. - Annyira féletem!

- Láttam, ügyesen elrejtőztél!  - mondta, majd gyöngéden végigharapdálta gyermeke hátát. 

Szuszka megnyugodva folytatta a rágcsálást Hódanyó mellett. 

- A nagyok már biztos lent a Folyón találtak valami finomat. Gyertek, keressük meg! - indítványozta Cserke. 

- Menj előre, hamarosan követünk mi is, csak még elrágom ezt az utolsó falatot. - válaszolta Hódanyó. 

A Folyó békés volt, lassan hömpölygött medrében. A parton azonban mindenfelé kétlábúak nézelődtek. 

- Húzódjunk beljebb, odáig nem tudnak bejönni, és  a víz sodrása is nagyobb.  - javasolta Szuszka.

- Juhúúú, milyen gyorsan haladunk! - örvendezett Cserke. 

- Nézd, ott vannak a többiek! - mondta Szuszka a part közelében békésen eszegető hódokat meglátva.

Nagy farkcsapásokkal épp a csoport közepébe érkeztek. Cserke izgatottan mesélte, mi történt a házuk körül, Szuszka pedig Hódnagyra mászott. 

- Te elkergetted volna, ugye? - kérdezte remegő hangon. 

- Azt talán nem, de hozzád bújtam volna, hogy ne félj annyira. - simította végig lágyan lánya bundáját Hódnagy. 

Szuszka átölelte, és halkan nyöszörgött. 

- Na gyere, kicsit végigsimogatlak! - mondta csendesen. 

- Ha Szuszka megnyugszik, elindulhatunk végre? - türelmetlenkedett Gurmi. - Arra lefelé még annyi illatos fa vár ránk! 

- Ha teljesen besötétedik, elindulunk. - toppant be Hódanyó, és ő is megsimogatta még egyszer lányát. 

Közben a partról sem érkeztek már hangok, minden elcsendesedett. A hold sem bújt elő a felhők mögül, sötét, fekete éj ereszkedett a Folyóra. 

- Így legalább senki sem láthat bennünket - szuszogta teljesen  megnyugodva Szuszka. 

A hódcsalád éjszakai portyára indult. 

Előző rész | Folyt.köv.

Mennyit ér a fakéreg?

Előző rész | Következő rész

( április)

Az éjszaka kellemesen meleg volt. A hold ragyogva sütött, a csillagok fénye szelíden simogatta a fák ágainak csúcsát. 

A hódcsalád egész területét bejárta az éjjel, hol itt, hol ott kóstolt bele a parti vizekben himbálódzó faágakba. 

- Világosodik. - jegyezte meg Hódanyó - ideje hazafelé indulnunk. 

- De én még éhes vagyok! - nyafogott Szuszka. 

- Én sem hagyom itt a legjobb falatokat. - dünnyögte Gurmi. 

Murminak azonban más jutott az eszébe. 

- Ha elsőnek érek haza, én téphetem le a Teraszról a legjobb falatokat. - suttogta maga elé. 

Neki is indult. Erőteljes farkcsapásokkal evezett árral szemben. Végig a part közelében maradt, ott kisebb volt a sodrás. Fél szemmel azért a szárazföldet figyelte: nem közeledik vajon valami csalafinta ellenség? Néha lebukott a víz alá, ott tett meg néhány métert, majd újra előbukkant. 

- Ha van is ott valaki, így biztos lerázom! - fontolgatta magában.

Hamarosan elérte  a Teraszt. A legfinomabbnak tűnő törzs alatt megállt. Körbepislogott, nem követte-e valaki, majd két lábra állt, és addig nyújtózkodott, amíg elérte a fa vastag kérgét. Fogaival addig harapdálta, míg egy méretes darabot le nem hántott róla. Majd a zsákmánnyal  a szájában a vízbe dőlt. 

Boldogan rágcsálni kezdte. A kéreg hangos sercegések közepette tűnt el a fogai között. 

Közben megérkezett Gurmi,  és  a Terasz másik végén belekezdett egy apró gally elfogyasztásába.

Egy pillanatra abbahagyta a ropogtatást, és mozdulatlanul hallgatózott.  

- Mi ez a csodálatos rágcsáló hang? Itt valaki egy HATALMAS ágat rágcsál? Megyek megnézem.

Murmi épp akkor emelkedett fel újra egy újabb kéregért, amikor Gurmi feje megjelent egy közeli fatörzs mögött. 

Épp nekiállt volna a falatozásnak, amikor megpillantotta a settenkedő testvérét. 

Gurmi  ártatlan képpel közeledett felé, és épp kitátotta száját, hogy elkapja a kéreg szabad végét, ám Murmi nem hagyta magát. Farkának egyetlen erőteljes lökésével előre lökte magát. A lendület elsodorta testvérét. 

Gurmi menekült. De nem adta fel. Lebukott a víz alá és Murmi háta mögé úszott. Onnan próbálta észrevétlenül megközelíteni. 

Ám Murmi észrevette a közeledő tolvajt. Felé fordult. Mindketten felágaskodtak, mellkasukat egymásnak feszítették és visító hangot adtak ki. 

Murminak még a kéreg is kiesett szájából a dulakodás közepette. Végül egy utolsó mozdulattal nagyot lökött Gurmin, aki elmerült a vízben.

Ám amint Gurmi elmerült,  bravúros ügyességgel megragadta Murmi elveszett ennivalóját. A méretes fakéreggel a szájában újra támadásba lendült. Sikerült! Murmi menekülőre fogta a dolgot. 

Gurmi pedig elégedetten terült el a megnyugodó vízben és folytatta, amit Murmi elkezdett: a fűzfakéreg békés majszolását. 

Murmi sértődötten üldögélt a Terasz mögött a védett öbölben. Időnként még mindig Gurmi felé pillantott, de már nem morgott. Csak a bajsza remegett néha bosszúsan.

A  nap mindeközben feéjebb araszolt az égen, bevilágította a fák tövét. Aranyló világosság terült szét a tájon. Murmi nagyot sóhajtva engedte el mérgét. 

- Nem fogok én Gurmi miatt bosszankodni. Inkább szerzek magamnak újabb elemózsiát. Van itt elég mindenkinek!

Azzal a közeli fához cammogott, élvezettel szagolgatta, majd beleharapott a lelógó levelekbe. 

Előző rész | Következő rész

Madarak a Beliczay-szigeten

 

Őszapó

Csúszka

Billegetőcankó

Nagy kócsag épp tánra perdül. Na jó, start előtt. 

Énekes  rigó

Halra vadászgató szürke gém

Szürke gém

Jégmadár.
Volt olyan kedves és amíg a reggelimet fogyasztottam, nem túl messze tőlem  beült erre a faágra.

Pillanatképek a Beliczay-szigetről (április, május)

 

Perőcsényi panorámás körtúra

Még mindig a tavalyi őszi panorámatúránk további kilátópontjait akartam megnézni tavaszi pompájában. Utunk kiindulópontjául Perőcsényt választottam, mert ebben a határközeli faluban még nem jártam. A Börzsöny lábánál, idilli környezetben bújnak meg a takaros kis házak. A magaslaton álló templom tornya már messziről látszik, mi is a közelében parkoltuk le az autónkat. Rendezett utcák, virágos parkok között kezdtük meg az utunkat. A jelzés a templom mellett visz fel a Tilalmas-lápa felé. A fák között megbúvó templomról sajnos omlik a vakolat, mégis szép látványt nyújtott.

A következő 2 kilométeren nem túl meredeken, de folyamatosan emelkedik az út. Ennél sokkal rosszabbra számítottam, mert a Feketevölgy Panziótól elég combos kaptató vezet fel a Jancsi-hegyre, ami utunk első állomása volt.

A Jancsi-hegyen szép virágos hegyoldal és megszámlálhatatlan sokaságú turistacsoport tanyázott, így itt nem is álltunk meg megcsodálni a felsejlő panoráma ígéretét, hanem gyorsan tovább baktattunk.

Izgatottan vártam a hegyoldalban szertegurult mohos kőtömbök látványát, ez eddig minden alkalommal lenyűgözött. Most is, csak most tele volt kidőlt fákkal. Elképesztő mennyiségű vastag törzsű gyertyán borította a lejtőt.

Ezután következett utunk legmeredekebb része, egészen a Holló-kőig. 

Itt azonban végre megpihentünk, és egy szikla tetején ülve elfogyasztottuk tisztes ebédünket, miközben az egykori börzsönyi vulkáni kúp buja zöldjét bámultuk.

Tavasz és tél

Épp befejeztük az étkezést, mikor egy 5 fős család érkezett. Anyuka határozott utasításokkal rendezgette 3 lányát és egyetlen férjét, akik azonban mérsékelten álltak csak kötélnek. Nem akartak például pózolni a kilátópont előtt, a kislány inkább rágót akart, amit anyuka megtagadott tőle. 

Közben megérkezett a Jancsi-hegyen tanyázó tömeg, jobbnak láttuk tovább állni. A család is menekülőre fogta, de a vita nem maradt abba. 

A kislány bedurcázott, megkezdődött az alkudozás, apuka egyre feszültebb lett. A következő kilátópontig voltunk kénytelenek követni a családot, itt apuka a három lánnyal nyílegyenesen vágtatott volna tovább a gerincen, anyuka meg szeretett volna kitekinteni a tájra. Ez szült némi feszültséget a családi dinamikában, végül mindannyian ott álltak a fotóponton, az egyik kislány háttal, a másik pofákat vágva, apuka 1000-es vérnyomással, vörösödő arccal. Szerintem anyuka sem volt maradéktalanul boldog, bár elérte, amit akart. 

Ezen a pontos sikerült  megelőzni őket, és napsütötte gyertyános-tölgyes erdőkben  vad irammal vettük be a következő sziklaalakzatokat.

Még találkoztunk néhány szemből érkező párral, de mire elértük Várbükk alját, az emberek is elfogytak, elcsendesedett az erdő. 

A várhoz nem mentünk fel, inkább a hegy tövénél kerültük meg a meredek emelkedőt, és a Görbe-kő felé vettük az irányt. Megkerülve a hegyet feltámadt a hűvös szél. Úgy látszik, ezen a ponton mindig nagy a légmozgás, emlékszem, ősszel is majd megfagytunk itt.

Szerencsére hamar kiértünk a szélcsatornából, és újra napsütötte bükkösben haladtunk. Leereszkedtünk a Magyar-hegyről a Görbe-kő felé, ahol végre elheveredtünk a sziklagyep szélén, beszívtuk a friss virágok illatát, és szundítottunk egyet.

Tavaszi és őszi panoráma.

tavasz és ősz

Visszafelé egy darabig ugyanazon az úton haladtunk, amelyiken érkeztünk. Emlékeinkben a lefelé vezető út nem volt olyan meredek, mint amin most felfelé kellett kapaszkodnunk, de sebaj, ezt is legyőztük. 

A Várbükk felé vezető kaptatóra véletlenül kanyarodtunk rá, épp elgondolkoztam az elágazásnál, de aztán kiderült, nem is olyan vészes a kaptató, mint emlékeimben élt.

Elértük a Perőcsény felé vezető elágazást. Érdekes módon itt következett az út legnehezebb része. Folyamatosan lefelé haladtunk, de a cipőben a lábfejem egyáltalán nem örült ennek, és a tesóm térde is kikészült. Az út sehogy sem akart véget érni, újabb és újabb kanyarok és  rétek következtek.

16 km után végre megláttuk a falu házait és a távoli Tátra vonulatait. Innen már csak alig 1-2 km volt hátra az autóig.

A falu előtt egy kiszáradt patakmedren keltünk át.

Késő délutánra értünk vissza a faluba. Hazafelé Szob felé mentünk, megálltunk még egy lángosra a kompnál, és a nyugvó nap sugarai mellett ücsörögtünk a Duna-parton.

Az autóút is szép volt Perőcsény és Szob között, elképesztően világoszöld mezők és hegyi lankák látványa beégett az emlékeim közé.