Janka sallangvirág

A Janka-sallangvirág hazánk egyik legfurább kinézetű vadon élő orchideája. Amikor először hallottam róla, azt hittem, azért Janka, mert olyan bodor a "haja", mint egy gyönyörű, göndör hajú grófkisasszonynak. Aztán kiderült, hogy nevét Janka Viktor botanikusról kapta, aki a 19. században számos ritka növényt fedezett fel és írt le a Kárpát-medencében.

A Janka-sallangvirág ikergumós orchidea. Az egyik gumó az előző évből marad vissza és fokozatosan elöregszik, miközben mellette minden évben fejlődik egy új, amely a következő évi hajtást táplálja. Tőlevelei az őszi esők után jelennek meg, így a növény egész télen zöld marad és lassan növekszik. Virágzására általában május végétől június végéig kerül sor, hűvösebb élőhelyeken akár július elejéig is elhúzódhat.

Kedveli a meleg, mészköves területeket, a napsütötte sziklagyepeket, a dolomit- és mészkősziklákat, valamint a ritkás cserjésekkel tarkított lejtőket. Élőhelyei rendszerint szárazak, tápanyagszegények és különleges mikroklímájúak.

Már tavaly is felkerestem a pilisi élőhelyét, de akkor egyetlen tövet sem találtam. Most sem fűztem hozzá sok reményt az elmúlt hónapok forró és csapadékszegény időjárása miatt, de szerencsém volt. Igaz, már félig elvirágzott, és nem is volt olyan magas, mint vártam, de ennek az egyetlen tőnek is nagyon örültem.

A virágok legfeltűnőbb része a hosszú, keskeny, szalagszerű mézajak, amely csavarodik, fodrozódik, mintha apró szalagok lógnának a növényről. Innen ered a magyar neve is: a „sallang” régi magyar szó, amely ruhák vagy lószerszámok lelógó, rojtos díszét jelentette.

A sallangvirágok virágai nem termelnek nektárt, mégis rendszeresen felkeresik őket a rovarok. Beporzóik elsősorban méhek és darazsak. A virágok illata és különleges megjelenése odacsalogatja őket, ám jutalmat nem kapnak. A növény így egyfajta megtévesztő beporzási stratégiát alkalmaz, amely számos orchideafajra jellemző.

A Janka-sallangvirág a többi orchideafajhoz hasonlóan rendkívül apró, szinte porszemnyi magokat érlel. Egyetlen toktermésben akár több tízezer mag is fejlődhet. A magok önmagukban nem képesek kicsírázni, mert nincs bennük tápanyagtartalék. A csírázáshoz szükségük van egy megfelelő talajlakó mikorrhizás gombára, amely behatol a magba, és ellátja szénhidrátokkal, nitrogénnel és más tápanyagokkal.

A fiatal növény évekig szinte teljesen a föld alatt él. A gomba táplálja, miközben fokozatosan kialakul a gyökérzete és a levélrózsája. A felszínen sokszor csak 4–8 év, kedvezőtlen körülmények között akár 10 év elteltével jelenik meg először, és csak ezután bont virágot. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy állományai nagyon lassan regenerálódnak.

Talán éppen ezért olyan különleges találkozni vele. Évekig készül egyetlen virágzásra, miközben szinte láthatatlanul él a föld alatt. Amikor pedig végre kibontja hosszú, csavarodó sallangjait a nyári sziklagyepben, néhány hétre megmutatja, miért tartják a Kárpát-medence egyik legkülönlegesebb vadon élő orchideájának.

A Janka-sallangvirág - fokozottan védett, természetvédelmi értéke 250.000 Ft.

Forrás: termeszetvedelem.hu

Kérészek a Bükkös-pataknál

 

Kora este a Bükkös-patak partján, a fák hűvösében bóklásztam. Nehéz elképzelni, hogy a most csendesen csordogáló patak valamikor malmokat hajtott meg. Az egykori gátak felett ebben a nyári hőségben sok helyen csak száraz, köves medret találhatunk. A legtöbb helyen azonban még mindig csordogál némi víz. Néhol egész kis tóvá szélesedik, máshol a köveken minizuhatagokat képez. Nem valami hatalmas sodrású vízeséseket, inkább csak bogárszemmel tűnhetnek nagynak. Még egy falevelet sem tud elsodorni az erejük.

Az egyik ilyen zuhatagocska mögött kiszélesedik a patak, de azért a víz vibráló mozgása még megmarad. Egy part menti kőre ültem, és bámultam a vízen megcsillanó nap játékát, hallgattam a lassú csobogást.

Ekkor a víz felett apró rovarok táncára lettem figyelmes. Vagy egy tucat kecses jószág lebegett a víz felett, néha kicsit előbbre repülve, majd újra vissza, aztán megint előre. Meresztgettem a szemem; az égererdő és a meredek völgyoldal vetette árnyékban nehéz volt kivenni, miféle lények is lehetnek ezek.

Kérészek! – ismertem rájuk. No nem az ismert tiszavirág, hanem annak valamelyik kisebb rokona. Ilyenkor, június vége felé van a nászrepülésük. A kifejlett hímek saját területük felett lebegnek, várják, hogy a nőstények megérkezzenek, ekkor párosodnak, majd a nőstények a petéiket a vízbe rakják. A kérészek többségének lárvái csak oxigéndús, tiszta vízben fejlődnek, ezért a patakkutatók gyakran bioindikátorként értelmezik őket.

Persze le akartam őket fotózni, ami nem is olyan egyszerű: a fényviszonyok enyhén szólva csapnivalóak voltak, a rovarok pedig egyfolytában mozogtak, előre-hátra, fel és alá. Képtelenség volt fókuszt találni rajtuk. Próbáltam manuális fókusszal, de azzal sem jártam sikerrel.

Végül az elemlámpámat letettem egy kőre, amely éppen megvilágította a közelében repkedő egyik kérészt. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy könnyebb legyen használni az autofókuszt. Így is meglepődtem, hogy néha sikerült elkapni a pillanatot. 

A képek azonban még mindig használhatatlanok voltak: zajosak, elmosódottak. Már majdnem feladtam, amikor arra gondoltam: amatőr módon a beépített vakumat fogom használni.

Magam is meglepődtem az eredményen.

Tényleg olyanok, mint a kis erdei tündérkék. 

Ennél többet nem tudtam kihozni a helyzetből.

Mikor leszállt az éj a fák közül a hegyoldalból zöld fényű apró csillagok szálltak alá és bolyongtak a patak felett. Varázslatos volt! Ezekről egyáltalán nem sikerült használható képet készítenem. De tényleg olyan volt, mintha a mese hozzám jött volna. 

Itthon aztán kikerestem, a profik milyen fotókat készítenek róluk. 

Álljanak itt Újvári Zsolt csodálatos fotóinak linkjei. 

• A lárvákról
• A lárvákról
• A kérészekről
• A kérészekről

Rumpli

Előző rész | Folyt. köv.

( június vége)

Teltek-múltak a hetek, megérkeztek a forró napok,  napközben még a madarak is elcsendesedtek. Ám a Folyami Odú hűvösében ebből alig éreztek valamit a hódok. Estefelé azonban újra benépesült a víz, és a család örömmel úszkált a langyos folyóban. A kis hódok pedig napról napra erősebbek lettek.

A kicsik először csak az ágakkal takart bejáratnál ismerkedtek a vízzel, ám egy napon az anyjukba kapaszkodva megjelentek a lak kijáratánál, ahol egy apró, sekély medencét alakított ki a család a nagy fatörzs rejtekében. Ide még a szárazföldről sem láthatott be senki. 

A kicsik kezdetben alig akarták elengedni Hódanyó biztonságos, puha bundáját. Ám Cserke vad viháncolással mutatta nekik az utat: 

– Nézzétek csak, ennyi az egész! – és már el is merült a víz alatt.

Szuszka sokkal türelmesebb volt. Óvatosan csapkodott a farkával, körbejárta a teknőt, majd megállt a távolabbi oldalon. 

– Ússzatok ide! – hívogatta őket.

A kicsik izgatottan kapálóztak, félve nyöszörögtek. Nekiindultak, visszafordultak, lebuktak a víz alá, prüszköltek, de újra és újra nekiveselkedtek. Végül addig izegtek-mozogtak, míg sikerült megkapaszkodniuk Szuszkában. Boldogan egymáshoz simultak, majd megvidámodva körbe-körbe úszkáltak. 

Egy napon, amikor Hódanyó csendesen figyelte, ahogy a Medencében a kicsik a hódok tudományát tanulják, ijedten vette észre, hogy az egyikőjük eltűnt. 

– Hová lett már megint? Néha olyan sokáig időzik a víz alatt... Talán elbújt? – nézett körbe aggódva.

Ekkor Cserke feje bukkant fel a vízből, aki épp felderítő útjáról tért vissza, orrával maga előtt tolva az elkóborolt kicsit. 

– Ez a kis kölyök az öbölben összevissza rumplizott! Hogy kerülhetett ki? 

– Rumpli, Rumpli... igazán találó név! Te kis tekergő, csak akkor mehetsz ki, ha én azt mondom! – morogta Hódanyó, de a hangjában több volt a szeretet, mint a szigor. 

– De apa is ott van! – mutatott Hódnagyra a kicsi.

Onnantól kezdve, ha csendes volt a víz, egyre többet úszott a család az apróságokkal együtt a kis öbölben. Rumpli nagyon élvezte ezeket az együttléteket. Így aztán szomorúan vette tudomásul, amikor Hódanyó visszaparancsolta őket az odú védett kamrájába. 

– Itt várjatok! Most el kell mennünk élelmet szerezni – adta ki az utasítást.

A kicsik elcsendesedtek, Hódanyó és a nagyok pedig a szomszédos Terasz felé vették az irányt.

Kis idő elteltével a víz finoman rezegni kezdett, távolból tompa morajra lett figyelmes a család. A hang  egyre jobban zúgott és dübörgött: valami közeledett.  

– Ez egy nagy Dörgő Doboz! A kicsik meg odabent egyedül vannak! Remélem, Rumpli szót fogadott, és nem lógott meg megint! – ijedt meg Szuszka.

Szuszka, Cserke és Hódanyó teljes sebességgel indultak vissza a Folyami Odú felé. Még épp időben érkeztek. Amint Hódanyó beúszott az odúba, abban a pillanatban a víz hatalmas erővel visszahúzódott, a sekély öböl alján csak az iszap maradt.  Aztán pedig annál nagyobb hullámverés érkezett.

Szuszkát épp elkapta a visszahúzódó ár, majd az érkező nagy hullám óriási erővel lendítette meg egy vízbe lógó fa felé. Szerencsére az utolsó pillanatban úgy manőverezett, hogy épp kikerülte a törzset.

Eközben Cserke hatalmas kurjongatások közepette a hullámok hátát célozta meg. 

– Juhééé, visz a víííz! Ez aztán a jó móka! – rikkantotta.

Hódanyó is a hullámokkal harcolt. Egy nagyobb lökés magasra emelte és a part felé sodorta. Felrepítette egészen a meredek partoldalig, ahol így könnyedén kikapaszkodhatott. 

– Uh, megúsztam a hegymászást! – szusszantotta, és gyorsan bevette magát a méteres növények közé. Hamarosan a szájában egy frissen levágott ággal jelent meg, és szaporán billegve indult vissza a folyó felé. 

– Ezt majd az odúban eszem meg a kicsik mellett. Hamarosan jön a következő Dörgő Doboz, jobb lesz nem egyedül hagyni az apróságokat.

Igaza volt. A lak biztonságában megvárták a második hajó elvonulását is. Mikor az öböl vize végre teljesen elcsitult, az egész család előbújt, és békés, hosszas tisztálkodásba kezdtek. 

Miután alaposan átfésülték saját és egymás szőrét is, a víz fölé belógó faágakról próbáltak ennivalóhoz jutni, miközben a kicsik boldogan úszkáltak körülöttük. Rumplinak pedig ezúttal eszébe sem jutott elkóborolni. 

Előző rész | Folyt. köv.

Ártéri bölcső

Előző rész | Következő rész

( június vége)

A nap egyre forróbban sütött, az éjszakák pedig alaposan megrövidültek. A kétlábúak még késő este is a part körül ődöngtek. A nyitottabb szakaszokon a horgászok néma szoborrá meredve lesték a vizet, a fák között gyerekek szaladgáltak, és hangos csapkodással gázoltak a sekélyesbe.

Egy szép napon azonban minden más lett. Megszülettek a kölykök. Hódanyó mostantól egy tapodtat sem mozdulhatott el a Folyami Odútól, nem hagyhatta magukra a parányi, selymes szőrű apróságokat.

– Mi ez a nagy ricsaj odakint? – ébredezett Szuszka. 

– A kétlábúak gyerekei kiabálnak – felelte Cserke, aki persze már tett egy kört odakint. 

– Kimerészkedtél?! – kerekedett el Szuszka szeme. - Tudod, hogy most jobban kell vigyáznunk. Itt vannak a kicsik. Nem lenne jó, ha ránk találnának. 

– Óvatos voltam. A vízbe dőlt törzsek alatt úsztam. Onnan figyeltem őket. Képzeld, még a folyóba is beszaladgálnak, egészen felkavarják a vizet! 

–  Fogalmuk sincs, hogy kell viselkedni. – csóválta a fejét Szuszka. 

– A parton hosszú botokkal üldögélnek. Nem mozdulnak sokat, de én azért mindig mélyre bukva úszom előttük. Olyan viccesen néznek ki onnan lentről! – toppant be Murmi. 

– Mutassátok gyorsan  a kicsiket! – rontott be Gurmi is lihegve. - Aztán menjünk enni, oylan éhes vagyok, hogy mindjárt az Odút falom fel. 

Mind az újszülött kölykök köré gyűltek. Murmi még az orrával is megbögdöste őket kicsit. Szuszka szeretetteljesen szuszogott a fülükbe. 

– Milyen aprók... Nehéz elhinni, hogy egyszer ők is olyan nagy és erős hódok lesznek, mint mi!  Ma én maradok anyával, és vigyázunk a kicsikre – jelentette ki Szuszka. – Ti menjetek nyugodtan.

Hódnagy kérdőn nézett Hódanyóra, Hódanyó pedig biccentett. 

– Menjetek csak, majd később, ha visszajössz, én is úszom egy rövidet. Még olyan sokat szopiznak, nem maradhatok el sokáig.

Szuszka és Hódanyó így ketten maradtak az apróságokkal. Miután elcsendesedett az ártéri erdő,  kimerészkedtek a lak melletti kis öbölbe. Tettek néhány kört, de nem láttak semmi gyanúsat. 

– Mmmm, milyen fenséges, friss illatokat hoz a szél! Ott, ni, azok a zsenge fűzfalevelek! Felkapaszkodom érte... – határozta el magát Szuszka. Úgy is lett. Ügyesen egyensúlyozott egy vízbe dőlt törzsön, és hamarosan már elégedetten ropogtatta az ízletes zöldet. 

Hódanyó eközben a meredek partoldalon kapaszkodott ki. Nagyokat harapott a part menti növényzetből. Később Szuszka is mellételepedett. 

Békésen legelésztek, amikor léptek alatt zörrent meg az ösvényen a száraz levél. Szuszka behúzódott egy kidőlt fatörzs alá. Mozdulatlanná merevedtek, hallgatóztak, tágra nyílt orrcimpákkal szagolva a levegőt.

Vajon megismétlődik a zaj?

Ekkor egy gally reccsent. Ennek a fele se tréfa! Jobb lesz a víz felé venni az irányt!

Döccenő léptekkel siettek a folyó felé, majd nesztelenül csusszantak a vízbe. Mire a kétlábú odaért, már csak a hűlt helyüket találta. Szerencsére hamar továbbsétált, így nemsokára újra úszkálhattak az öbölben. 

– Jobb lesz, ha még egy kicsit nem mászunk vissza a partra – jegyezte meg Hódanyó. – Gyere, megigazítom kicsit a bundádat. 

A két hód egymás szőrének ápolásába feledkezett.

A hódlak felől nyöszörgő hangok jelezték, hogy a kicsik felébredtek. Hódanyó halkan a vízbe merült, és eltűnt a Folyami Odú bejáratában, hogy megetesse kölykeit.

Előző rész | Következő rész

Pillanatképek a Beliczay-szigetről - június

 

A hónap elején a környező országokban lehullot csapadék megelemelte a Duna vízszintjét, ám az ára hamar elvonult. A fenti és az alsó kép között csak pár nap a különbség. 

A záporok idején különös fények világították meg a partot. 

A part az árhullám alatt

Beliczay-sziget látképe a Sánc-hegyről

Állatok

Naplemente fények

A Kis Tó körül