2026. november 12., csütörtök

Római-fürdőig a Gaja-patak hűlt helyén

Úgy terveztük, az esti fotós workshop előtt még teszünk egy rövid sétát Bakonynánáról a Római-fürdőig. Gondoltuk, erre az alig 2 kilométeres útra bőven elég 4 óra. Tévedtünk. Annyi apró fotóznivalót találtunk útközben, hogy végül rohanni kellett, hogy ne késsük le a naplementét Tésnél. Mindennel elszöszöltünk, amivel csak lehetett. Színes pókálóval, apró gombákkal, meg a színes tájjal. 

 No de ne szaladjuk ennyire előre! Bakonynánán deres falevelek sorakoztak az ösvény mentén. Arra számítottunk, az erdőben még több lesz belőlük, de ott nem fagyott meg a pára, így maradt a hihetetlenül kék víz és az azon úszkáló szivárványszínekben pompázó falevelek. 

A Gaja-patak felső részén még itt-ott volt víz a mederben. Folyónak azért nem nevezném ezt a fajta vizet, inkább álló tócsáknak. Sok helyen zöld volt a teteje a moszatoktól. 

Sok kő tetején találtam borsóköveket. A folyó a talajból mészet old ki, ezek válnak ki a köveken mészkőlerakódások formájában. Néány helyen még apró zöld moszatok is telepedtek meg rajta. 

Ahogy haladtunk a vízesés felé, úgy fogyott el a víz a patakból. Már csak színes levélfolyam lepte a száraz medret és a partot. 


A Római-fürdő közelében a többtörzső hatalmas bükkfa fotózása késztetett megállásra. Most is elkápráztatott egymásba fonódó gyökérrendszere. 

Végre elértük a vízesést, illetve annak hűlt helyét. A víz hiányának ellenére is impozáns látvány volt. 





2026. november 9., hétfő

2026. november 8., vasárnap

Bél-kő, Őr-kő, Pes-kő - panorámatúra Bélapátfalva körül

 

Reggel csípős időre ébredtünk. Mikor a bélapátfalvai ciszterci kolostornál leparkoltuk az autót, még mindig jeges levegő próbált bejutni a bőrünkhöz ruhánk gondatlanul nyitva felejtett rései között. Majd felfelé kimelegszünk! - bizonygattuk egymásnak fogvacogva, és nekivágtunk a hegynek.

Emlékképeimben hosszú, kanyargós aszfaltút vezetett fel a Bél-kő tetejére, ám kellemesen meglepődtem, amikor kiderült, hogy a kék jelzés ahol csak lehet levágja az útkanyarulatokat és az erdőn keresztül vezet. Hangulatos, színes erdőben sétáltunk, mire felértünk a felhagyott bányaudvarba lekívánkozott a sál is a nyakamból. Aztán a Mátra-panorámapontnál a feltámadó szél mégiscsak visszaparancsolta a kabát alá. A látvány azonban fennséges volt. Cserszömörcsés hegyoldal vöröslött a lábaink alatt, még a Kékestető kilátóját is látni lehetett innen. 


A másik irányban Bélapátfalva házai simultak békésen a lankás tájba. A ciszterci kolostor pedig uralta a hozzá tartozó erdőrészt. A középkorban ez a terület jelentős vallási és gazdasági központ volt, ahol a szerzetesek nemcsak a hitet, hanem a földművelést és a gazdálkodást is fejlesztették. Ezen a linken egy 19. századi metszeten láthatjuk az apátság környékét, még az érintetlen heggyel a háttérben. 

Kelet felé végtelen erdő színes lombja hullámzott a lassan befelhősödő ég alatt. A távolban a Szilvásvárad feletti Milleneumi kilátó tornya látszik. 
A továbbiakban a bánya peremén sétáltunk, bal kéz felé szakadékos bányafal, jobbra a fennsík csupasz, köves talaja. 

A bánya peremén elszórtan egy-egy fa dacolt az időjárás viszontagságaival. 


A távolban hófehér mészkőfalak világítottak a sötét égbolt előtt. 
Körlöttük hollók kerengtek, hangos kvarkogással adták hírül,  hogy pompásan érzik magukat a szellők hullámvasútján.

Átvágtunk a bányán és a Bél-kő csúcs felé vettük az irányt. 
Örültünk a színesedő tájnak, a szélcsendnek és a felhők mögül időnként felragyogó napnak, meg még a felhőknek is. 


A Bél-kő 815 m magas csúcsáról pontosan látszott, micsoda elképesztő mennyiségű követ szállítottak el innen. A tábla tanúsága szerint 7 millió köbméter követ bányásztak ki az évek során. Ez 19 475 000 tonna mészkövet jelent. Bővebben itt olvashatsz a kitermelésről sé a cementgyár működéséről. 

A csúcson egy gyors számolást végeztünk: vajon, ha sötétedés előtt még vissza akarunk érni a faluba, vajon belefér még az Őr-kő és a Pes-kő panorámapont? Úgy éreztük, belefér, így az Őr-kő felé indultunk. Szép, kanyargós erdei ösvényen kapaszkodtunk túránk legmagasabb (880 m) pontja felé. 
Az erdő őrszeme

Árva, megtépázott fa egy irtás közepén. 

Elérve a csúcsot a lélegzetem is elállt! Nem is számítottam ilyen káprázatos panorámára. Bár az idő befelhősödött, mégis szép volt az alattunk hullámzó táj. Megebédeltünk, kávét főztünk és csodáltuk, ahogy a felhők között átbújó fénypászmák végigsimogatják az erdő fáit. 


Néhány pillanatra aztán teljes fényárban fürdött a táj, de csak azért, hogy utána újra sötét fellegek árnyékolják be az eget. 
A hegy tetején ördögszántotta sziklataréjok nehezítették a járást.
Kicsit tovább időztünk itt a tervezettnél, így gyors tempóban ereszkedtünk lefelé  a meredek ösvényen a Pes-kő felé. Körlöttünk kisebb, mohás sziklák pettyezték az erdő alját, az úton kidőlt fák nehezítették a járást. 

Mégis negyed óra alatt elértük a kilátópontot. Itt azonban nem ismétlődött meg a korábbi színjáték, végig borult maradt az ég. 

Közben már erősen benne jártunk a délutánban, ideje volt visszaindulni. Ismét a katonasírok felé vitt az út, akárcsak előző nap, ám terveim szerint a piros jelzésről Őzlövő felé letérve, jelzetlen úton jutunk majd vissza a kiindulási pontunkhoz. 


Gyorsan haladtunk lefelé, de nem elég gyorsan. 


Mire az Őzlövő elágazáshoz jutottunk, eltűnt a nap a fák mögött. Péternek nem volt kedve a sötétben úttalan utakon botorkálni, így kis kerülővel, a piros jelzésen jutottunk el a Lak-völgyi-tóhoz. Mire leértünk, csaknem teljesen besötétedett.  
Innen már aszfalt úton kanyarogtunk vissza az autónkhoz. Több, mint 20 kilométerrel a lábunkban hazafelé indultunk. Szerencsére az autó vitt minket.  

2026. november 1., vasárnap

Szalalajka

Szilvásváradon utoljára 10 éve jártam. Uh, de régen volt! Régen bizony, mert ha egy átlagos kiránduló a Bükkbe megy, akkor nagy valószínűséggel itt köt ki, és a Szalajka-völgyben bandukol a kényelmes aszfaltúton. Azt is csak lefelé, mert egészen a Fátyol-vízesésig felviteti magát a kisvonattal. Megértem, tényleg kényelmes, főleg kisgyerekekkel vagy azoknak, akik már nehezebben mozognak. A környezet fantasztikus: aranyló őszi erdő, csobogó patak, gyönyörű tavak, a tavakon úszkáló kacsák. Mindez tálcán kínálva az egyszeri halandónak. A völgy végén pisztrángozó, éttermek, encsem-bencsem boltok. Mire is vágyhatna a kiránduló? Jönnek is tömegesen. Én meg kerülöm, ha lehet.

Most mégis úgy adódott, hogy arra adtuk a fejünk, hogy végigsétáljunk a völgyön. 

A Szalajka-patak vidáman kanyargott a száz éves égerfák lábai között. Egy pillanatra úgy tűnt, itt nem viselte meg az erdőt a hőség. Péter szerint azért, mert itt szalalajkák laknak. Innentől kezdve szalalajkákat kerestünk. Ezek az apró kis erdei lények hatalmas szemekkel pislognak a levelek mögül és figyelik az arra járókat. Megbújnak a fák mögött, úszkálnak az apró vízörvényekben, kergetőznek a bokrok alatt, repdesnek a fák ágai között. Sikerült is megpillantani néhányat, ilyenkor vidáman összenevettünk. 

Elképesztő színekben pompázott az erdő. Tényleg ősszel a legszebb!

Találtam egy vízesést, ami a mohos köveken,  színekben izzó erdő közepén lenge függönyként zúdult a mélybe.  De a Kis-tóval szemben a Szikla-forrás szárazon tátongott. Mégis reménykedtem, hogy lesz víz a Fátyol-vízesésnél. 

De csalatkoznom kellett. A mésztufa lépcsőket most csak színes levélfolyam borította. 

Így nézett ki 2016-ban. Remélem lesz még benne víz hamarsonan!

Még kicsit bóklásztunk a vízesés hűlt helye körül, aztán búcsút vettünk az andalgó tömegtől és felkapaszkodtunk egy kies erdei útra. 
A Felső-tónál tartottunk egy kávészünetet. Csak mi voltunk, a tó, az erdő, és a kávé. Meg a szalalajkák. 

A Horotna-völgyben kapaszkodtunk felfelé a katonasírok felé. A völgy párás levegője előcsalogatott néhány apró gombát. Örültem, hogy ilyet is láthattam idén, neki is álltam fotózni, Péter meg türelmesen asszisztált a tevékenységemhez.
Valószínűleg vörösbarna papsapkagombát sikerült találni. 
 

A nagy fotózás közepette arra eszméltünk, hogy ránk sötétedik az erdő. Márpedig a napnyugtát a Kelemen-székéről akartam nézni – a térkép panorámapontot jelöl ott. Rohantunk, felértünk, kilátni azonban csak a fák között lehetett. Hm. No sebaj,irány a kajálda, vár a vacsi! 

Jó tempóban haladtunk lefelé, közben egyre sötétebb lett, lámpát mégsem kapcsoltunk. A gyenge fényben is sejthető volt merre vezet az út. Időnként vadak lábának dobogását hallottuk, és éreztük jellegzetes illatukat is. Egy ponton elvesztettük a jelzést, cuppogós, mocsaras rész próbált csapdába csalni, de a szalalajkáknak hála, átkeltünk a váratlan akadályon visszataláltunk az útra is.

Mire teljesen besötétedett, az ösvény végén bevilágított a falu egyik lámpája. Beérve a házak közé a kertekben narancssárga tökfejek nyújtogatták táncoló lángnyelveiket, fákra akasztott fehér szellemek lengedeztek. Az úton félelmetes boszorkány vezette feketeszárnyú, ördögi kutyáját. A kutya bambán pislogott, nem értette, miért kell azt az izét a hátán cipelnie, de azért engedelmesen baktatott a gazdi után. Mi pedig elégedetten tértünk be a vendéglőbe elfogyasztani az autentikus pisztrángvacsoránkat.