Martuljek-vízesések

Szlovénia eme két hosszú vízesése Gozd Martuljek városkájából érhető el jelzett és jelzetlen úton egyaránt. Az út csupán 8 km oda-vissza, összesen 400 méter szintemelkedéssel, úgyhogy rendszerint nyaralásunk utolsó napjára, a hazamenetel előtti délelőttre terveztem be a túrát, és valaki mindig megfúrta azzal, hogy fáradt. Most azonban nem is kellett nagyon győzködni Pétert, hogy mégis szánjuk rá itt-tartózkodásunk utolsó délelőttjét.

A 4 km-en 400 m szintemelkedés papíron nem tűnt soknak, a valóság azonban mégis mást mutatott. No de ne vágjunk a dolgok elébe!

Az első kihívás, hogy parkolót találjunk a városkában. Reggel kivételesen kényelmesen megreggeliztünk, de még így is 10 óra előtt hagytuk el a szállást. Ennek ellenére, mire Gozd Martuljekbe érkeztünk, a túra kiindulópontjánál lévő parkoló már tele volt. Így bolyongtunk kicsit a városban, mire megfelelő helyet találtunk, és az első fél kilométert tűző napon tettük meg.

Ezután, elhagyva a várost, persze a jelzetlen utat választottuk, ami közvetlenül a folyó mellett vezet. Mint utóbb kiderült, ezt igen jól tettük.

Először átkeltünk a folyó medrén, majd a folyón, majd megint a mederben haladtunk. Elképzeltem, amint olvadáskor, illetve nagy esőzések után megtelik a széles, kőhordalékos rész vízzel, és nagy erővel hömpölyög tova. Gondolom, olyankor teljesen járhatatlan ez az út, azért sem vezet erre a jelzés.

Átkelve a patakocskává szelídült folyón, annak partján vezetett az út, kezdetben viszonylag széles, kényelmes erdei út formájában. Hamarosan elértük az első gátat, ahonnan szép fátyolfüggönyt képzett a folyó. Innen egy keskeny, sziklásabb, vadregényes ösvényen kapaszkodtunk felfelé.

Csodálatosan szép, vadregényes szurdokba kerültünk. A levegő legalább 10 fokkal volt hűvösebb, mint a város közepén.

Itt el lehetne időzni egész sokáig, ha engedné az időnk, és nem kerülnénk azt a rengeteg embert, akik letanyáztak ide, és kőbabákat építettek a sziklákból, pancsoltak a vízben, vidáman beszélgettek, szóval szemmel láthatóan nagyon jól érezték magukat.

Martuljska Bistrica

A szurdok nem hosszú, alig 1 km, hamarosan egy függőhíd előtt találtuk magunkat, ahonnan egyrészt ráláthattunk a szurdokra, másrészt megtekinthettük az első vízesést. Bár ahhoz, hogy igazán jól fotózható legyen, egy jó meredek szakaszon kellett felkapaszkodni. Így aztán másztunk és lihegtünk, végül egy sziklára felhasalva remek hosszú záridős képet tudtam készíteni az 50 méter magas vízesésről.

Spodnji Martuljkov slap

Legnagyobb örömömre csodaszép tárnicsok nyíltak az út mellett. 

A vízesés mellett kapaszkodtunk felfelé, csaknem függőleges úton. Közben lefelé is jöttek, óvatosan kerülgettük egymást.

Itt azért még jó 100 méteren keresztül emelkedtünk fölfelé, míg végül elértük a jelzett utat. Az út sokkal kevésbé volt innentől izgalmas, mint a folyó és a vízesés mellett, de legalább gyorsabban lehetett (volna) haladni, ha nem lettünk volna már annyira fáradtak az előző napi túráink után. Fáradtak voltunk, így csak andalogtunk, de azért az erdő továbbra is szép volt, a folyó zúgása a lábaink alól hallatszott.

Ez a csaknem vízszintes, széles, murvás út sem tartott tovább 1 km-nél. Az út további része újra vadregényes, keskeny erdei ösvény volt. Itt számtalan ciklámen virított az út szélén. Mivel a déli órákban érkeztünk, ami nem a legideálisabb a virágfotózásra (sem), mégis elcsábultam. Legalább addig is, amíg fotóztam, ülhettem és pihenhettem kicsit.

Az is igaz, hogy ezzel csak áltatom magam, mert többnyire leguggolok, felállok, új pozíciót keresek, újra leguggolok, fél kézzel tartom magam, szóval egyáltalán nem pihentető az egész. De én ezt is szeretem. Sajna az erős fényeknek köszönhetően a keresőben sem sokat látni a kompozícióból, így mindig meglepetés, mit sikerült alkotni.

Így aztán többnyire otthon bosszankodom, hogy ezt is másképp kellett volna beállítani, meg azt is amarra kellett volna hajlítani, és azt a levelet is jobb lett volna eltenni az útból.

Miután kifotóztam magam, jött az út Nagy Kihívás Része. Két olyan meredély, ahol a sziklák és a gyökerek mellett láncok segítették a feljebb jutást. Függőlegesen. Amikor megláttam az első ilyet, csaknem visszafordultam, nem éreztem magamban erőt ehhez, de aztán egy nagy sóhajjal mégis nekiindultam.

Úgy látszik, mindez az arcomra volt írva, mert egy lefelé jövő vándor ékes szlovén nyelven magyarázott valamit. Én úgy értettem, hogy „nem hosszú az emelkedő, és utána egyenes lesz”, párom szerint „itt felmentek, utána lesz még egy ennél is meredekebb, de a vízesés megéri”.

Bármit is mondott, erőre kaptam tőle, és jókedvűen kapaszkodtam felfelé. Az út nem is volt olyan rémes, mint elsőre látszott, pikk-pakk felértünk, és hamarosan már a második meredélyen kapaszkodtunk fel. Ezután már tényleg egy vízszintes ösvény vezetett a vízesés sziklájához.

Egy kanyar után azonban eltűnt az út. Víz robaját hallottuk, de a vízesést takarta a sziklafal. Így letelepedtünk, és főztünk egy erőt adó nyugikávét. Péter megitta, aztán felkerekedtünk, hogy megtaláljuk az utat. A következő lépés után már látszott, hogy függőlegesen lefelé vezet a sziklafalban. Leereszkedtünk. Most jól jött a drótos kapaszkodó segítsége.

Az út végén egy hídon tudtunk átkelni a sziklák között lezúduló folyó felett.

A fehér kőfalak között nehezen kivehető volt a vízesés, de azt azért érzékeltük, hogy rettentő magasról jön, több helyen függőlegesen omlik alá, majd becsapódik a sziklába, íves kanyarulatokat és több zúgót hozva létre.

Kicsit még mászkáltunk felfelé mellette, minden zuhatagot lefotóztam, de a kamera nem tudta befogni a vízesés teljes egészét, szerintem nem lehet visszaadni a látványt. A vízesés mellett vezetett fel még egy via-ferratara hajazó út, ott már nem másztunk fel. 

A látvány azonban innen is magával ragadó volt. Ahogy a víz három lépcsőben, több, mint 100 méter magas sziklafalon ereszkedik - mit ereszkedik, zuhan - le, annak hangja van. Betölti a szurdokot. Az oldalfalak pedig felerősítik azt. 

Zgornji Martuljkov slap

Addig bámészkodtunk, míg jól eltelet az idő, ideje volt hazafelé venni az irányt. Megindultunk hát visszafelé, ezúttal a jelzett úton, jó tempóban haladtunk lefelé.

A jelzés végén az út meglepően meredek és sziklagörgeteges volt, külön örültem, hogy felfelé inkább a szurdokon keresztül jöttünk, az nagyságrendekkel szebb és változatosabb útvonalnak bizonyult.

Végül a Veranda nevezetű vendéglőben finom ebéddel zártuk a túrát, majd 4 óra múlva már a Balatonnál keresgéltük a szállásunkat, hogy másnap még a hazai nagy hőséget némi lábáztatással vészeljük át.