A Vrátna-völgy sziklatornyai között

A  brutális ereszkedéssel véget érő túránk után fájó térdünk pihenést kívánt. Ráadásul alaposan rákapcsolt az eső, és időnként valósággal zuhogott. A társaság fele úgy vélte, ilyen körülmények között jobb nem is túrázni. Erre Gáborral felszaladt a szemöldökünk, de nem szóltunk semmit, inkább nyugovóra tértünk. 

Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy a tesóm fel-alá szaladgál a szobában, majd hirtelen lehajol, és egy macskával a kezében elindul az ablak felé. Péter is felébredt a nagy hajcihőre, de csak ennyit kérdezett:

– Mit csinálsz itt éjszaka egy macskával? – Azzal békésen visszaaludt.

Kiderült, hogy a cicus beugrott a nyitott ablakon, és az egyik üres ágyon békésen aludt velünk. Időközben azonban megéhezett, és kaparászni kezdte az egyik nejlonzacskóban tartott kenyeret. Erre ébredt fel Gábor, aki végül kitessékelte őkelmét.

Reggelre elállt az eső, az éjszakai látogatás pedig jókedvre derített mindenkit. Annak azért tényleg örültünk, hogy nem egy medve ugrott be hozzánk.

Négy tervvel álltam elő: volt közöttük hosszabb, rövidebb és még rövidebb is. Végül a közepesen hosszú, hat kilométeres utat mindenki megszavazta. Úgy gondoltuk, három óra alatt megjárjuk, hazafelé pedig még néhány fatemplomot is meg tudunk nézni.

Cél a Vrátna-völgy (Tiesňavy) két szélén magasodó sziklatornyok felfedezése, egy lépcsőkkel, létrával és láncokkal biztosított útvonalon.

Az ég felhős volt, a nap csak ritkán derengett át a felhők között, de nem esett, és az időjárás-előrejelzés aznapra már nem is jósolt csapadékot. A túrát a falu széléről, a zöld jelzésen kezdtük. Eleinte még hosszú nadrágban is fáztam, ám mire megmásztuk a Kálváriát, alaposan átmelegedtem, és rövidnadrágra váltottam.

Terchova házai a kálváriáról. 

Közben Pistit alaposan bekentük naptejjel, azzal a jelszóval, hogy jobb lenne, ha nem égne tovább. Hiába tiltakozott, hogy nem is süt a nap, eldöntöttük, hogy felhős ég alatt is le lehet égni, ezért még vöröslő feje búbjára is nyomtunk a naptejből.

– Eső után köpönyeg. – dünnyögte, de azért engedelmesen szétkente magán.

A Kálváriáról leereszkedve a hegy lábánál követtük a zöld jelzést, míg az végül bekanyarodott az erdőbe. Rövid, romantikus, erdei szakasz következett, mellettünk bő vízű patak futott, hangja betöltötte az erdőt, visszahangzott a mellettünk magasodó égig érő sziklafalkról.

Egy kisebb vízfátyol után azonban eltűnt az ösvény, helyette magas lépcsőfokok jelezték az irányt.

A fokok eleje fémmel volt megerősítve, ezek picit csúsztak még az éjszakai eső után. A sok fától a legtöbb helyen nem igazán láttuk alattuk a mélységet, ám felmászva egy-egy sziklacsoport teteje, több helyen is rá lehetett látni a környező tájra. A kilátás szó szerint szédítő volt.

Sok helyen láncok is segítették a haladást. Az egyik szakaszon azonban eltűntek a fák, és mély szakadék tátongott mellettünk. A keskeny út közvetlenül fölötte, a sziklafalba vájva vezetett. Kapaszkodtam.

A kép nem igazán adja vissza a mellettem lévő szakadék élményét. 

Nem számoltuk meg, hány lépcső vezetett a legmagasabb pontig, de a lábamban még most is érzem, hogy sok. Az út a lépcsőknek köszönhetően nem volt különösebben technikás, de így is dőlt rólunk a víz, ahogy felfelé haladtunk. Pedig egyáltalán nem volt meleg. Amikor megálltunk pihenni, hamar libabőrös lett a bőrünk.

Kezdetben senkivel sem találkoztunk, dél felé azonban, amikor elértük a legmagasabb pontot, egyre több ember jött velünk szembe. Csodálkozva figyeltük, milyen vidáman beszélgetnek és nevetgélnek, pedig ők éppen felfelé kapaszkodtak.

Egy kisebb üreg a sziklában. 

Rólam nagy patakokban folyt az izzadság. Megjegyeztem a tesóméknak, hogy a hajamból csavarni lehet a vizet, sőt, be is mutattam, miképp. Azt mondták, érdekes, az övékből nem. 

"Érdekes, a mi hajunkból nem kell csavarni a vizet!"

Megkezdtük az ereszkedést. 

A lépcsőknek köszönhetően ezt már a térdünk is jobban viselte, és ezúttal tolatnunk sem kellett.

Illetve a létrán mégis...

Ereszkedünk

Már látszik az völgyben vezető út a sziklák között. 

Egy csúszósabb rész

Két órával később elértük az aszfaltutat, ahonnan már csak alig egy kilométerre volt az autónk. Megmosakodtunk egy kicsit a patakban, kifacsartuk izzadt ruháinkat, ettünk, ittunk, majd vidáman besétáltunk a faluba.

Varinka-patak az aszfaltút mellett. 

A hat kilométeres, háromórásnak tervezett út végül több mint öt óránkba telt. Fatemplomokra már nem sok időnk maradt, de legalább bebizonyosodott, hogy némi eső és néhány száz lépcső mégsem elegendő ok arra, hogy otthon maradjunk.

A falu egyik helyes kis hagyományos fa háza.

A Nagy-Krivántól a fiatal Jézusig

Kora reggel indultunk útnak a Kis-Fátra felé, hogy szétnézzünk annak legmagasabb csúcsáról, a Nagy-Krivánról. Jártam itt már korábban, akkor azonban ködbe burkolózott a táj. Annak ellenére nagyon tetszett ez a vidék, hogy a panorámából alig láttunk valamit. Most viszont jó idő ígérkezett. Igaz, Zólyomnál csepegni kezdett az eső, Besztercebányánál pedig már majdnem vizes lett az ablak, de aztán az eső mégis inkább éjszakára tartogatta magát.

Tizenegy órára megérkeztünk a Vrátna-völgybe, leparkoltuk az autót a felvonó állomásánál, majd konstatáltam, hogy fényképezőgépet ugyan hoztam, memóriakártyát azonban sajnos nem. Az ajándékboltban több nyelven, valamint kézzel-lábbal mutogatva is megpróbáltam elmagyarázni, mit szeretnék, de csak hűtőmágnest és képeslapot nyomtak az orrom alá. Szóval nincs. Kicsit elszomorodtam, a fiúk viszont örültek. – Megmenekültünk! – mondták.

Vágtam egy barátságtalan fintort, majd megvettük a borsos árú lanovkajegyet 23 euróért. Négy év alatt majdnem a duplájára emelkedett az ára. De legalább kényelmesen fellibegtünk 1490 méterre. Mivel ilyen egyszerű feljutni ide, és a panoráma is remek, rengeteg ember ődöngött a környéken, több csoport pedig a Nagy-Kriván csúcsa felé tartott.

Lábunk alatt a Vrátna-völgye. 

Emlékeztem rá, hogy a hegyoldalban futó kék jelzés nagyon szép útvonalon vezet végig, áfonyabokrok, törpefenyők és berkenyék között. A lábunk alatt zöldellt a völgy, mintha itt semmi hatása nem lett volna a nyári hőségnek. Előttünk a Kis-Fátra további hegyei tornyosultak. Rendkívül látványos és változatos táj!

Egyik kedvencem, a berkenyés szakasz. 

Az ösvény mellett málna- és áfonyabokrokról legeltük az édes bogyókat, ráadásul alig találkoztunk valakivel. 

Méteres tárnicsfoltok virítottak az ösvény mentén

Remélem, ez a barnaság a páfrányokon az ősz jele és nem a hőségé. A Fátrában nem nagyon tapasztaltuk, hogy az idei hőség megviselte volna a növényeket. 

Az út végül a sárga jelzésbe torkollott. Itt balra kanyarodtunk, és meredeken kapaszkodni kezdtünk felfelé. A táj még jobban kinyílt előttünk, a hegyoldalt színesedő bokrok borították.

A Bublen-nyeregnél a Kis-Kriván felé elterülő, színes, patchworkszerű hegyoldalban gyönyörködtünk. 

Balra a Kis-Kriván

A feltámadó szél azonban nem arra, hanem a kék jelzésen egy kellemesebb emelkedőn a Nagy-Kriván felé fújt minket. 

Előbb a Pekelnik, jobbra a Nagy-Kriván

Nagy-Kriván felé

A Pekelník csúcsáról beláttunk a hegy másik oldalán elterülő völgybe is. A gerincen óvatosan egyensúlyoztunk, nehogy felkapjon az egyre erősödő fuvallat. Ezután egy rövid, ám meredek rohammal, a szélnek köszönhetően izzadtság nélkül bevettük a Nagy-Kriván 1708 méter magas csúcsát.

Nagy-Kriván felé

Eredetileg úgy terveztem, teszünk még egy kört a Chleb felé, majd onnan egy másik ösvényen térünk vissza a felvonóhoz, végül pedig a felvonó alatt gyalogolunk le. 

A szemközti gerinc látványa azonban nagyon csalogatott, ezért gyorsan átterveztem az útvonalat. A többiek megszavazták, elindultunk.

A távoli fehér sziklacsúcs a Nagy-Rozsutec

Visszaereszkedtünk a felvonó állomásához, felsétáltunk a Chleb csúcsára, majd onnan a piros jelzésen folytattuk utunkat a Nagy-Rozsutec irányába. 

Errefelé ismét megritkult a tömeg. Végül már csak négyen bandukoltunk. Ráadásul ide már nem ért el a szél, egyre erősebben éreztük a nap erejét. 

A táj a gerinctől balra, a Vrátna-völgye felé. 

A táj a gerinctől jobbra. 

Az egyik kisebb csúcsról a Stenách-hágó felé ereszkedtünk, amikor fülünket Mozart Ave Mariájának hangjai ütötték meg. A hágónál egy csapat fiatal tanyázott: bámulták a völgyet, egymást, és zenét hallgattak. Az Ave Mariát. Nem akartunk hinni a fülünknek! Fenséges volt a zene és a táj együtt. (Úgy látszik, itt mindig ilyesmibe botlunk.)

Az ösvény szélén pedig maga a fiatal Jézus állt. Félmeztelenül bámulta a tájat, egyik kezét csípőre tette, a másikat éppen a levegőbe emelte, vállig érő, hullámos barna haja pedig napbarnított vállára omlott. Nem lódítok, és nem is képzelődöm.

Miután magunk mögött hagytuk a Steny – severný vrchol csúcsát, a zene eltűnt, a táj szépsége azonban megmaradt. Hamarosan elértük a sárga jelzést, ahol megkezdtük az ereszkedést. 

Térdgyilkos két kilométer következett. Az út szerpentinezett, de még így is elképesztően meredek volt. Körülbelül egy kilométer múlva a szerpentin kiegyenesedett, és egy sípályán haladtunk tovább lefelé. A négyesfogatból hárman már alig tudtunk lépni. Végül azt eszeltük ki, hogy úgy megyünk, mintha jönnénk: hátrafelé lépegetve ereszkedtünk le a hegyről.

Végre elértük a Chata na Grúni fogadót. Innen már csak egy enyhén lejtő úton kellett lesétálnunk a parkolóig. Fél óra múlva,  már az autóban ültünk, és a szállásunk felé hajtottunk. Épp az eső előtt sikerült leérnünk a hegyről!

Újra meg kellett tapasztalnom, hogy errefelé még mindig kevesen beszélnek a szlovákon kívül más nyelvet. A szállásadó nénink hangosan és teljes magabiztossággal magyarázta a tudnivalókat az anyanyelvén. Hiába kérdeztem közbe, egyáltalán nem zavartatta magát. 

Végül a tesóm az MI-t hívta segítségül, amely szép körmondatokban fordította a néni szövegelését, sőt a saját meglátásaival is kiegészítette. A műveletet némileg nehezítette, hogy a néni nem volt hajlandó a telefonba beszélni: fel-alá futkosott, mutogatott és magyarázott, mi pedig a készülékkel a kezünkben lobogtunk utána. Végül mindent megtudtunk, megkaptuk a kulcsot, majd elmentünk egy haluskázóba sztrapacskát enni.

Szép nap volt, remek kirándulás egy változatos és látványos tájon. Végül a telefonnal is folyton fotóztam, bár a képek minősége hagy némi kívánnivalót maga után, mégis elégedett voltam. 

De a legjobb mégis az volt, hogy végre az összes tesóm vidám volt.

Kakukk

Erre a kakukkra egy augusztus közepi reggelen bukkantam. Békésen ült egy faágon. Egész közel engedett magához, így ezen fellelkesülve másnap is felkerestem. meglepődtem, mert ugyanott találtam, ahol előző napon. Most szinte hívogatott, kergetőzött velem. Mindig elém repült pár lépéssel. Leugrott elém a földre, megvárta, míg lefotózom, majd tovább repült. Kérdőn nézett rám: na, tudsz követni? Mentem utána egy darabig, míg végül rámunt, és messzire repült. 

Ezúttal csendben maradt, jellegzetes „kakukk” kiáltása leginkább április és július között csendül fel az erdőkben. A hím ezzel a nászhanggal csalogatja magához párját.

A kakukkról többnyire mindenki tudja, hogy nem az a kifejezett anyatípus. Nem épít fészket, és nem gondozza fiókáit. Ehelyett más madárfajok (például nádirigók, barázdabillegetők, vörösbegyek) fészkébe tojja tojásait.  

Erősen emlékeztet a karvalyra, és ez nem véletlen! Első pillantásra én ragadozó madárnak gondoltam. Ez segíti abban, hogy a madarak kimeneküljenek a revírjükből, amikor a kakukk érkezik, így marad idő arra, hogy a tojásait idegen fészekbe csempéssze.

A tojó képes olyan mintázatú és színű tojást rakni, amely megszólalásig hasonlít a gazdamadár saját tojásaira. Egy-egy tojó egész életében ugyanannak a gazdafajnak a fészkébe pottyantja csemetekezdeményeit. A kakukk mindössze 10–15 másodperc alatt képes meglátogatni a kiszemelt fészket, kikapni belőle egy eredeti tojást (amit gyakran megeszik), és lerakni a sajátját. Évente két tojásrakási időszaka van.

Bár nem gondozza fiókáit, azok - mondhatni - az anyatojással szívták magukba a kakukk mentalitást. Az alig 10-12 napos kotlás után kikelt kakukkfióka vakon és teljesen csupaszon, ösztönösen a hátára veszi a gazdamadár többi tojását vagy fiókáját, és egyesével kilöki őket a fészekből, hogy egyedül birtokolja a szülők figyelmét. A nevelőszülőknek fel sem tűnik, hogy a "fiókájuk" már háromszor akkora, mint saját maguk, végkimerülésig hordják nekik az ennivalót. 

Épp ezért foglal el speciális helyet a madárvilágban - állítja a CenWeb oldal.  A gazdamadarakon keresztül ugyanis jól jelezheti egy élőhely állapotát.

A tojónak két színváltozata is ismert, a vörhenyes és a palaszürke.  

Főleg rovarokkal,  hernyókkal táplálkozik. Egyes források szerint megeszi a szőrös hernyókat is, amik többnyire mérgezőek, szúrósak, más madarak nagy ívben kerülik ezeket. De a kakukk nem.   A sok szőrös hernyó elfogyasztása után a kakukk gyomrát olyan vastagon beboríthatja a szőr, hogy az már az emésztést is akadályozza. Úgy tartják, hogy a kakukk úgy szabadul meg szőrössé vált gyomrától, hogy leveti a saját gyomornyálkahártyáját, majd újat növeszt helyette.  (Forrás)

A kakukk megdöbbentően alkalmazkodóképes, az erdőktől a fás pusztákig mindenütt megtalálja a helyét.

A kakukkok Afrika trópusi területein vagy déli részein telelnek át. Egészen pontosan az idősebb kakukkok már júliusban útra kelnek, hiszen a tojásokat már letette, a továbbiakban mi dolga lenne errefelé? Gyakorlatilag inkább úgy mondhatnánk, hogy Afrikában él, csak tojást rakni jár hozzánk. Vajon ennek mi értelme van? Úgy olvastam, hogy rendkívül alkalmazkodó képes, és a helyi adottságokat figyelembe véve választ gazdamadarat. Miért nem Afrikában teszi ezt meg? Miért vállaja be ezt a hosszú utat? 

Nos ennek oka valószínűleg az európai rovar és hernyóbőség. Afrikában ilyenkor szárazság van, sokkal kevesebb a táplálék a madaraknak. Afrikában ugyanakkor nagy a konkurencia: több fészekparazita is él arrafelé, míg Európában nincs konkurenciája. Nos így már tényleg érdemes útra kelni. 

A fiatal fiókák teljesen egyedül, mindenféle szülői útmutatás nélkül találják meg az utat Afrikába, tisztán a beépített genetikai iránytűjükre hagyatkozva. Általában augusztus végén, szeptemberben vágnak neki a hosszú útnak. 

A röptét nem sikerült olyan jól lefotózni.

Végül egy érdekes, vagy inkább ijesztő történet egy okos kakukkról a CenWeb oldalán.