A szállásunk a Pohorje hegységben

3 éjszakát töltöttünk Pohorje egy déli lejtőjének kellős közepén, Planina pod Sumikom területén.  Ilyen csodálatos szállást talán még sosem találtam. A ház közvetlen az erdő szélén állt, következő szomszédja fél kilométerre volt tőlünk. A hatalmas épületben ugyan laktak rajtunk kívül is, de a tágas terek miatt észre sem lehtett venni őket. Persze, mi 13-an voltunk, gondolom ezzel a létszámmal alapból uraltuk a teret. A szobák is tágasak voltak, de a legcsodáaltosabb a kerti asztal volt, amelyet mindannyian körbe tudtunk ülni. Kiváló helyszíen a hosszú, vidám esti beszélgetéseknek, túraértékelőknek. A házhoz tartozott egy fedett nyári konyha is, így eső esetén is tudtunk volna közösen főzni és kint étkezni. Persze itt sem esett. A panoráma pazar volt. Igaz a naplemente és  a napkelte fotós szemmel nem kényeztetett el minket, cserébe kaptunk vörösen kelő teliholdat. 

Tisza-tó másodszor és harmadszor

Péntek késő délután értünk a Tiszához, és éjszakai táborhelyet kerestünk a parton. 

Tündérfátyol mező a Háromágú közelében. 

Úgy terveztem, másnap a Háromágú nevezetű helyet keressük fel kenuval, ahol hatalmas tündérfátyol mezők mellett evezhetünk.  

Kora reggel indultunk a tiszafüredi Albatrosz kikötőből, kenuval. 

Szomorúan konstatáltam, hogy egyre kevesebben kenuznak, annál többen bérelnek motorcsónakot. 

Azt reméltem, a kis, kenukkal is alig járható ágakba a motorcsónakokkal nem fognak bejönni, de csalatkoznom kellett.  A korai indulás ellenére, mire áteveztünk a híd alatt, már hosszú dübörgő sorok kacskaringóztak a csatornában. Megpróbáltuk elkerülni őket és kisebb csatornán motorcsónak-mentes,  békésebb vizekre evezni, de ez lehetetlen feladatnak minősült. Így nem volt mit tenni, mint beállni a sorba és hallgatni a motorzúgást. 

A táj azonban kárpótolt a kellemetlenségekért. Tavirózsák, lesben álló békák, napozó teknősök, a zöld ezer árnyalata vett körül nádasok, füzek és egyéb fák képében. 

Bár a Tisza-tó vízállása sem volt túl magas, mégis több víz volt itt, mint az országban bárhol máshol.  

A Háromágú részen végül már tényleg magunk voltunk, néhány gém társaságában. Itt még egész sok vízimadarat láttunk, de itt sem volt annyi, mint amikor először jártam a Tisza-tavon, és lépten-nyomon madárba botlottam. Úgy látszik a nagy forgalom, a zajos emberjárás meghozta a következményeket. 

Visszafelé a nagy Tisza ágon eveztünk, majd egy csatornán betérve jutottunk vissza a kikötőbe. 

A tisza-tavi evezés egyetlen hiányossága, hogy nagyon nehéz kikötni túra közben, valamint a vízben pancsolási lehetőségek is korlátozottak. Így  6 óra kenuban töltött idő után jólesett kikászálódni a partra, sajgó fenekünket átmozgatva végül az esti szállásunk felé vettük az irányt. Sátrat vertünk, és vártuk a naplementét. Közben a hold is magasra hágott az égen, időnként kibukkant a felhők közül. 

Naplemente holddal. 

Naplemente a porzó szántók felett. A szántókon vadludak csapatai pihegtek. 

Úgy terveztem, másnap a Bölömbika kilátóhoz evezünk el Poroszlótól. 

Legnagyobb meglepetésemre ebbe az irányba nem sokan járnak, így aztán csaknem egyedül voltunk a tavon. 

A kilátóban két SUP-os érkezett. 

Panoráma a kilátóból

Visszafelé a kis Tisza ágon eveztünk, gyönyörű, idilli környezetben Itt gémek kísérték az utunk, egész addig, amíg nagy zajjal és hullámokkal meg nem érkeztek a jetskisek hada. Sajna a motorcsónakosokkal ellentétben, ők nem nagyon figyeltek arra, mekkora hullámokat vetnek, jobbról-balról előztek, egyszer kis híján beborultunk a nagy hullámverésben.

Végül feltámadt a szél, szerencsére épp a kikötő felé fújt minket. A lapátokat a magasba emelve vitorláztunk a kijárat felé. A túraevezősök hada épp akkor szállt vízre. Nekik nagy széllel és tűző nappal kell megküzdeniük az időközben vízre szálló motorcsónakosokkal és jetskisekkel. Nem irigyetem őket! 

3 hét múlva

Augusztus közepén újra ellátogattunk ide két napra, azúttal vittük magunkkal az ifjúságot is. 

A tó vízszintje jó 1 méterrel csökkent. A kis ágak, a nádasban kanyargó keskeny csatornák nem voltak járhatóak. Sok helyen rothadó mocsárszag terjengett.  Ahol pár hete még lehetett hallani a hídon átrobogó vonat zaját, ott most csönd volt. A víz nem hozta többé partig a zakatolást.  

Elszáradó sulyommező

A nagyobb csatornák azonban kellemesen járhatóak voltak. A népsűrűség - számunkra - szerencsésen csökkent. Persze a kölcsönzősök, vendéglátósok kevésbé örültek ennek a ténynek. 

Ugyanakkor lényegesen több madarat láttunk. Főleg a vörös gémek és a vadludak száma nőtt meg. A ludak nagy hanggal húztak ki reggel a tóról és csapatostul érkeztek visssza este. Varázslatos volt!

Kikötő a Fattyúszerkő-kilátónál. Látszik, hogy a kikötő pallója sokkal magasabban van, mint ahova a hajóval meg lehet érkezni. Nem tervezési hiba. Sajnos ennyi víz hiányzik a tóból. Az előtérben egy régi fa megmaradt tuskója. Többnyire csak télen szokott kilátszódni. 

Az előtérben egy régi fa megmaradt tuskója. Többnyire csak télen szokott kilátszódni. 

Napkelte kihúzó vadludakkal. 

Épül a hódvár!

 

A Duna alacsony vízállása miatt szárazra került a hódvár bejárata.  A hódok minden nap azon szorgoskodtak, hogy elrejtsék azt az illetéktelen tekintetek elől. A hódvár legfőbb védelmi vonala, hogy nincs szárazföldi bejárata. Megnehezítik ezzel az esetleges vadállatok bejutását a várba, illetve megkönnyíti a hódok észrevétlen ki-be közlekedését is.  

Először nehezebb faágakat és törzsdarabokat hordtak össze, amelyeket a fogaikkal méretre rágtak. Ezeket egymásra halmozták, így kialakítanak egy szilárd, kupola alakú vázat.

Az ágak közötti réseket folyamatosan kitöltik a meder fenekéről felhozott iszappal, agyaggal, és vízinövényekkel és kisebb gallyakkal. Ez a „habarcs” rögzíti az ágakat.

Kisebb-nagyobb gallyakat, ágakat hordtak a várhoz. 

 Egy nap akár többször is fordultak.

Az ágak elhelyezéséhez fel kell mászni a hódvár oldalára, ami nem is olyan könnyű feladat: az ágak között nehéz lépkedni. 

Az vár köré hordott ágakra tapasztóanyagként iszapot gyűjtenek a mederfenékről. Többször lemerülnek, majd kiemelkedve a vízből jó nagy kupac sárgolyóval térnek vissza. 

Ezzel bizony nem könnyű felmászni! Nincs mese, két lábra kell állni!

Nézzük csak meg! Hol kell még erősíteni? 

Íme az elkészült mestermű: 

Ökörfarkkóró

Fekete ökörfarkkóró 

Az ökörfarkkórók több méter magasságot is elérő növények. Már messziről világítanak sárga virágaik. 

Az élénksárga sziromlevelek közepéből kinyúló porzószálakat viszont sűrű, sötétlila vagy ibolyakék szőrzet borítja. Ez a sötét "szakáll"  mintázatként és leszállópályaként szolgál a beporzó rovarok számára, akik így pontosan látják, hova kell érkezniük a nektárért. 

 

 

Szöszös ökörfarkkóró

Talán a legelterjedtebb faj. Az egész növényt – a leveleit és a szárát is – sűrű, puha, sárgásfehér molyhos szőrréteg borítja, ami megvédi a kiszáradástól. Virágai sárgák, a porzói fehéresek. Kiváló köhögéscsillapító tea alapanyaga.

Dús virágú ökörfarkkóró

Hasonlít a szöszösre, de a virágai sokkal nagyobbak, élénkebb sárgák, és a virágzat valóban tömött, „dús”. Szintén hivatalos gyógynövény.

Molyhos ökörfarkkóró

Szintén vastagon szőrözött, levelei kissé szív alakúak és szárra futók. Száraz gyepekben, parlagokon gyakori.

Lila ökörfarkkóró

A nemzetség nagy kivétele, ugyanis a szirmai nem sárgák, hanem mély lila vagy ibolyaszínűek (ritkán rózsaszínek vagy fehérek). Jóval alacsonyabb (30–70 cm), kecsesebb növény, mint a sárga óriások. Lösz gyepekben, száraz domboldalakon találkozhatunk vele május környékén.

Csilláros ökörfarkkóró

Nevét a virágzat felépítéséről kapta: a szár felső része gazdagon elágazik, mint egy többkarú csillár. A virágai lehetnek halványsárgák vagy akár teljesen fehérek is, a porzói pedig fehér szőrösek.

Pamutos ökörfarkkóró

Nevét onnan kapta, hogy az egész növényt egy rendkívül sajátos, fehér, lisztes-pamutos bevonat borítja, amely könnyen le dörzsölhető a száráról és a leveleiről. Ez a növény hatalmasra, akár 1,5–2 méter magasra is megnő, és a szára a felső harmadában dúsan, piramisszerűen elágazik. Amikor a nyár közepén a számtalan oldalágon egyszerre nyílnak ki az élénksárga virágok, a növény úgy fest a száraz gyepekben, mint egy monumentális, arany virágokkal díszített csillár.

Hibridek

Az ökörfarkkórók hajlamosak a hibridizációra. 

Ezek a hibridek gyakran nem hoznak életképes magot, de a határozásukat rendesen megnehezítik a terepen!

Az ökörfarkkórók nemzetségének tagjait a középkorban és az ókorban „királygyertyának” vagy „boszorkánygyertyának” is nevezték. A növény hosszú, merev, elszáradt kóróit megmártották olvadó viaszban vagy szurokban, és valódi fáklyaként használták őket az éjszakai felvonulásokon vagy a várak világításánál. Kiválóan és hosszan égtek.