(november vége)
Ahogy múltak a napok, egyre korábban tűnt el a nap a fák mögött. Napközben a hódcsalád csendesen aludt a vackukba behordott faháncs darabokon. Mire felébredtek már teljes sötétség borult a vízre odakint. Néha még a csillagokat és a holdat is sűrű felhő takarta. Az Öböl vizén azonban már nap közben is megmaradt a vékony jéghártya.
- Nincs kedvem kimenni a jó meleg föld alatti lakunkból! - nyöszörögte Murmi. - Fagyos a víz és már megint esik az eső! Tegnap is esett. Még a végén bejön ide a folyó és ellepi a hálószobánkat is!
- A víz nem árthat nekünk! A bőrünk sosem lesz vizes, ugye, anya? - magyarázta Szuszka testvérének.
- Nem bizony! Nem kell tartanunk sem a hideg levegőtől, sem a fagyos víztől! Nézzétek milyen szép sűrű, többrétegű a bundátok! - felelte megnyugtatóan Hódanyó.
- A sok eső pedig jó barátunk! Ilyenkor nem járnak erre a kétlábúak. Végre nyugodtan kimerészkedhetünk a partra fákat rágcsálni. - toldotta meg Gurmi.
- De nem csak az eső segít! A kacsák is őrült hangosan hápognak és csattognak a szárnyukkal, ha valami közelít. - toldotta meg Cserke.
- Ideje indulni! - vetett véget a vitának Hódnagy. - Vár a munka! Sok fát kell még kivágnunk és a raktárunkba gyűjteni. Nemsokára még jobban befagynak a part menti vizek és előfordulhat, hogy ki se tudunk majd mozdulni a lakásunkból.
- Én azt se bánom! - mondta Gurmi - már így is rengeteg jó kis kéreg van a szomszéd üregben. Egész éjjel falatozhatnánk, mégse fogyna el!
- Igen, kicsim, de még előttünk van a hosszú fagyos tél. - magyarázta Hódanyó.
- Úgyhogy irány a part, rágásra fel!- vezényelte Hódnagy.
A hódcsalád nekiindult. Leúsztak a folyón oda, ahol már az előző napokban is munkálkodtak.
- Ma ezeket döntjük tovább. - méregette szakértő szemmel Hódnagy. - Már nem kell sokat rágni, figyeljetek, nehogy rátok zuhanjanak, amikor kidőlnek!
Hamarosan rágcsálás hangja töltötte be a levegőt. Ám Szuszka hirtelen felkapta a fejét.
- Hallottátok ezt? - suttogta.
Zizegő hang hallatszott a víz felől. Mindnyájan mozdulatlanná merevedtek.
- Biztosan az őzek jöttek le inni a folyóból. A lábuk alatt zörög az avar és az apró kavics.
A nesz távolodott, a hódcsalád csak akkor mozdult meg újra, amikor a távolban már egyáltalán nem hallatszott az őzek lépése.
- Látjátok? - suttogta Szuszka. - A sötét a barátunk. Csak figyelni kell, és semmi sem lep meg.
- Pontosan! Ha így folytatjuk, a telelő raktárunk még az első nagy fagy előtt megtelik. - bólintott Hódnagy. - Rágjatok tovább!
Az egyik fa ekkor hangos reccsenéssel megbillent.
– Vigyázz! – kiáltotta Murmi, és a család szétnyílt, hogy a dőlő fa biztonságosan a vízbe essen.
Ahogy a fűz eldőlt, nagy placcsanással ért vizet. Mindnyájan körülvették és megkezdték a kéreg lehántását és az ágak feldarabolását, majd a raktárba szállítását.
Egész éjjel dolgoztak, s annyira elfáradtak, hogy még a napkeltét sem várták meg, bevackolták magukat a kuckójukba és mély álomba merültek.
