Szatmárcseke fejfás temetője

Belépve ebbe a temetőbe az az érzésem támadt, hogy a természet és az ember itt egységet alkot, úgy az életben, mind az elmúlásban is. Minden temető lecsendesíti az arra járót, de valahogy elválik ott az élő és a holt. Itt azonban a csónak alakú, sötét színű tölgyfából készült fejfákon az arcot idéző faragások szinte megelevenedtek a kora délelőtti fényekben. Bár az arcokat a délutáni nap világítaná meg, mégis a fejfák körül vibráló fény különösen élővé tette a temetőt. A "csónak" és az "ember" egyé olvadt, és sötét, mégis békés mementóként emelkedett ki az évszázados fák és a színes virágok öleléséből.  Megrendítő természetességgel vittek át egy rendkívül  harmonikus, egyszerre régi és új világba. Elképzeltem az életüket, és úgy éreztem, jó lett volna közéjük tartozni. Olyan volt a sok egyforma fejfa, mintha mind egyetlen nagy család lennénk. 

Ezek az érzéseim. 

A tények azonban azt mondják, hogy a fejfák nem csónakok, hanem azért ilyen kialakításúak, hogy védjék a fába vésett írást, az arc pedig a környék jellegzetes díszítése a "magyar bajusz", mely sok egyéb építészeti elemen és használati tárgyon megjelenik.  Ettől még az összhatás marad, s aki ide belép, óhatatlanul az enyémekéhez hasonló érzések birtokába kerülhet. 

Csónakok és emberek indulnak utolsó útjukra a vén fák alatt.

A temetőt Mária Terézia ama rendelete után alakíthatták ki, amely megtiltotta a templomkertbe való temetkezést.

 

A temető első említése 1782-85 között történt. A legrégebbi fejfára ma az 1880-as évszám van írva. 

Kőből készült fejfát csak a gazdagok engedhettek meg maguknak, így a környék ősi családjai, köztük Tyukody István, mely a legrégebbi sírkő, 1857 március 28-án állíttatta neje. 

Évszázados tölgy alatt 

Az embernek óhatatlanul az az érzése támad, hogy csónakba vésett arcokat lát. 

Kölcsey Ferenc élete jó részét Szatmércsekén töltötte, a csekei Kölcsey-kúriában írta a Himnuszt, valamint több ismert művét is. Nem meglepő tehát, hogy  1838-ban itt temették el, testvére mellé. 

Nagyon érdekesek a sírfeliratok is. Szinte minden fejfára került néhány kedves üzenet az elhunyttól, vagy az elhunytról. Ezen házaspár fejfája egymás mellett áll, és a alig fél évvel élte túl a férj a feleségét, 64 év házasság után. 

Minden fejfa első sora: A-B-F-R-A, vagyis A Boldog Feltámadás Reménye Alatt, és a B-P, azaz Béke Poraira felirattal zárul. 

A kalaszicista stílusú emlékművet 1983-ban adták át, ekkor exhumálták Kölcsey Ferenc sírját, és a költőt itt helyezték végső nyugalomra. 

Különleges hangulatú csekei temetőben békére lel mind az élő, mind a holt lélek. 

Kilátás a Hárs-hegy tetejéről

A   Kaán Károly kilátóból nagyon érdekes panoráma tárul elénk. Minden irányban más. Nyugat felé  tekintve látjuk a legkevesebb házat. Végtelen erdők, frissen kaszált rétek látványában gyönyörködhetünk Ahogy haladunk észak felé, feltűnnek a távolban Adyliget, Remetekertváros, talán még Nagykovácsi házai is. Majd Hűvösvölgy házait körülvevő hegyvonulatok, a vitorlázó repülőtér, a Hármashatár-hegy ívei keretezik a látványt. Szép, tájba olvadó látvány. 

Kelet felől a város látképe meglepetéssel tölt el. Persze, tudtam, hogy Buda sokkal zöldebb, mint Pest, de ennyire nyilvánvalóan látványosan még nem szembesültem ezzel. Pedig jártam már itt máskor is, nem csak hajnalban. 

A Parlament és a dunaparti villák szinte védbástyaként őrzi a házakkal sűrűn fedett pesti földet. ehhez képest a budai oldal kész felüdülés, a zöld borítás alól (nem is olyan) apró pettyekként tűnnek elő az épületek. 

Dél felé haladva elszomordova láttam, hogy Budát sem kerülheti el az építkezés. Egész közel magas lakótelep nőtt ki az erdő közepéből. A távolban, a Gellért-hegy mögül pedig jól kivehető a Lágymányosi-öböl nemrég épült hatalmas tornya tetején villogó jelzőfény. Budapestről szinte mindenhonnan látszik,  még az utca szintjéről is. A torony mögött pedig a csepeli új stadion hatalmas ellipszis alakú képződménye is jól kivehető. Sajna én mindkét épületet teljességgel feleslegesnek gondolom, remélhetőleg be fogják tölteni a szerepüket, ha már megépültek.  

Dél felé újra zöld lesz a táj: az Erzsébet - kilátó büszkén magasodik a János-hegy tetején. 

Nagymarostól Kismarosig

 

Este még hajnali indulást terveztem egy egészen más helyre, de éjjel nyugtalanul hánykolódtam, így reggel ébredéskor nem csodálkoztam, hogy már 8 óra is elmúlt. Mi legyen akkor a mai úti cél? Börzsöny! Kinéztem a vonatot, (vas)lóra pattantam, és egy óra múlva már a vonaton zötykölődtem Nagymaros felé. 

A Kálvária felé vettem az irányt, mert pár évvel ezelőtt már jártam arra, és emlékeztem, hogy milyen elképesztő a panoráma, ahogy haladunk felfelé a meredek kaptatón. Közben a tájékoztató táblákon mindenféle érdekes információ olvasását mímelhetjük - pihenés gyanánt - a helyi szelídgesztenyések múltjáról és jelenéről. Mondjuk én egy árva gesztenyefát sem láttam, de attól még lehet itt...

A panoráma káprázatos, a hegyoldalt borító virágzó fehér turbolyamező látványával kiegészítve igazán lenyűgöző. 

Feljutva az emelkedőn a Kapu-hegy felé vettem az irányt. Az erdő mélyén piros madársisakokra bukkantam. 

Egy vadászles előtt bájos kis tó víztükrét borította a békalencse. Felmásztam a toronyba, s onnan szemléltem a tájat. Mulatságos volt látni, ahogy a kirándulók kutyái boldogan beletrappolnak a vízbe, gazdáik pedig fotózzák őket, mit sem sejtve arról, hogy én csendben megfigyelem őket. Ez a jelenet többször is lejátszódott. 

Út a Kapu-hegy felé. 

A panoráma itt is lenyűgöző. 

Végül a piros jelzésen eljutottam Törökmezőre, ahol a virágos rét illatát szívtam magamba. Zengő tücsökciripelés közepette vágtam át a mezőn. 

Újra az erdőben. Ez a kis mókus kíváncsian figyelte mit csinálok. 

Újabb vadászles egy újabb kis tó mellett. 

Azt hittem az előző két panorámát ma már nem tudja semmi felülmúlni, de akkor elértem a Nagy-Kőszikla csúcsát, ahonnan  a szemközt húzódó Visegrádi-hegységet átölelő Duna zavartalan  látványában gyönyörködhettem. Pazar!

Innen már csak fél óra a kismarosi vasútállomás, ahonnan negyedóránként indultak a vonatok Budapest felé, így nagyon sietni sem kellett, nehogy  lekéssem a következőt. 

Szénások körtúra

A Szénások kilátópontjai egy méltatlanul elhanyagolt rész volt a részemről. Nem is értem, miért nem jutott eddig eszembe arrafelé császkálni - állapítottam meg ezt télen, amikor egy rövidebb túra keretében jártam erre. Aztán eltelt 6 hónap, és nem jutottam tovább a Nagy-Szénásnál, mert ide mindig csak úgy "felugrok" - naplementét nézni. Most sem szántam sokkal több időt a kirándulásra, de azért úgy terveztem, hogy megnézek néhány kilátópontot, és virágokat fotózgatok, s ha szerencsém lesz, még gombát is szedek. 

Nos az erdő megadott mindent, amire csak vágyhat egy magamfajta kiránduló. 

Kora délután indultam útnak, a borús időnek köszönhetően farmerben, ami már a első meredek kaptatónál soknak bizonyult - fulladoztam a fülledt melegben. Kárpótoltak azonban az emelkedőt színesítő virágok: a hullámzó árvalányhaj mező,sárga ökörfarkkóró. A bókoló bogáncs most hullajtotta szirmait, egyetlen hatalmas fehér szemével  nézett rám. Mind a száz! Tömegével borították a réteket. 

A Nagy-Szénás lankáit nagy csokrokban borította az István-király szegfű (esetleg Lumniczer szegfű - a kettő megkülönböztethetetlen egymástól)

 

Lándzsás útifű és farkaskutyatej

 

Nyúlszapuka és kakukkfű - illata betöltötte a mezőt.

  

Kifotóztam magam a réteken, és leereszkedtem a piros jelzésen az völgybe. Az erdőben kellemesen hűvös volt. Megkerestem a Nagykovácsi barlangot, amit enyhe túlzás barlangnak nevezni, csupán 3 szikladarab, egy keskeny réssel. Mindenesetre itt elvesztettem az objektívsapkát, de mire észrevettem már messze jártam. 

Az erdőben méteres kardos madársisakot találtam, ilyen nagyot még sosem láttam! A piros kereszten folytattam az utat, ott pedig kétlevelű sarkvirágot sikerült fotózni. 

 

Kezdtem épp nagyon megelégedni az életemmel és a kirándulással, amikor a távolban az úton mozgásra lettem figyelmes. Mozdulatlanná merevedtem, majd le is guggoltam, el ne riasszam a közeledő rókát! Őkelme azonban gyanút fogott, lapított, figyelt, szimatolt. Én épp csak a fülét láttam az emelkedő tetejéről. Azt vártam, hogy újra nekiindul, és amikor felbukkan a lejtő tetején, akkor gyorsan lefotózom. Meg is indult felém láttam, hogy mozog a füle hegye a fű között. De amint felbukkant a csúcson, észrevett, és besurrant balra a fák közé. Így csak ez a két távoli kép sikeredett. 

Az elsőn még meglehetősen gyanútlan, a másodikon már fülel és meresztgeti a szemét meg az orrát. 

Hamarosan felértem a Kis-Szénás egyik csúcsára. Körülöttem csupa erdős hegyoldal, alattam egy völgy. Minden csupa fa és zöld és madárdal. Nem hallatszik fel az autók zaja, motorok bőgése. Ritkaság az ilyesmi  a Budai-hegységben. 

Itt pedig egy szarvast figyeltem, amint napozgat a hegyek között, a fák közül kiemelkedő szikláról. 

Innen a Csabai csúcsok felé vettem az irányt. Előtérben egy borókabokor. Meglepően sok van errefelé. 

Virágok tekintetében minden várakozásomat felülmúlta a hely. Ibolyás gérbics elvirágzott és nyíló virágokkal, 

 

peremizsen ücsörgő szöcske, margitvirágok, 

Egy újabb kilátópont Piliscsaba és Pilisszentiván között. 

Az árlevelű lent alig vettem észre az árvalányhajak között. 

Kánya harangvirágok sütét és világoslila, valamint fehér színben is pompáztak. 

 

ezüstaszott - a dolomit-sziklagyepek jellegzetes faja 
Nagy csokrokban tapadt a sziklákra. 

Végül hazafelé vettem az irányt. Mivel nem jelzett úton akartam menni, hanem apróbb erdei utakon, melyet a térképem jelzett ugyan, ámde lemerülőben volt, alig 10%-on állt, így nyakamba szedtem a lábam, és reménykedtem, hogy elérem a piros jelzést, mielőtt teljesen lemerül a GPS-em. 

Újra leereszkedtem az erdő mélyére és találtam is egy pikkelyes pöfeteget. Sajna nem valami finom gomba, de gyönyörű volt!

Az utam utolsó meglepetése az a vadregényes  árok, amin a térképem szerint út vezet. Kidőlt fák alatt és felett kellett átmásznom, úgy éreztem magam, mint a Pilis egy vadregényes szurdokában. Ez igencsak meglepett itt, a Budai-hegységben. Jól el is fáradtam, mire kikecmeregtem belőle. Szerencsére a telóm is bírta és időben elértem a jelzett utat. Visszafelé megint a piroson kapaszkodtam felfelé, és a barlangnál megtaláltam az elveszett objektívsapkát is. 

Az erdő tényleg mindent megadott ma nekem: virágot, gombát, az erdő vadjait, panorámát, jó levegőt, kellemes fáradtságot, vadregényes kalandot, feltöltődést, erőt, energiát és az objektívsapkát!