Dömörkaputól Dobogókőig

Dömörkapu. A parkoló már csaknem megtelt, amikorra odaértünk, pedig korán indultunk. Mégis sokan választották ezt a napot kirándulásra a Bükkös-patak hűvös, árnyas völgyében. 

A vízesés most is elkápráztatott, nem álltam meg fotózás nélkül.  Több, mint fél órát vacakoltam a beállításokkal és a megfelelő nézőpontok kiválasztásával, társam addig türelmesen várt. Sosem értettem, hogy bírja ezt, idegesítő lehet arra várni, hogy végre méltóztassam befejezni a képalkotást és hajlandó legyek  tovább indulni! 

Végül méltóztattam és hajlandó lettem. Órámra néztem: jól elszaladt az idő, több, mint 20 km vár ránk a mai napon, a cél Dobogókő, aztán vissza ide. Úgy számoltuk fotózással, pihenőkkel együtt 3-4 óra az út felfelé, ugyanannyi lefelé. 

Elhagyva  a vízesést először az aszfalt úton mentünk, de hamar letértünk a Bükkös-patak mellett vezető ösvényre, még ha lassabban is lehet haladni, azért  mégiscsak izgalmasabb. 

Épp belemerültem volna a táj és a patak romantikájába, amikor társam vízesésnél érlelődött gondolatait mondani kezdte. Mire átvágtunk a patakon, épp csak a bevezetőn jutott túl. 

A Zergevirág-forrás után a zöld kereszt beletorkollik az országos kékbe, társam pedig rátért gondolatmenetének részletes kifejtésére. 

A Sikárosi-rétnél, az erdőből kitérve, csak annyi időre váltott témát, míg előkerestük a sapkánk és a tűző nap elől a fejünkbe nyomtunk. A sok esőnek köszönhetően a rétnek egész alpesi legelő hangulata volt, próbáltam ennek kapcsán ügyesen témát váltani - sikertelenül. 

Közben az út is meredeken emelkedni kezdett, egyre melegebb lett, dőlt rólunk a víz, a hajam idegesítően tapadt az arcomra, épp a szemem elé, de társam töretlen lendülettel részletezte mondanivalóját.  

Elértük a legmeredekebb részt. Erre egy lélek sem járt már,  bükkös és tölgyes váltotta egymást, no meg a téma: hol az oktatás módszertanról a mai fiatalságra, hol a mai fiatalságról a tanári hivatás mibenlétére, majd újra vissza a módszertanra. 

Mire elértük az aszfaltozott bicikliutat a nehezén már túl voltunk. Mármint az útnak. Kutyám megadóan ballagott a lábainknál, nem nagyon volt kedve szaladgálni. Minden pocsolyából nagyokat kortyolt, ezután felfrissülve baktatott tovább kettőnk között, figyelmesen hallgatta az iskolák helyzetéről szóló  eszmefuttatást. 

Ezen a ponton jeleztem, hogy éhgyomorra képtelen vagyok ennél többet végighallgatni, társam sajnálkozva jelentette ki, hogy kár, mert ez őt annyira foglalkoztatja, de addig is itt egy alma.

Hamarosan felértünk Dobogókőre. 

Azt terveztem, megnézzük a panorámát és békésen elücsörgünk egy csendes kis vendéglőben, de csalódnom kellett. 

Az összes parkoló megtelt, mindenfelé emberek lófráltak, nagy hasú családapák az autóból kiszállva igazgatták maguk előtt dundi csemetéjüket, egyenest az általunk is kinézett vendéglők felé. Az első három fogadóba nem is fértünk be, végül a Platán Panzióban volt még egy szabad hely. A kiszolgálás gyors, a kaja jóindulattal közepes, az ára borsos. Emitt egy fiatal pár két gyönyörű agárral, amott egy kivarrt, vad tekintetű, bőrruhás motoros, mellette félig felnyírt hajú lány, lenge nyári ruhában. Mellettünk egy család, hároméves kislány éles fejhangon követeli a kaját, apuka rá sem hederít, anyuka békésen magyarázza, hogy nemsokára érkezik. 

Dolgunk végeztével magunk mögött hagytuk a nyüzsit, és a sárga jelzésen elindultunk a Lajos-forrás felé. 

A nap erősen sütött, meglehetősen meleg volt. Kár volt így bekajálni, tele  a hasunk, legszívesebben aludtunk volna egyet egy réten, a lábunk alig akart lépni. Aztán belejöttünk. A testünk magától tette a dolgát, az út enyhén lejtett, jó tempóban haladtunk. A forrást 2 és fél óra után értük el, testünk teljesen elgémberedett a monoton meneteléstől. Jól esett kicsit átmozgatni a tagjainkat, inni a forrásvízből. Majd  rátértünk a lefelé vezető  zöld háromszög jelzésre. 

Kilátás a völgyre a Kőrösi Csoma Sándor emlékműtől. A fák a Bükkös-patakot rejtik. 

Elhaladtunk Kőrösi Csoma Sándor emlékműve mellett, kattintottam egyet a géppel az alattunk kanyargó völgyre, majd gyors léptekkel indultunk tovább. Ezután még több helyen is letekinthettünk az alattunk kanyargó völgyre és a szemközti hegyoldalra, ez a szakasz különösen szép része az útnak.

45 perc alatt végre elértük  a parkolót, itt újra autóba ültünk, és irány haza. 

Az út hossza összesen 24,5 km, amit összesen 8 óra alatt tettünk meg, nem számítva az út elején a félórás fotózást. 

Felhő

 

Panorámatúra a Vörös-kőre

Ha napfelkeltét szeretnél nézni egy hegycsúcsról két lehetőséged van: vagy még sötétben elindulsz és napkeltére odaérsz, vagy már a csúcson alszol. Most ez utóbbit választottuk, s az idei - immár hagyománnyá vált - csúcson alvós túránkat a Visegrádi-hegység Vörös-kő csúcsára terveztem, ahova egész véletlenül vetődtem pár hete, de már akkor elhatároztam, hogy ide még visszatérek napfelkeltét nézni. 

Egy szép meleg nyári napon,  két jól megrakott hátizsákkal, rekkenő hőségben parkoltunk le Szentednrén a Kada-csúcstól nem messze, és első utunk ide vezetett. Megszemléltük a kilátást, majd megkerestük a zöld jelzést, és először aszfalt úton, a házak között, majd egy kaszáló meredek lejtőjén vágtunk neki az útnak.

Az Álló-rétig egy hátizsákokkal is tűrhető emelkedőn kapaszkodtunk felfelé, az erdő kellemes volt, csak a bogarakat hessegettük szorgalmasan a szemünk elől. Mire az réthez értünk csaknem elfogyott 1-1 üveg víz, így arra gondoltunk, teszünk egy kis kitérőt a Szénégető-pataknál jelzett forrás felé. A patakot hamar elértük, jólesett, hogy enyhén lejtett az út, víz azonban alig volt benne, és a forrás is csak egy sáros tócsa volt, így nem jutottunk extra hideg utánpótláshoz. A Csaba-forrásig nem volt kedvünk elgyalogolni, bár másnap kiderült, hogy egész közel volt már ehhez a ponthoz. 

E helyett a forrástól egy meredek hegyoldalban pár 10 méteren keresztül felkapaszkodtunk  egy erdészeti útra, és azon haladtunk, amíg elértük a sárga jelzést. 

A sárga jelzés egyenest a csúcsra vezetett. Itt szerencsére fújt egy kis kis szél, jólesett megpihenni! Ücsörögtünk hát itt is, és bámultuk a tájat, de igazán szép és zavartalan kilátás pár méterrel lejjebb, a sziklafalak tetejéről kínálkozott. 

Az esőbeállónál egy eldugott ösvényen, a fák között kell leereszkedni, viszonylag meredek úton. Több szinten is a hegységre jellemző vulkáni andezitsziklák alkotta placcokról merülhetünk el az alant elterülő táj látványában. Kicsit reménykedtem egy mérsékelten felhős égboltban, az nagyon jót tenne a fotózható látványnak, de amúgy csodás érzés a lábad alatt heverő síkság bámulása is. Nem bírtam betelni a látvánnyal, tuti visszajövök ide ősszel is!

Megvacsoráztunk a sziklákon, bár a nagy meleg miatt nem is voltunk olyan éhesek, mint gondoltunk, a kaja nagy része megmaradt. Közben szép lassan haladt a nap lefelé az égen. Mire árnyékba kerültünk nekiálltunk a fürdésnek. Kiderült, ezt jobb lett volna, amíg süt a nap, a magunkkal hozott víz sem melegedett fel annyira, mint gondoltuk volna, így dideregve locsolgattuk magunkra. Végül tisztán és illatosan vártuk, hogy teljesen eltűnjön a nap az égről. Visszamásztunk az esőbeállóhoz, megkerestük a korábban kinézett sátorhelyet, és elvackoltunk másnapra. 

Azt hittem pillanatok alatt elalszom, de sokáig nem jött álom a szememre. Forgolódtam, a nyitott sátorajtóból bámultam a csillagokat, hallgattam a  tücskök ciripelését, figyeltem az állatok neszezését. Végül elnyomott az álom, de sokat álmodtam. Álmomban a sátrat vaddisznók vették körül, a dagonyába cuppantak, és nagy szemekkel bámulták, míg a sátorban hasalva fotózom őket. Álmomban úgy gondoltam ezt korábban álmodom, tehát álmomban is azt álmodtam, hogy álmodom. Végül felébredtem, sehol egy vaddisznó, a fák közül azonban már derengett a hajnal. 

Így aztán magamra kaptam a fotós felszerelést, és máris lemásztam a tegnap esti sziklákhoz. Reggelre ugyan felhős égboltot és esőt jósolt az időjárás, de úgy tűnik, előbb azért felkel még a nap a kedvemért. Nem tudtam betelni a látvánnyal. A felkelő vörös napkorong lassan kúszott fel az égre, itt-ott vörösre festve a felhők alját. Az égen két hatalmas madár is kőrözött, a fák közül talán őz hívta az anyját.

Hálás vagyok, hogy láthattam ezt a reggeli pompázatos színjátékot. Elbűvölő, ahogy az egyre magasabbra kúszó nap fokozatosan bearanyozza a fák csúcsait. Itt most a végső felvonás elmaradt: amikor végül fényárban úszik az egész táj,  a felhők végül útját állták a fényben fürdésnek.

A reggelit a Vörös-kő csúcson fogyasztottuk el, a kilátó lépcsője és talpazata remek asztalként szolgált. A nap néha előtűzött a felhők rései között, megvilágítva a Szentendrei-sziget egy-egy szántóföldjét. Fél 9 körül megjelentek az első futók, mi azonban addigra bepakolva és útra készen álltunk már. 

A piros jelzésen indultunk visszafelé, útba ejtve a Rekettyés-forrást és a Rekettyés-tavat. A forrás vize jó ízű volt, ezzel szemben kénesen(?) büdös. A tóban nem volt víz, én azonban nagyon szeretem az ilyen mocsaras élőhelyeket, így nem álltam meg, hogy ne fotózzak, tehát megálltunk egy kép erejéig. Innen már hamar elértük a Csaba-forrást (ahova előző nap nem mentünk el),  megtöltöttük a kulacsokat, nagyokat kortyoltunk a friss vízből és elindultunk az Álló-rét felé. 

Az a gondolatom támadt, hogy botorság lenne ugyanazon az úton visszamenni, amerről jöttünk, tehát a sárga jelzésen a Nyerges-hegy felé vettük az irányt. Tulajdonképpen már a neve miatt is gyanakodnom kellett volna, hogy az út nem lefelé fog vezetni, de ha a szintvonalakat megnézem a térképen, akkor azt is látom, hogy meglepően sűrűn helyezkednek el, tehát meredek lesz az út. Nem esett jól a megrakott zsákokkal ez a váratlan emelkedő, pláne, hogy közben a nap is kisütött. Az ösvény sehogy sem akart véget érni, egyre emelkedett, egész 558 méterig. Mire felértünk, dőlt rólunk az izzadtság, kalapált a szívünk, tapadt ránk a csatakos ruha. Jól esett volna csobbanni egyet a Dunába! De az még messze volt innen. Így aztán rávetettük magunkat az út széli szedresre és pihenésképp belakmároztunk az érett gyümölcsből. 

A szedres után nem sokkal érdemes jobb kéz felé letérni a sárga jelzésről és egy panoráma gerincen sétálni. Végig csodás kilátás tárul a szemünk elé. Az út egy idő után visszavisz a sárga jelzésre, ami pedig egyenest a  faluba vezet. 

A házak között még vagy 2 km-t tettünk meg mire elértünk az autóig, ez volt a legnehezebb szakasz. A nap forrón sütött, a vizünk elfogyott. Találtunk azonban egy kutat, ahol felfrissültünk kicsit. 

Szuper kis túra volt ez a két nap, sok szépet láttunk és megéltünk, bár az út nem volt hosszú (7,5 és 10 km), mégis hátizsákkal megpakolva, melegben, hegyre fel, próbára tette a kitartásunkat. 

Alsó Jegenye-völgy nagylátószögű lencsén keresztül

A Rózsika-forrás gyerekkorom óta kedvelt kiránduló helye családomnak, gyerekként is hatalmas kaland volt a hűs erdőben kanyargó patak, a Budai-hegység legnagyobb vízesése, a felhagyott kőbánya megmászni való domborulatai. 

Sok szép emlék fűz ide, magam is sokszor hoztam ide saját gyerekeimet, amikor kicsik voltak, de előszeretettel sétálok itt kora reggel, gondolataimba mélyedve egyedül is. 

Most lányommal, kutyámmal és egy nagylátószögű objektívvel fedeztem fel újra a völgyet. 

Még sosem láttam ilyen kicsi vízhozammal ezt a vízesést. Dézinek esze ágába sem volt bemenni a jéghideg vízbe, nem úgy, mint pár éve télen, amikor még boldogan ugrándozott a jégcsapok között. 
Összehasonlításként néhány kép nagyobb vízhozammal>>

Olyan kevés volt a víz, hogy kilátszott a csipkésre csiszolt sziklacsúcs. 

Az első őszi falevelek a patak mentén. Amúgy a rengeteg kiránduló miatt újabb ösvények taposódtak a patakparton. 

Borostyánok vizes levelei csillognak a kora reggeli fényekben. 

A régi strandfürdő gátja felülről. 

 Még mindig előszeretettel másznak fel rá a gyerekek - állapítottuk meg lányommal visszafelé, amikor két anyuka összesen 8 kis szöszke tüneménnyel épp megállt a kőfal előtt. 

Lenyugvóban

Mostanában, ha Dézivel sétálni megyünk nem lót-fut boldogan előre, fülei vége hegyét mókásan lobogtatva, hanem jobb esetben a lábam mellett kullog, rosszabb esetben pedig néhány 10 méter után úgy kell nógatni, hogy méltóztassék még néhány lépést tenni előre. 

Megöregedett? Vagy a meleg teszi? Vagy csak nem tetszik neki az úti cél és mórikálja magát? 

Egyik esti sétám helyszínéül a Tétényi-fennsíkot választottam. Már többször bejártuk az elmúlt 12 évben, keresztül-kasul szagolta minden bokrát, majd minden hónapban. 

A nyári hőség ellenére a fennsíkon rengetegen voltak. Szinte még sosem láttam itt ennyi embert egyszerre, és pláne nem ennyi kutyát! Valóságos falkák közlekedtek a mezők közti ösvényeken. A fennsíkot pedig átható vizelet szag lengte körül. Nem volt éppen idillinek mondható. Kutyám eleinte érdeklődve szagolgatta a nyomokat, de amikor észrevette a falkákat, inkább a hátam mögé keveredett és megpróbálta úgy kerülni az állatokat, hogy én mindig közte és a kutyák között legyek. 

Az egyik ösvényen pedig, ahol 3 másik ebet követtünk, gondosan ügyelt arra, hogy a távolság ne csökkenjen közöttünk. Majd egy ponton megállt, visszafelé pislogott az autónk felé, majd kérdőn nézett rám. 

Tulajdonképpen ilyen körülmények között az én kedvem is elment a békés esti sétától. Hazamentünk. 

Ezentúl rövidebb és néptelenebb utakat kell majd választanunk? Talán már nem fog felmászni a legmagasabb kilátópontokra, nem bújik be minden sziklarepedésbe és nem ugrándozik boldogan a patakokban? Elképzelhetetlen!

Szigetközi kalandok - ezúttal nem maradtunk szárazon

A Szigetközben tavaly jártam először, de úgy éreztem, rengeteg felfedezni való van még arrafelé, így  sátrat kötöttünk a bicajokra és kerestünk egy félreeső Duna menti vadregényes helyet Dunaszeg környékén. 

Ezen a csodaszép helyen sátrat vertünk, és nekiindultunk bicajjal felfedezni a környéket.

Az ártér  telepített nyárfa erdővel van tele.

Egész Ásványráróig jutottunk, és épp elvesztünk volna a környék ezer szigete között, amikor ránk esteledett, így haza (sátrunkig) tekertünk. 

Az azonban világossá vált, hogy azt a részt kenuval is be kell járnunk! 

Este még megküzdöttünk a millió szúnyoggal, megtanultunk folyamatos mozgás közben főzni és enni.

Fürdés a Dunában és mint a villám menekültünk a sátorba, ahol levadásztuk a bejutó legfürgébb vérszívókat és eltettük magunkat másnapra. 

Reggelre kelve úgy tűnt, kifárasztottuk este a kis kellemetlen zümmögő lényeket, békésen tudtunk reggelizni, úszni a Dunában, gyönyörködni a szitakötők táncában. 

Majd útra keltünk Ásványra, ahol a kempingben kenut béreltünk. A tulaj épp egy kisebb társaságnak magyarázta az evezés rejtelmeit, különös tekintettel a Szigetköz jellegzetességeire, így mi is beálltunk  a hallgatóság közé. Kaptunk is néhány jó tanácsot, merre menjünk és merre ne menjünk. 

Engedelmesen kenuba ültünk és követve az útmutatást a Dunán felfelé haladtunk.  Az áramlás ezen a részen nem volt túl nagy, így nem erőltettük meg magunkat különösen. 

Hamarosan el is értük az első fenékküszöböt, ahol átemeltük a hajót a beton rámpán, és  a másik oldalon folytattuk az evezést.

Ilyen mozdulatlannak tűnt errefelé a Duna. 

 

Elértünk egy elágazáshoz, ám mindkét ágban egy-egy zúgó állta el az utunkat. A bal oldali teljesen járhatatlannak tűnt. Úgy véltem, a jobb oldali szélén azonban meg fogunk tudni küzdeni az áramlattal. 

Nekivágtunk, erősen eveztünk, de alig másfél méterre tudtuk megközelíteni a legvadabb részt, amikor az áramlat elkapta a hajó oldalát, befordította, sőt megbillentette, néhány másodpercig 45 fokos szögben lebegtünk, majd végérvényesen a vízbe borultunk. 

Elmerültem a víz alatt. 

Körülöttem bugyogott a víz, érzékeltem, hogy a ruhám ott lengedezik körülöttem, erőteljesen rúgtam a lábammal, csaptam kettőt a kezemmel és már a felszínen is voltam. 

A meglepetéstől, vagy örömömben, hogy kint van a fejem a vízből nevettem egyet, majd megkapaszkodtam a hajó szélében. 

A kenu oldalára fordulva úszott a vízen, az áramlat sodort minket.  

Párom megpróbálta kilökdösni az áramlatból a hajót, teljesen sikertelenül. Itt volt idő kicsit elgondolkozni azon, hogy mit is csináljunk, de amíg ezen töprengtünk a limány szép csendesen visszafordított a zúgó felé félkörben és újra felfelé haladtunk a  folyón. 

Próbáltunk a  part felé evickélni, de ez is teljesen eredménytelen volt. Mivel most én kerültem az áramlás irányából nézve lejjebb, ezért  szabad kezemmel el tudtam kapni az elszabaduló evezőket, a lábammal pedig a szökevény hordót is a hajó közelébe rugdaltam. 

Szerencsénkre már több hatalmas fatörzs is volt az áramlat vendége korábban, a limány őket is elkapta, és egy ponton ezek feltorlódtak a parton. Egy nagyobb fatörzset sikerült elkapnia páromnak, odahúzta a hajót, mi pedig felkapaszkodtunk a fára, kiemeltük a hordót és az evezőket és kicsit összeszedtük a gondolatainkat. 

Az örök körforgástól így megmenekültünk, most már csak az a kérdés, hogy a csaknem megtelt kenuval hogy fogunk visszajutni a kempingbe?

  Ilyen partszakaszon és erdőben kellett volna visszaküzdeni magunkat, ha nem tudjuk újra mozgásra bírni a hajót. 

Más eszköz híján az evezőkkel lapátoltuk a vizet a hajóból. Meglepően gyorsan ment. Aztán találtunk egy nylonzacskót, így a hajó alján lévő utolsó pár liter vizet ezzel mertük ki, a lapátokkal már úgysem tudtuk volna. 

Legnagyobb örömünkre a hajó újra használható volt, minden procikánk ép maradt. 

Sajna a telóm nem a hordóban volt, mivel azzal navigáltunk, így telement vízzel. Visszaültünk a kenuba. Térkép nélkül nem akartunk elveszni a Szigetköz vadregényes vízi labirintusában, így elindultunk visszafelé. 

Megjegyzem, ahogy visszaértünk a kempingbe és a tulaj megtudta, hogy borultunk, rögtön tudta hol történ az eset, csodálkozással elegy szörnyülködéssel kérdezte: Ti megpróbáltatok ott felmenni? Miért, mondtad, hogy ne tegyük??? Ó, hát az volt az egyetlen zúgó, ahol nem tudunk felevezni! No, most már mi is tudjuk! 

Ezen izgalmak után visszatekertünk a szállásunkra, a késő délutáni fényekben fürdő táj békéje megnyugtatóan hatott, de azért még sokáig beszéltük az esemény részleteit.