Villámlátogatás a Kis-Fátrában

Egészen pontosan Terhely (Terchova) közelében található Jánošikové diery szurdokrendszerét kerestük fel. Kora hajnalban indultunk, de sajna technikai okból kifolyólag mégis csak jóval 1 óra után tudtunk nekivágni a 10 km-re tervezett körtúrának. A távolság nem tűnik hosszúnak, a bejáratnál elhelyezett turista térkép is 4 órás szintidőt jelöl, de ezt azért fenntartással szemléltem, ismerve a szlovák terepviszonyokat, és a hegyi zergékre szabott menettempójukat. Én, kisebb hegyekhez szokott lábakkal, és 3 tinédzserrel kiegészítve 6-7 órával számoltam. 

Jánošikové diery hatalmas sziklafalai között sokszor néhány méter csak a távolság.

Sajna a Kis-Fátra egyik leglátogatottabb szurdokáról van szó, már a parkolóban is alig találtunk helyet, de igazán rémes az volt, amikor nekivágtunk a  kék jelzésen hömpölygő emberáradatnak. Gyakorlatilag a koronavírus megkövetelte másfél méter követési távolságot épp hogy tartani lehetett, az én saját terem pedig ennél jóval többet igényelt volna. Mindehhez még vegyük hozzá a szembejövő forgalmat, mely legalább ekkora népsűrűséget jelentett. 

A szurdokban több vízesés és a patak mellett  létrákon vezet az út. Az alsó szurdokban a tömeg elképesztő.

A szurdok több vízesésen, égbe törő sziklafalak között vezetett, keskeny acélhidakon és dongautakon, létrákon keresztül. A fentebb leírt forgalom jelentősen lassította a tempót, mivel a szembe jövőket mindenképp meg kellett várni, míg átérnek az épített tereptárgyakon. 

A szurdokrendszer 3 szurdokból áll, szerencsére csak az első 2 km-en kellett így haladni, Podziar-nál, a büfénél elveszítettük a kirándulók 80%-át. 

Haladtunk tovább a kék jelzésen, mire elértük a Horné Diery nevezetű szakaszt, már kellemes mennyiségű ember társaságában kapaszkodtunk az egyre hosszabb létrákon a több emeletes vízesések mellett.

Horne Diery egyik vízesése - itt már kisebb a turistaforgalom

Kb. 3 óra alatt értük el Rozsutec nevezetű helyet, ahol 1100 m-en egy fennsíkon virágok és némi panoráma között kényelmesen megebédeltünk, abban a hitben, hogy innen már csak lefelé vezet az út. 

Kissé gyanakodva néztem a jobbra és balra magasodó két hegycsúcsot, a Velky Rozsutec (1600) és a Maly Rozsutec (1300) impozáns csúcsait. 

Nem akartuk elhinni, hogy ide még fel fogunk mászni!

A térképemmel összevetve a látványt, az a gyanúm támadt, hogy a  kisebbik meghódítása még előttünk áll, és ezen a ponton nem nagyon van alternatív lehetőségünk (illetve csak ugyanezen úton visszafelé, de az már milyen lenne!?). Kamasz útitársaim és sógornőm mérsékelt lelkesedéssel díjazták az ötletet, hogy megnézzük onnan a panorámát, így jobbnak láttam nem feszegetni tovább a témát. 

A pihenő után így 5 órakor vágtunk neki a visszaútnak, egy darabig még a kék jelzésen, de hamarosan balra kanyarodtunk, a zöldre, egyenest  a furcsa, cilinder alakú hegytetőnek. 

Egy nagy sóhajjal és némi tiltakozás mellett nekivágtunk a meredek kaptatónak. A végső tőrdöfés azonban az volt, amikor egy kanyar után kiderült, az utolsó 50 métert gyakorlatilag függőlegesen felfelé kell megtenni, láncokkal biztosított úton. 

A panoráma lenyűgöző  Maly Rozsutec csúcsáról

Óvatosan kapaszkodtunk felfelé, még a legkisebb is jól vette az akadályokat. Közben azon gondolkodtam, vajon lefelé lift visz majd, vagy hasonlóan izgalmas terep vár a másik oldalon? Vajon mit fognak szólni hozzám útitársaim? 

A csúcsra felérve azonban a látvány  mindenért kárpótolt! Körpanoráma és némi napsütés fogadott. 

Kilátás a másik irányba. A kép jobb alsó sarkán látszik a lefelé utat jelző zöld jelzés. 

Fotózkodás után az erős szélen kívül az egész közelről hallatszó dörgés, no meg a lefele út bizonytalansága és az idő rövidsége borzolta csupán az idegeinket, így nekiindultunk. 

A tapasztalat az, hogy messziről mindig rosszabbnak látszik a helyzet, mint amikor bekövetkezik! A lefelé út izgalmas volt ugyan, de jól teljesíthető. 

Lefelé a csúcsról - tartogatott kihívásokat ez a szakasz is. 

Óvatosan araszoltunk a láncokkal segített meredek ösvényen. Mire leértünk a cilinder aljára, úgy éreztük, ennél nehezebb már nem lesz, innen tényleg csak lefelé visz az út. Tényleg így volt, mégsem tudtunk nagyon gyorsan haladni, mivel meglehetősen meredek volt kilométereken keresztül, egészen Podrozsutek hatalmas fák között megbúvó házakig. 

Közben egyre többször dörgött, egész sötét lett, a telefonom alig pár százalékon pörgött, kicsit aggódtam, hogy lemerül, és akkor hogy találunk vissza az autóhoz? Szerencsére az utat nem lehetett eltéveszteni, nagyon jól jelzett volt végig. 

Podruzsectől a terep már nagyon kényelmes, kb. 1 km-en keresztül széles földúton vezet a mezőkön át, majd újra betér az erdőbe, enyhén lejtős úton 8 órára értünk vissza kiindulási pontunkhoz.

Az út hossza összesen 12,5 km, a szintemelkedés összesen 1000 m volt, és mindezt 6 és fél óra alatt tettük meg, ami egyezett is előzetes elképzelésemmel.  Egyetlen egy kihívást nem láttam csupán előre: Maly Podruzsec meredek kalapját, de végül pont ez tette még felejthetetlenebbé a túrát, és kis családom remekül vette az akadályokat, és még esőt sem kaptunk a nyakunkba, ami családi túráinkon határozottan szokatlan, ámde kellemes meglepetés. 

Most már csak egy 4 és fél órás autóút állt előttünk, amit szintén szerencsésen abszolváltunk. 

Kőlik-völgy és a Haraszt-hegyi tanösvény

Úgy terveztük, hogy Csákvárról átsétálunk Vérteskozmára,   közben megnézzük a Kőlik-völgyet, majd Vérteskozma elragadó házait megcsodálva visszatérünk Csákvárra. 

Párás, fülledt időben indultunk útnak a Haraszt-hegyi tanösvény bejáratánál lévő parkolóból, és először árnyékos erdei ösvényen baktattunk, majd hamarosan elcsábítottak a kopár lejtők, így felmásztunk az első kilátópontra. Bámultuk egy darabig a tájat, majd tovább indultunk, de a kopár fennsíkot meglehetősen forrónak éreztük, így visszamenekültünk az árnyasabb ösvényre, mely a hegy körül vezet végig a Kőlik-völgy bejáratáig. Itt rögtön meg is találtuk az első barlangüreget,  a Csákvári sziklaodút. 

Ha a Vértes barlangjairól  beszélünk, nem kell hatalmas üregeket elképzelni, inkább csak bemélyedéseket a hegy szélén, mivel kőzete dolomit, mely kevésbé karsztosodik, mint a mészkő, ezért nem keletkeznek benne hatalmas, víz mosta termek. 

Mindezek ellenére a barlang  izgalmas formáit engedelmesen megtekintettünk, majd közvetlen a barlang mellett felmásztunk a tetejére. 

Innen remek út mutatkozott felfelé, egyre meredekebb és sziklásabb lett a terep, a panoráma pedig mind magával ragadóbb. 

A napot egyre több felhő takarta, enyhe szellő is fújt, aminek kifejezetten örültünk, csak ezért nem aszalódtunk meg a sziklák által még jobban visszavert hőségben. 

Végül felértünk a csúcsra. Előttünk Csákvár házait, hátunk mögött pedig a Kőlik-völgy katlanát láthattuk.

 A gerincen végigmentünk, majd leereszkedtünk a völgybe, ahol hamarosan elértük a Kő-likat, ami 13 m hosszú hasadék a sziklában.

A tájékoztató tábla szerint denevérek laknak benne, egész addig, amíg a látogatók meg nem zavarják őket, illetve, amíg az ide költöző gyöngybaglyok meg nem eszik őket. Megzavarni nem akartuk őket, ne rajtunk múljon az életük, de azért egy darabon még felmentünk a a meredek ösvényen, és távolról lefotóztuk a hasadékot. Egyes legendák szerint a török elől ide menekültek a falubeliek, bár nagyon nem bújhattak el a barlangban, hiszen nem mély, rövid kis nyílás. Valamint Rákóczi idejében egy katona menekült erre és lovával leugratott a szikláról. A lova elpusztult, ő azonban a barlangban töltötte  hátralévő életét. 

Ezek után visszamentünk a  völgyön át a felső bejárathoz és most balra másztunk fel a gerincre. Elérve ezen az oldalon is a völgy alsó végét a távolba meredve hatalmas esőfelhőt láttunk, amiből szakadt az eső. Közben dörgött is, de eszünkbe sem jutott, hogy ez a vihar felénk tart. 

Így még békésen és főleg gyanútlanul beszélgettünk, amikor váratlanul nyakunkba zúdult a vihar. Kettőnknek egyetlen esőkabátja volt, ami csak testünk összesen 50%-át takarta, így azt én vettem fel, ezzel takarva a fényképezőgépemet is, a hátizsák védő tokot pedig lányom húzta a fejére. Az eső sehogy sem látszott csillapodni, egyre hevesebben zuhogott és dörgött, így Vérteskozma helyett visszafelé indultunk az autóhoz. A keskeny ösvényen a bokrok nedves ágai még ott is összevizeztek minket, ahova az eső nem ért el, mindazonáltal még kimásztunk a térkép által jelzett kilátópontokra és elképzeltük az eső mögötti látványt, majd megadva magunkat az elemeknek, lassan visszaértünk az autóhoz. itt gyakorlatilag a teljes ruhatárunkat le kellett cserélni, csavarni tudtuk a vizet a nadrágból és a pólóból.  

Vérteskozmát azonban nem tudtuk elengedni, autóval vettük arra az irányt. 

Erről a faluról azt kell tudni, hogy egyetlen utcából áll, csak egyetlen bejárata van, ami egyben a kijárata is. A második világháború után az itt lakó svábokat kitelepítették, így a falu elnéptelenedett. 

Az első meglepetés akkor ért, amikor azon az egyetlen bejáraton be akartunk hajtani autóval. Ezt csak az itt lakók tehetik meg, mindenki másnak behajtani tilos! No ezt mondjuk előbb is írhatták volna, ahol mondjuk le is parkolhatjuk az autót. Visszafordultunk, leparkoltunk. Gyalog is 10 perc alatt elértük a falu szélét. Az 1700-as években épített parasztházak most is vakító fehérre meszelve sorakoztak egymás után. Rendezett kertek, barátságos utcakép fogadott. Néha még a nap is kisütött. A falu hossza alig 1 km, hamar bejártuk.

A környéken még számtalan további túrázási lehetőség kínálkozik, mi most azonban befejeztük itt a napot, de érzem, hogy lesz még folytatás. 

Mindenképpen érdemes errefelé visszatérni még ősszel a színpompás táj miatt, tavasszal pedig az itt nyíló számtalan virág kedvéért. 

Kalicsa-patak szurdokvölgye

A terv az volt, hogy keresek valami izgalmas, sosem járt szurdokot a Pilisben, vagy a Visegrádi-hegységben. Valamit, ami hasonlít a Salabasina-árokhoz, vagy  a Rám-szakadékhoz, csak nincsenek arra millióan. Tavasszal a  pilismaróti szurdoktúra jól bejött, így megakadt a szemem egy fél mondaton az FB túrázós csoportjában. Kalicsa-patak!

Meg is néztem a térképen, Dunabogdány közelében érkezik a Dunához a patak, így aztán kiindulópontul Dunabogdány utáni földutat választottam, ami nem volt jó megoldás, mivel az innen vezető utak vagy magánutak, vagy le vannak zárva kapuval. 

Így aztán visszamentem Tahitótfaluba, a Bercsényi úton felkanyarodtam a hegyre, és az aszfaltút végén, a fakeresztnél leparkoltam az autót, jobb híján jelzett turistaúton kell elérnem a célom. Tehát kezdetben  a sárga, majd a sárga kör jelzésen indultam a Hétvályús-forrás felé. Békés erdei úton értem el a vizet, feltankoltam a forrásból, és tovább indultam. 

A térkép meredek utat jelzett a továbbiakban, s valóban erősen közelítette a függőlegest, sok helyen a vízmosta gyökerekbe kapaszkodva tudtam csak felfele haladni, ráadásul a csendesen csepergélő eső tovább síkosította az amúgy is sáros ösvényt.

Lassan, de biztosan felértem a gerincre, s mivel a térkép kifejezetten gyönyörű kilátást jelzett a Vörös-kőnél, úgy döntöttem, hogy teszek egy kis kitérőt arrafelé. Nem bántam meg, a felhős idő ellenére fenséges panoráma fogadott az 521 m-en fekvő kilátópontnál. Ezen látványban gyönyörködve elfogyasztottam korai ebédemet, majd visszafordultam a Kalicsa-patak felé a piros, majd a zöld jelzésen. 

Az út kellemesen lefelé vezetett, elvitt több rét és egy kis erdei tó mellett. A nagy csendben csak a fákról lepergő eső, no meg néhány jöttömre megriadó őz alatt megreccsenő faág  hangja hallatszott.

Az út egyre jobban lejtett, hamarosan levitt egy mélyebb völgybe, és itt elértem a patakot. Méteres páfrányok borították a partját, még a környező sziklafalakról is páfrányok lógtak. Közben a nap is ki-kisütött, betűzött a fák közé, megvilágítva a burjánzó növényzetet. A dzsungelszerű hatást csak fokozták a fákról lelógó liánok, a szurdokfalakra felfutó borostyán és a rengeteg kidőlt, korhadó fa közül előtörő bokrok. 

Kicsit elkalandoztam az összefutó patakmedrekben, majd lefelé vettem az irányt a csörgedező vízben ülő sziklákon lépegetve. Mindenfelé mohos fatörzsek és hatalmas sziklák, kisebb és nagyobb vízesések, méteres, feltorlódott avartömegen kellett átvágnom magam. A szurdokba a bedőlt fák lassították a közlekedést, hol alattuk, hol közöttük, hol fölöttük, hol rajtuk kellett átmászni. 

Más út híján sokszor csak a mederben tudtam haladni, bokáig süllyedve a vízben. Közben újra beborult, a magas fák alatt a szűk völgyben szinte esti sötétség honolt, az fényképező ISO értéke 25.000-re szökött, az ekkor készült képek gyakorlatilag értékelhetetlenek. 

Ezen a vízesésen lecsúsztam. Viszonylag szárazon megúsztam! (Jól jött volna egy kötél.)

Mindenesetre csodálatos látvány és érzés volt, nem tudtam betelni az élménnyel. Nagyon reméltem, hogy végig tudok menni az úton, és sehol nem kell majd visszafordulnom.

Majd lankásabb részre jutottam, már nem kellett olyan meredeken haladni lefelé, a meder is kiszélesedett, a folyó letette hordalékát, áthatolhatatlannak tűnő sártenger állta utamat. Aztán váratlanul kisütött a nap és utat mutatott a mocsárban: lábnyomokat vettem észre, azokat követve én is aránylag tisztán átjutottam az akadályon. 

Ezen a gallytengeren sem volt egyszerű átkelni. 

A páfrányos-borostyános dzsungelbe néhol derékig érő csalános párosult, sziszegve vágtam át magam rajta. 

Elértem a két Kalicsa-patak összefolyását. 

Nagyon szerettem volna a másik ágban is végigmenni, de éreztem tagjaimban a fáradtságot, így csak egy kicsit bóklásztam még abban az irányban is, álltam az elágazásban és sehogy sem akaródzott itt hagyni ezt a helyet. 

Aztán mégis útra keltem. Egy szikla tetején elég rémes szag csapta meg az orrom, és a következő fordulónál a fatörzsek és a szikla közé szorulva egy oszló őztetemet találtam. Szegény pára valószínű a meredek szurdokoldalban száguldhatott lefelé, és  a törékeny vékony lábai becsúsztak a vízbe és a szűk helyről már nem tudott kikecmeregni sehogy sem. Meglepő kontrasztot alkotott fénylő bundája és csontig rágott oszló nyaka és koponyája. 

Röviden meggyászoltam, majd pár méter múlva elértem a hidat, ahol terveim szerint visszamászok a jelzett útra. 

Nem volt egyszerű mutatvány ez sem, elég csúszós-meredek ösvénynek nem nevezhető helyen kapaszkodtam fel, de végül sikerült. Innen alig 1 óra alatt, a széles  visegrádi kerékpárúton jutottam vissza kiindulási pontomra. 

Minden porcikámat megmozgattam ezen a 2-3 kilométeres szurdokban. Az út hossza összesen 16 km volt, de az út elején a meredek szakasz és a szurdok erősen lassította a haladásomat. Mindazonáltal felvillanyozott az út, mindenkinek bátram ajánlom, aki szereti a kalandos kihívásokat és a szép erdei utakat, no meg a panorámát.   

Szigetszentmiklósi úszóláp kenuval

Az úszóláp már többször volt úti célom, de eddig csak szárazföldön, kerékpárral. Igaz, az is nagyon szép út, de kenuval, a vízről megközelítve mégiscsak más élmény. 

Ezúttal Dunaharaszti Csónakháztól indultunk útnak dél felé. Az RSD (Ráckevei-Soroksári Duna ág) csendes, lassú folyású Duna ág, most is békésen ringatóztunk a folyón, ha épp nem eveztünk. hamarosan elértünk egy szigetet,  balra a  Duna-Tisza csatornán haladtunk tovább.  A víz szinte mozdulatlanul áll ebben az ágban, a nádas csaknem teljesen szélvédetté teszi, így olyan érzés volt, mintha egy tavon eveznénk. Egy darabig erre eveztünk, aztán visszafordultunk, végül is nem a Tisza a cél!

Visszatérve az RSD ágba a forrón tűző napot hatalmas felhők takarták el, kellemesebbé vált az idő. 

Szigetszentmiklóst elérve nagy vízi életet tapasztaltunk. Több jachttal, valamint kenus társasággal  is találkoztunk, remek kikötőhely is mutatkozott a szabadstrandnál. 

Innen már látszódott az úszóláp felső vége. De mi is ez az úszóláp?  Az 1800-as években Budapestet többször is elöntötte a Duna. Az árvíz elleni védekezés érdekében a ráckevei Duna ág két végén zsilipeket építettek, hogy ezzel szabályozzák a víz mennyiségét. Ennek következtében azonban hosszú évek alatt a meder eliszaposodott, nagy hajók számára az RSD hajózhatatlanná vált.  

Az 1900-as évek közepétől kezdve a medret rendszeresen kotorták, és a homokos kavicsot a parttal párhuzamosan halmozták fel. Ezeken az iszapos kőhalmokon telepedtek meg a vízi növények, sás, nád, gyékény, majd megjelentek a fák is. Gyökérzetük másfél-két méter vastag szövetet képez a homokos, kavicsos rétegen, szinte ring a vízen. Remek búvóhelyet biztosít a vízi állatok számára, így számos madárfaj, pézsmapocok, siklók, békák találnak itt otthonra. 

A szigetszentmiklósi úszólápon tanösvényt is létesítettek, ahol kicsit betekinthetünk a láp állat és növényvilágának életébe. 

Mire a kenut a láp alsó végén kikötöttük, már  dörgött az ég, és sötét fellegek gyűltek a fejünk felett. Kicsit azért még sétáltunk a tanösvényen, fürödtünk a Dunában, majd hatalmas esőcseppek kíséretében elindultunk visszafelé. 

A szél feltámadt,  főleg hátulról fújt, szerencsésen segítve ezzel a haladásunkat. Néha azonban meggondolta magát, oldalról támadt nekünk, csaknem a nádasba dobta a kenunkat. 

Elég meggondolatlanul indultunk útnak, csak rövid, pár órás evezést ütemeztünk, eszembe sem jutott, hogy esőkabátot, meleg holmit hozzunk magunkkal az útra, most azonban a levegő is hűlni kezdett, a szél sem tett jót, fürdőruhában ültünk a kenuban, nyakunkba eső csepegett. 

Előttünk az ég azonban biztatóan kéklett, sőt hátranézve is tisztulni látszott az idő, csak a fejünk felett gomolygott a szürke felhő. Kiderült, hogy épp az eső sebességével haladunk, így lassítottunk kicsit, s lám, a felhő lehagyott, az eső elhaladt felettünk, már csak a széllel kellett megbirkózni. 

Meglepően hamar visszaértünk kiindulási pontunkra, így még kalandoztunk egy kicsit a Sportsziget körül.

Az út hossza 12 km, könnyű, kellemes evezés, csendes vízen, (főleg ha nem esik és nem fúj a szél). 3 óra alatt kényelmesen megjárható. 

Hétlyuk-zsomboly

Talán ez a legkülönlegesebb barlang a Remete-szurdokban. Nem is barlang, hanem zsomboly, ami annyit jelent, hogy a bejáratai függőleges kürtőnyílások. Rendszerint csak kötélen leereszkedve lehet lejutni a zsombolyba, de ez ebből a szempontból is különleges: két olyan bejárata is van, ahol "lesétálhatunk" a mélybe. Még csak különösebb mászó technika sem kell hozzá. 

A Hétlyuk-zsomboly belül több "szobára" oszlik, minden kis különálló térnek saját felső ablaka van, ahonnan a fényt kapja.

Rendszerint 3 ilyen terét szoktam bejárni, a többibe nem tudtam még bejutni. 

Most kiderült, hogy ez nagy botorság volt a részemről!

Mentségemre szolgáljon, hogy sose volt nálam lámpa és így nem láttam pontosan, mi is van a mélyben. 

Most azonban egy barlangász társaság készülődött épp a mélybe ereszkedni egy kötélen, és egyikük mondta, hogy a középső, legnagyobb térbe nem csak kötélen, hanem belülről is be lehet jutni, egy kis nyíláson át. 

Nem nagyon akartam elhinni, így kíváncsian követtem a barlangba.  2 óra körül járt az idő, és a napsugár a felső nyílásokon  csaknem függőlegesen hatolt be a mélybe, így egész más megvilágításba helyezte a terepet. Megvilágította a barlangnak azt a sötét sarkát, amiről korábban azt hittem, több tíz méteres mélység tátong arra.

Alig két méter mély üregbe simán le lehetett mászni, és a gödör alján valóban volt egy kellemes méretű alagút, így lehasalva és sárba csúszva, de valóban át lehetett jutni a nagy terembe, onnan pedig még további termek nyíltak. 

Meresztgettem a szememet felfelé, a fák a zsomboly kürtőinek széléről bólogattak befelé. Kint 30 fok, bent 10, a betűző nap megvilágította a felszálló párát, egész hihetetlen atmoszférát kölcsönözve a helynek.  

Visszafelé így néz ki az a nyílás, amin átkúsztunk. Nehezítésként még egy sziklatömb is pont a bejáratnál foglal helyet, bár lehet, hogy ez direkt jó, így nem a sárban, hanem a sziklán kell átcsúszni. 

A bejárat utáni terem.

A zsomboly egyik kürtője fölött megakadt kocka alakú szikla. Ha ráállunk, épp a semmi fölött vagyunk. 

g