Többnapos, sátorban alvós túrát terveztem a hétvégére. Nagybörzsönyből indultam, hatalmas pakkal a hátamon, kutyával az oldalamon a kék négyzet jelzésen. Az út hol jobban, hol kevésbé emelkedett, én pedig lassan, de biztosan lépdeltem a Csóványos felé.
Az erdő szokatlanul csendes volt. Szellő sem fújdogált, száraz avar sem zörgött még a talpam alatt, madarak sem csicseregtek, és így péntek délután nem volt más kiránduló ezen az amúgy sem túl frekventált útvonalon. A kutya fejét lógatva osont a hátam megett, felőle akár az első 10 méter után visszafordulhattunk volna, köszönte szépen, már az összes szagot kiszagolta, minden pisit kipisilt, és egyébként is fáj a lába és nem kap levegőt. (amúgy mell, tüdő és szívrákot diagnosztizáltak nála két hónapja). Néha biztatni kellett, de azért jött.
Úgy 3 km után értünk be a csodás ezüsttörzsű bükkerdőbe. Néha megálltam fotózni a fák egyenes törzse adta bükkös ritmusát, de amúgy nesztelenül lépdeltem. De nicsak, mi az ott az erdő mélyén BAL kéz felől? Olyan az a tuskó, mint egy vaddisznó... és mozog. JOBB kéz felől pedig szinte ezzel egyidőben zörrent meg a bokor több helyen is. Pillanatok alatt a torkomban dobogott a szívem! Első gondolatom az volt, hogy mit szól ehhez Dézi? De csak rezignáltan ácsorgott, nem értette, miért gyökereztem földbe.
Beálltam egy fa mögé, a kutyát lábhoz parancsoltam. Felőlem - mondta a szeme. No ez nem fog vaddisznót hajkurászni, attól nem kell tartanom. Annyira szerettem volna egy közeli képet a kocáról, de a 200mm-es optikához képest túl messze volt, a félelmemhez képest pedig túl közel. És persze pont most sehol egy vadászles, vagy valami, ahova felmászhatnék, mint két éve a Szigetközben. Tusakodtam magamban kicsit a de aztán mégis a biztonságot választottam. Így aztán szép hangosam felszólítottam a vaddisznókat, hogy legyenek szívesek távozzanak az utamból békésen. Erre vagy 5-6 koca, megszámlálhatatlan mennyiségű malackáival cseppet sem sietve átvonult előttem az úton balról jobbra. (persze) A jobb kézre eső bokrokból pedig erősebb, távolodó zörgés hallatszott. Pár perc alatt újra elcsendesedett minden. Megvártam, míg adrenalin szintem újra közelít a normálishoz, és épp tovább indultam volna, amikor horkanásokat hallottam balról, az erdő mélyéből. Meresztgettem a szemem, hát egy kis szófogadatlan malacka tévelygett arrafelé, lemaradva az anyukájától. Gondolom malacéknál nem könnyű a koca dolga: számolni feltételezhetőleg nem tud, így aztán a kis csalafinta renitensek észrevétlenül elkószálhatnak a határozott szülői intelem ellenére.
Mégsem mertem megközelíteni, mert ki tudja? Hátha különlegesen intelligens szülővel áldotta meg a sors, aki most épp létszámellenőrzést tart, oszt észrevéve a hiányt visszafordul a kis lurkóért?
Mindenesetre a malacka megállt, észrevett, a horkangatást abbahagyta és érdeklődve nézett rám. Aztán óvatosan a konda után szaladt, időnként rám pillantva. Átérve az úton, az egyik fa mögül még óvatosan kikukucskált felém, majd hátat fordítva ennek a fura lénynek, távozott.
Óvatosan haladtam az úton tovább, néztem jobbra-balra, vajon nem botlok majd beléjük újra?
Aztán egyszer csak a néma csendben surrogást hallok a hátam mögül. Hátra nézek, senki. Tovább megyek. Újra surrogás. Megfordulok. Senki. Eljátszom ezt néhányszor, figyelem a zajt, próbálom beazonosítani.
A copfom csattja súrlódott a hátizsákom tetejéhez. Hm. Lehet, hogy kezdek rémeket látni? Illetve érezni?
Az út további része békés csendben és magányban telt.
A Csóványosra vezető út utolsó 100 méterén jártam, egy olyan kaptatón, amit ennyi fel és le után már nem éreztem indokoltnak, minden porcikám az súgta - mit súgta - ordította, hogy elég! S ekkor a néma csendben azt hallottam, hogy odafent valaki dobol. A hang egész halk volt, de jól kivehető. Ahogy kapaszkodtam egyre feljebb, mind jobban hallatszott.
Basszus!
Ez a szívem!
Nem sámándob!
Végül felértem, megpihentem, kigyönyörködtem magam a kilátásban, sátrat állítottam, megvacsoráztunk a kutyával, a reggeli adagot pedig becsomagoltam a sátor hordozó zsákjába és elhelyeztem egy fa tövében. Ennek persze így semmi értelme, de ne kérdezd, miért nem akasztottam fel egy fára, nem tudom. A lényeg, hogy alig heveredtünk el Dézivel a sátorban, hallom ám, hogy valaki, vagy valami járkál odakint, zörgeti a zsákomat, majd gyors léptekkel távozik.
Vajon vitte magával a cuccom, vagy jószívűen itt hagyta? Én ki nem megyek megnézni, az biztos!
Helyette hallgattam a távolból beszűrődő szarvasbőgést.
Reggelre kelve azonban a kajás csomagnak hűlt helyét találtam, így aztán az egész napot étlen kell töltenünk. Főleg Dézi miatt voltam bosszús, mostanában sokszor esik kevesebbet, mert a 14 éves gyomra nem bírja másképp.
Szóval épp bosszankodtam, és - jobb híján - a hátizsákba pakoltam a sátrat, amikor hangos suhogásra lettem figyelmes, s alig pár méterre tőlem elhussant egy árny. A frász jött rám, de aztán feltámadt bennem a vadászösztön. Előkaptam a fényképezőgépem és megpróbáltam olyan közel jutni a bagolyhoz, amilyen közel csak lehetett. A madár azonban nem méltóztatott sok időt tölteni társaságomban, így csak ezt a képet tudtam lőni róla. Megtalálod a képen?
 |
| Uráli bagoly |
Útnak indultunk. Dézi kicsit éhesen de egész felélénkülve szaladgált, amikor a távolból mély ugatásszerű hangot hallattunk. Ez igencsak vonzotta a kis ebjószágot, lelkesen vetette volna be magát az erdőbe, de visszaparancsoltam. (Nem tudom mi lehetett: talán róka, vagy farkas, vagy egy másik kutya... ) Azóta megtudtam - köszönet érte Zsuzsának: Őzek riasztanak így:
https://www.youtube.com/watch?v=r72nEkA7tSUAz út további része már vadállatok tekintetében eseménytelenül telt, de a fenti élmények miatt valahogy az izgalmi szintem magasabban maradt az átlagosnál, és már minden fában és bokorban és sziklában szörnyeket vettem észre.
Például ez miért néz rám ilyen csúnyán?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése