2026. április 26., vasárnap

Koppányok, Gömbölyű-kő és zárásul a Só-hegy - megannyi harsogó panoráma

Még mindig nem hagyott nyugodni a Nagy Koppány panorámája, így már kora reggel úton voltam, hogy teljes zöld pompájában is megnézhessem a tájat a hegycsúcsokról. 

Mivel Nagyirtáspusztára elvileg tilos felhajtani autóval, hacsak nem vagy a szálloda vendége, így Kisinóci turistaháznál tettem le az autót, és nekivágtam a hegynek.  Az ösvény egy romantikus  patakparton kanyarog. Most egész sok víz volt benne, a gázlóknál alig győztem száraz lábbal átügyeskedni magam egyik partról a másikra. 
Meglehetősen türelmetlen voltam, szerettem volna a déli kemény napsütés előtt felérni a kilátópontokra, meg amúgy is tele voltam energiával. És olyan történt,ami még életemben soha, sőt nem is hittem volna, hogy valaha önszántamból ilyet teszek, de futni támadt kedvem! A vízszintes részeken futottam, aztán kicsit sétáltam, aztán megint futottam. Magam is meglepődtem, mennyire jól esett az intenzívebb mozgás. Persze amikor meredekebbre váltott az út, maradtam a gyorsabb sétatempónál, mégsem éreztem, hogy a lábaim visszafelé húznának. 

Alig egy óra alatt értem el a Szent Orbán Erdei Hotelt, most kivételesen napsütésben szemlélhettem meg. A múltkor nem is vettem észre, mennyi napelem van a tetején, igaz olvastam, hogy zöldbarát energiát használ  a működéséhez. 
A hotel környékén csaknem az összes parkoló betelt, emberek nyüzsögtek a játszótéren és a focipályán. Azt gondoltam, na ma sok emberrel fogok találkozni kirándulás közben! De nem így lett. Valójában én mentem, a többiek maradtak. 

A közeli kisvasút állomásán már sokan várták a vonatot. A sínek messziről hozták a hangját, de beletelt 10 percbe is, mire nagy sikkantásokkal meg csilingeléssel bedöcögött. 

Kattintottam néhány képet, és nekivágtam a kék kereszt jelzésnek. Most sikerült megtalálnom, ellentétben a múltkori kirándulásunkkal. Az ösvény igazi erdei kalandos út, ott kanyarog a hegyoldalban két széles, kivágott fákkal szegélyezett földút között. 

Gondolataimba mélyedve haladtam, észre sem vettem, és ripsz-ropsz máris az Eucharisztikus Kongresszus keresztje szomszédságában álló különös fánál találtam magam. Azért különös, mert az egyik oldala teljesen szétnyílt, a fa törzse szinte már csak a kéregből áll. A közepébe egy felnőtt ember kényelmesen be tud állni. 
Az út gyönyörű tölgyesen vezet  keresztül. A fák sárgás-zöldes színű levelei világítottak, mintha valaki  neonzöld filccel festette volna az ágak végére.
Az erdőből mostanra ledobta virágait a keltike. Inkább csak a kék  ínfű bontogatta szirmait a fák tövében. 
A csúcs felé ilyen szép virágos lejtő látványa fogadott. 
Kiérve a Nagy - Koppányra végre azt a panorámát kaptam, amit elképzeltem magamnak. Alattam a zöldbe borult táj, Márianosztra házai mögött a Duna foltja villan ki.
A kutyatejek sárga virágait lobogtatta a szél a hegyoldalban.



Jöhettem volna korábban is, naplementekor, vagy súrló fényeknél még plasztikusabb lenne a hatás. Még tuti visszajövök ide! 
Az érzés lenyűgöző volt számomra, ültem a legmagasabb ponton és hosszasan szemlélődtem. Közben érkezett egy társaság, ők is elidőztek kicsit, miközben kitárgyalták a politika izgalmas alakulását. 
Lefelé vettem az irányt és egyszer csak ezt a kis íriszt pillantottam meg az út mentén. Viszonylag kis feje volt. Valószínűleg ez a törpe nőszirom. 

Hamarosan  a Koppány-nyeregnél találtam magam, majd egy rövid séta után újabb emelkedő végén a Kis-Koppány sziklagyepére érkeztem. Most is lefotóztam az ikonikus fát

Végigvezettem a szemem a több mint 180 fokos panorámán. Ezt a látványt és érzést kép nem tudja visszaadni sajnos. Ott kell lenni!

Még szép számmal találtam virágzó,  (30-40 cm) magasra nőtt  héricseket az út mentén. 
A Gömbölyű-kő innen csak pár perces séta. Úgy terveztem alszom is egyet a fűben, megvárom, míg már nem jár olyan magasan a nap. 
De fél óra múlva újra mehetnékem volt, immáron kipihenten ereszkedtem le egy régi erdészeti úton, mohás sziklák és mohás, zuzmós fák között  a völgybe. 

 

A Farkas-völgyi-patak mellett sokáig időztem, megpróbáltam hangulatos képet készíteni róla.  A hosszú záridős felvételekhez nagyon erősen sütött a nap, szűrő pedig nem volt az objektívemhez, így ennyivel kellett beérnem. 
Az utamat mindenesetre a patakmeder kövein lépkedve folytattam, így sokkal kalandosabb volt a túra.  Szalamandrával nem találkoztam, de ilyen feltorlódott, szép rendbe állított falevél "hernyót" annál többet láttam. 
A patak egy mellékága. 
Mikor elértem a patak végét, az úton folytattam tovább utamat. Selymes füvű erdőalja és kankalinos rétek következtek. 
Visszaérve Nagyirtáspusztára, úgy éreztem, van még bennem annyi erő, hogy felmásszak a Só-hegyre és megnézzem a tájat a tetejéről. 
Ott kanyarodik a Duna!

Kóspallag, és a távoli hegycsúcs a csúnya tájsebbel a Naszály. 




A távolban még az Esztergomi Bazilika is látszik.

Árvalányhajas panoráma. A sok aszályos nyár miatt sok helyen kipusztulóban van. 

Csúcspanoráma

Kankalinos rét a hágónál. 


A nap lassan lehanyatlott az égről, én pedig gyors tempóban haladtam az autóm felé. Még 5 km-t kellett megtennem, igaz, már csak lefelé. Ez a lemenő nap fényében fürdőző  kankalin azért még megállított egy fotó erejéig. 
Végül 22 kilométerrel a lábamban mégsem éreztem magam fáradtnak, csak úgy repültem lefelé az ösvényen. 
Szuper túra volt, változatos tájakkal, zöldülő erdővel, melengető napsütéssel. 

2026. április 19., vasárnap

Miklós deák völgyi tavak, Hirsh-orom és egyéb erdei ösvéyek

Az autót Pilismarót templomának közelében parkoltuk le és a falu egyik tekergős kis utcáján indultunk el az erdő felé. Magunk mögött hagyva a házakat egy lassan emelkedő úton,  kaszálók között haladtunk. Többször visszatekintettünk a falu mögött tekergőző Dunára és a Börzsöny hegyvonulatára. 


Jobb kéz felől pedig a Pilis és a Visegrádi-hegység tömbjének látványa kápráztatott el. 

A réten nagy tömegben sárgálott a kutyatej. 

Pár kilométer múlva elértük az erdőt, szép tölgyesben kanyarogtunk. Majd ereszkedni kezdtünk a Miklós deák  völgybe. 

A tavakat kilalakító gátrendszert a Pilisi Parkerdő Zrt. 2014-ben újította fel. A cél a vízvisszatartás biztosítása és vizes élőhelyek kialakítása volt. Mindenesetre mostanra elbűvölő hellyé vált a tó tájba illeszkedő idilli környezete. 

A tavak mellől az Aranka-forrás felé vettük az irányt, szép réten vágtunk át.
Tömegesen bújtak elő a zsurlók. 
A réten az őszi kikerics tavaszi leveleinek sötétje törte meg a fű harsogó zöldjét. 

Az úton jó darabig a patak mellett haladtunk.


Pár kilométer után azonban az ösvény és a patak útjai elválnak. Az piros jelzésű út emelkedni kezdett, majd meredek kaptatóvá vált. A száraz, porózus talaj úgy gurult ki a talpunk alól, mintha jégen jártunk volna. Kapaszkodtunk minden kiálló gyökérbe, ágba, lihegve küzdöttük magunk egyre feljebb. 

Hamarosan elértük túránk legmagasabb pontját, a Hirsh-ormot. A padon megpihentünk, ebédeltünk, hallgattuk a madarak csicsergését és az erdő csendjét. Az emlékoszlop mögül kitekintve majdnem 180 fokos szögben láthattunk rá a szemközti hegyvonulatra. Jól esett itt ücsörögni, ám hamarosan egyre több ember érkezett, szűkös lett a hely a csúcson, így odábbálltunk. 
Kellemes, csaknem vízszintes, vadregényes erdei ösvényen értük el az Égett-hárs  felé vezető piros és zöld jelzést. 
Az út mellől több helyen is szép panoráma mutatkozik Pilisszentlélek erdő alatt megbúvó házai felé. A szemközti hegyoldalban kanyargó autóút  felől felszűrődő motorzaj és az egyre élénkülő gyalogosforgalom gyors távozásra ösztönzött.  
Az Égett-hársnál letértünk a völgybe vezető erdészeti útra, majd rákanyarodtunk az aszfaltozott Hoffmann útra, ami végig a Pilismaróti-malom-patak mellett vezet az erdőben. Valamilyen titokzatos okból kifolyólag azt gondoltam, hogy majd tudunk a patak partján menni, ám ez egyáltalán nem volt megvalósítható. A patak viszonylag mélyen bevájta magát a földbe, 1-2 méteres függőleges partoldala volt, mellette sűrű erdős-bozótos rész. Így többnyire kénytelenek voltunk az aszfaltúton haladni. Ami sokkal kevésbé volt vadregényes, mint amire vágytam, ámde annál gyorsabban lehett előre jutni rajta. Illetve csak lehetett volna, ám a barefoot cipőm egyáltalán nem aszfaltútra termett. 
Jobb híján próbáltam az út szélén, a fűben haladni, köszöngettem a mellettünk elsuhanó számtalan biciklistának, és arra gondoltam, milyen jó lenne most egy kerékpár, amivel gyorsan legurulhatnánk azt a hátralévő 4-5 kilométert, ami még előttünk áll a faluig. 






Ám semmi sem tart örökké, olyan szorgalmasan szedtük a lábunk, hogy gyalog is elértük Pilismarót házait. Immár 18 km-vel a hátunk mögött értük el az autót, jólesően elnyújtóztunk az ülésen és hazafelé vettük az irányt.