Találkozás egy vaddisznóval

 A Pilis egyik kevésbé ismert szurdokában kerestem a kalandot, s ez már csak úgy van, ha keresed, meg is találod. Persze már a sziklaszoros önmagában is csupa érintetlen vadon, 5-10 méteres völgyet vájt ki az évszázadok során a patak. Most ugyan alig csörgedezett víz a mederben, de azért még épp vizes lett a cipőm lukas orra, amikor átkeltem rajta. Márpedig hol az egyik oldalán vezetett a nem létező ösvény, hol a másik oldalon mutatkozott kellemesebbnek a járás. 

Lépegettem az avarban, kerülgettem a vizet a köveken, bámultam a fejem fölé tornyosuló fákat, gyönyörködtem a szurdokba besütő napsugarak által megvilágított hatalmas mohával benőtt sziklatömbökben és nagyon élveztem, hogy a természet parányi része vagyok. Hagytam, hogy betöltsön az erdő és egyé váljak vele. 

Ezt kerestem és meg is találtam. 

Épp egy 10 méteres sziklát került a patak, így én is. Amint bekanyarodtam a fordulóban, azzal a lendülettel ugrottam is hátra vagy 2 métert. 

A kanyar mögött, alig 3 lépésnyire tőlem, a szikla aljában termetes vaddisznó pihengetett. 5 centis agyara fehéren világított ki sötét pofájából. Az én szívem meg kalapált, majd kiugrott a helyéről. A katlan szűk, vagy előre megyek, vagy hátra. Előre nem mertem, hátra meg nem volt kedvem. Egyrészt jó sokat haladtam már benne, nem akartam visszafordulni, és kerülőt tenni. Másrészt kíváncsi voltam a völgy többi részére is. Na de ott az a Rettenetes Fenevad! Mit tegyek?

Hm. Fura, hogy nem riadt fel a jöttömre, a tavalyi avar igencsak hangosan zörgött a lábam alatt. 

Azt találtam ki, hogy felmászok a szemközti meredek partoldalra, s ott majd eldöntöm, mi tévő legyek. Amilyen halkan csak tudtam felkapaszkodtam 5 méter magasra. Nem volt egyszerű, csúszott a föld és zörögtek a falevelek a lépteim alatt. Egy facsemete mögül szemléltem az átellenben alvó állatot. Hm. Nem is olyan nagy. Hisz ez még csak süldő! Az agyara sem olyan rémesen hatalmas innen. Vajon merrefelé van az anyja? 

Nem láttam semmit és senkit a közelben. 

Vajon miért nem vett észre? Miért nem ébredt még fel? Egy vadállat, ami olyan mélyen alszik, hogy egyáltalán nem reagál  a gyanús neszekre, és mégis életben van,  külön Darwin díjat érdemelne. 

Talán már nem él...

Erősen figyeltem, emelkedik-e a mellkasa? Néha úgy láttam, hogy nem, néha meg úgy, hogy bizony mozog az! Vagy csak a szemem káprázott? A nap vakítóan sütött, de az állat bundája sötét volt, nem lehetett igazán jól látni. Megrecsegtettem  az avart a talpam alatt. Semmi. Ekkor megdobtam egy kővel a sziklát. Jó nagyot döngött. Semmi reakció. Ó, akkor kis barátom örök álmát alussza már!  Vagy mégse? Mintha mozdult volna. De nem. A szívem még mindig a torkomban dobogott, de leereszkedtem a vízhez és megközelítettem az állatot. Egész közel kerültem, s még mindig nem voltam biztos abban, hogy nem él. Semmiféle sérülés nem látszott rajta, teljesen ép volt a tetem. 

Aztán a feje felől közelítettem és akkor már látszott, hogy a szemgolyója hiányzik. Más sérülés nem látszott rajta. Se legyek, se bogarak nem döngtek körülötte.

Néztem egy darabig csendben, aztán lassú léptekkel tovább haladtam. Hogy kerülhetett ide? Mi történt vele? Talán érezte, hogy vége, és idejött várni a halált? 

Eszembe jutott a kutyám, aki utolsó óráiban egy nyugodt zugot keresett, mindentől távol. Ott bevackolta magát. Mi meg hívtuk, simogattuk, öleltük. Talán hagyni kellett volna. Nem tudom. Béke volt ott a sziklánál, mégis nagyon magányos érzés töltött el.