2019. augusztus 8., csütörtök

Vízitúra a Dunán

Annyit tudtam csak, hogy vagy evezni megyünk, vagy biciklizni, és két napra készüljek, bár lesz egy időjárás! Hurrá lesz időjárás, akkor azt nem kell vinni, de azért csomagoltam esőkabátot is a fényképezőgép mellé. 
Az evezősháznál állunk, az eső nem esik, a kenu mellett döntünk. Szerencsére volt, aki gondoskodott a szükséges felszerelésről, így a hajóba minden bekerül, amire szükség lehet. Nagy szemekkel nézem, mi mindent kellett volna hoznom, ha bővebbek az információim. 
Lesz, ami lesz, én most olyat teszek, amit életemben már régen nem,  rábízom magam valaki másra. Bár eveztem már (igaz, hogy főleg állóvízben a Tisza-tavon), több napos vízitúrán még nem vettem részt, kicsit izgulok is, vajon hogy fogom bírni? 
A Megyeri-hídtól felevezünk egész Dunabogdányig - tudom meg. Hát persze, mi az nekünk! 
Kicsi aggodalommal tekintek az előttem álló feladat elé, de nem szólok semmit. Jó lenne megnézni, mennyire van a világ végén Dunabogdány, hány kilométer, hogy osszam be az erőmet, de erre most nincs lehetőség, indulni kell. Bizonytalan érzés, hogy nem nálam van az irányítás, ezt el kell engednem, fejest ugrok hát a mély vízbe. 
Elhagyva a Szentendrei-sziget csúcsát  Lupa felé vesszük az irányt. Szerintem jó tempóban haladunk felfelé, nézegetem a part menti fák bozontos keszekuszaságát, gyönyörködöm a vízbe hajló ágakban, és koncentrálok az evezésre.  
A hármasnál kikötünk - bármit is jelentsen ez, kiszállunk, megnézem a térképet. Dunabogdány mi? Hát az rohadt messze van, nem is látszik a térképen, már Szentendréhez is hétmérföldes csizma, akarom mondani kenu kellene, na jó, legalább tudom, mi vár rám, majd a következő megállónál meglátom, hogy haladunk. 
Tovább indulunk, a part mentén kerülgetjük a víz fölé hajló fákat.
Elhagyva a Megyeri-hidat hamarosan elérjük az Egyfás-szigetet. Milyen régóta vágytam már arra, hogy itt kikössek egyszer! Körbejárom a kis sziget fáját, az elhelyezett tájékoztató tábla szerint a sziget és a fa folyamatosan pusztul, hódok vájtak odút a sziget lábához (meglessük, el is van torlaszolva  a bejárata két hatalmas kővel), a földterület egyre csökken, vigyázzunk a fára, maradjon meg minél tovább ezen a kis darab szárazföldön, ne másszunk fel rá, és ne pisiljük le. 
Hamarosan tovább indulunk.  Amarra egy kis ág, valódi mangrove mocsár, na jó, csak vízi növények és göcsörtös fűzfák, alacsony víz és rohadó iszap. Elbűvölő, imádom az ilyet! A víz meglehetősen alacsony, az evezőkkel szinte a sarat lapátoljuk, a békalencse és egyéb vízinövények elfedik a vízfelületet. A cuppogós dagonyában göcsörtös fűzfák hajladoznak, hatalmas gyökereik néhol kilátszódnak a földből és a vízből.
Egy ponton azonban elfogy a víz, nem tudunk tovább menni. Csak állunk és csodáljunk a táj érintetlen vadságát.
Közben megnézem a térképet, szépen haladunk, megnyugszom, fog ez menni! 
Az eső csöpögni kezd, így kikecmergünk a mellékágból és folytatjuk felfelé az utunk,  bizonygatva egymásnak, hogy mára nem mondott esőt a meteorológia, csak holnapra. 
Hamarosan kiderül, hogy ebben bizony tévedett az időjós, az eső rákezdett. Sebaj, amúgy is ideje megmozgatni elgémberedett lábainkat! Kikötünk, esőköpenybe bújunk és sétára indulunk a parton. Valószínű a szúnyogok is úgy gondolták, legjobb ilyenkor az esőköpeny alá rejtőzni, és jól kicsípni magukat, így hamarosan mégis evezünk újra.

Csaknem elérjük Szentendrét. -Éhes vagy? -Mit fogunk enni? -Amit hoztál. -Oké, de hol fogunk vásárolni?
Kiderült nem fogunk. Három napra valót kellett volna hoznod, nem tudtad? Honnan tudtam volna? Éreztem, hogy a két főtt krumpli, amit az utolsó pillanatban a táskába dobtam, nem lesz elég.  Na jó, éhen nem halok, megosztozunk a konzerveken. Vannak fenntartásaim, régi emlékképeim alapján a konzerv rémes kaja, úgy falom be mégis, mintha életemben nem ettem volna ilyen finomat, úgy látszik éhes voltam, pedig észre sem vettem, hogy ennyire.

Továbbmegyünk. Már látom a  városka színes házait, az áramlással küzdünk. Fotózni most nincs idő, evezni kell felfelé. Pedig a kezem már nagyon fáj, de itt a sodrás, húzni kell!  Esőkabátban evezünk, a karom egyre jobban fáj,  öt percenként cserélgetem a jobb és bal oldalt, nem lesz sokkal jobb, végül szólok, hogy már nem bírom soká. Leányfalu már nincs messze, ott eszünk egy lángost. Úgy látszik megint éhes vagyok, a szemem előtt lebegő lángos látványa hajt, megérkezünk, kikötünk, lángosozunk, pihenek.
Kicsit visszacsorgunk, ott fogunk majd sátort verni. Oké, addig kibírom. Közben az eső is eláll, a karomban dolgozik a tejsav, mintha már most izomlázam lenne. Kipakolunk, sátrat bontunk, pakolunk.
A cipőm egy merő víz, inkább mezítláb mászkálok, csupa izzadság vagyok, elegem van a ruháimból,  a rohadék szúnyogok támadnak, a kezem fáj, hogy fogok még kibírni két napot?
Aztán előbújik a nap, melegen süt, a felhők között kéklik az ég.
Ruháinkat kiteregetjük száradni a cipőkkel együtt, és  belevetjük magunkat a Duna melegnek egyáltalán nem mondható vizébe, majd a leöblítjük magunkat a kannában magunkkal hozott vízből, és a szúnyogok elől a sátorba menekülünk. 
Éjszaka a sátorponyván kopogó eső hangját elnyomja a szemközti partról beszűrődő mulatós zene, mégis úgy alszom, mint akit fejbe vertek. Korán ébredek, a parton köd és eső fogad, a szemközti partból nem sok látszik, annál több minden hallatszik: motorzúgás, autóberregés.
Délre  eláll az eső, megszárad a sátor, csomagolunk, belebújok a vizes cipőmbe, Tahi felé evezünk, közben a nap is kisüt, a cipőm megszárad, a kezem sem fáj, vidáman evezünk, gyönyörködünk a sötét felhők alatt világító napsütötte fák különlegességén. Még napozni is megállunk egy ponton, a vízbe mégsem kívánkozom, nagyon hidegnek bizonyul. Örülök, hogy itt vagyok, és nem szaladtam haza előző este. 
Úgy hat óra tájban eltűnik a nap, dörög és villámlik. A tahitótfalui hídnál járunk, kikötünk, s mintegy zárszóra, nyakunkba szakadt az ég. Több, mint egy órán keresztül ömlik, állok az esőköpeny alatt és várok, hogy tábort verhessünk.  Végül a sátor védelméből főzzük meg a levest, és a  paradicsomos húsgombócot a maradék krumplimmal. Varázslatos! (Sose hittem volna, hogy megeszek ilyesmit.)  
Reggel korán indulunk, időre vissza kell érni. Gyorsan haladunk lefelé, a víz is segít, napsütésben is rácsodálkozom az előző napi vizes-ködös tájra. A szentendrei házakat  most van lehetőségem lefotózni. Fenséges érzés, ahogy végigvonulunk a városka festői házai előtt.
Az  elmúlt két nap eseményei peregnek a szemem előtt, sajnálom itt hagyni a Dunát, az evezést, a tájat, nagyon jól éreztem magam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése