Május utolsó vasárnapján a barátaink egy egészen váratlan ötlettel álltak elő: „Evezzünk a Dunán!” Azért volt ez meglepő, mert eddig kizárólag a szárazföldi, függőleges irányú mozgást (kirándulás) gyakoroltuk velük. Eszembe sem jutott, hogy önként hajlandóak beülni egy bizonytalanul lebegő műanyag darabba, ami – mint köztudott – nem a hegyen megy, hanem gyanúsan sík terepen, és a lábaink helyett a teljesen elszokott karizmainkat igényli.
Kiderült, hogy ezt a tényt ők egyáltalán nem bánják. Ráadásul a menetrendet is a fiúk beszélték meg, ami egy újabb gyanús fordulat csapatunk dinamikájában.
Mindenesetre mindent zseniálisan elintéztek. Reggel kilenc után már Visegrádon cipeltük a kenut a víz felé. Igaz, hogy a szél úgy fújt, mintha fizetnének érte, és az időjárás-előrejelzés által vízionált kellemes meleg is elmaradt. Legalábis egyelőre. A legnagyobb dráma mégis az volt, hogy Ihar nem jött velünk. Pedig már előre terveztem, hogy a sűrű, fekete bundájába fúrom a kezem.
Rövid egyezkedés után Péter kapta a kormányosi posztot – mi, többiek pedig kéretlen szakértőkként folyamatosan diktáltuk neki, hogy melyik oldalon kellene jobban húznia. Ő a ránehezedő nyomást ijesztő nyugalommal tűrte, miközben hősiesen küzdött az elemekkel és a part felé sodró erős széllel.
Mire elhagytuk a Szigetcsúcsot, a szél és a hullámzás is rájött, hogy nem bír velünk, úgyhogy mérséklődtek. Ebben a korai órában senki más nem volt olyan elvetemült, hogy vízre szálljon, így teljesen egyedül csorogtunk lefelé a folyón.
Péternek Dunabogdánynál jutott eszébe, hogy az előző nap vett vadiúj sapkáját sikerült a kocsiban felejtenie. Hogy elkerülje a napszúrást - vagy csak a mi szórakoztatásunkra - a pólójából eszkábált magának fejfedőt. Ezzel azonban leginkább Bözsi nénire hasonlított, aki ráadásul még fél centis szúrós borostát is növesztett.
Közben elértük a Kecskerágót. Sajna az alacsony vízállás miatt a kis ágak nem voltak hajózhatóak, így a romantikus dzsungeltúra elmaradt. A parton azért kikötöttünk egy szokásos teaszertartásra, ahol módszeresen elfogyasztottuk Dóri teakortyait. És persze jókat beszégettünk, néha hallgattuk a tájat, és kollektíven fáztunk.
Miután konstatáltuk, hogy az idővel remekül állunk, úgy döntöttünk, felesleges túlhajtani magunkat: elég, ha csak csorgunk a vízen, a Duna majd szépen levisz minket Szentendréig. Végül is, mi lehet nehezebb annál, mint felelősségteljesen bámulni a hegyeket?
Közben a hirtelen jött szélcsendtől és a gyanúsan sima víztől annyira felbátorodtam, hogy beálltam kormányosnak. Meglepődtem, milyen jól megy! Amikor a többiek nem eveztek, akkor több izommunkát igényelt a dolog, amikor meg eveztek, akkor többnyire összevissza haladtunk, úgyhogy az agyamat is használni kellett, miképp korrigáljam az irányt, de végül lejutottunk Leányfaluig. Itt stratégiai kényszerpihenőt tartottunk néhány palacsinta és pár doboz sör társaságában – szigorúan az egészség megőrzése érdekében.
Innen 5,5 km Szentendre, amit alig egy óra alatt tettünk meg. A rév előtt kikötöttünk, uzsonnáztunk, és megelégedetten vártuk a hajószállítónkat, miközben lelkesen magyaráztuk, miképp hódítottuk meg a Dunát.
Csodálatosan szép nap volt, sok új élmánnyel. Persze a 22 km járt némi karfájdalommal, ami azonban másnapra teljesen elmúlt!
