2026. május 31., vasárnap

Evezés a Dunán

Május utolsó vasárnapján a barátaink egy egészen váratlan ötlettel álltak elő: „Evezzünk a Dunán!” Azért volt ez meglepő, mert eddig kizárólag a szárazföldi, függőleges irányú mozgást (kirándulás) gyakoroltuk velük. Eszembe sem jutott, hogy önként hajlandóak beülni egy bizonytalanul lebegő műanyag darabba, ami – mint köztudott – nem a hegyen megy, hanem gyanúsan sík terepen, és a lábaink helyett a teljesen elszokott karizmainkat igényli.

Kiderült, hogy ezt a tényt ők egyáltalán nem bánják. Ráadásul a menetrendet is a fiúk beszélték meg, ami egy újabb gyanús fordulat csapatunk dinamikájában.

Mindenesetre mindent zseniálisan elintéztek. Reggel kilenc után már Visegrádon  cipeltük a kenut a víz felé.  Igaz, hogy a szél úgy fújt, mintha fizetnének érte, és az időjárás-előrejelzés által vízionált  kellemes meleg is elmaradt. Legalábis egyelőre. A legnagyobb dráma mégis az volt, hogy Ihar nem jött velünk. Pedig már előre terveztem, hogy a sűrű, fekete bundájába fúrom a kezem.

Rövid egyezkedés után Péter kapta a kormányosi posztot – mi, többiek pedig kéretlen szakértőkként folyamatosan diktáltuk neki, hogy melyik oldalon kellene jobban húznia. Ő a ránehezedő nyomást  ijesztő nyugalommal tűrte, miközben hősiesen küzdött az elemekkel és a part felé sodró erős széllel. 

Mire elhagytuk a Szigetcsúcsot, a szél és a hullámzás is rájött, hogy nem bír velünk, úgyhogy mérséklődtek. Ebben a korai órában senki más nem volt olyan elvetemült, hogy vízre szálljon, így teljesen egyedül csorogtunk lefelé a folyón.

Péternek Dunabogdánynál jutott eszébe, hogy az előző nap vett vadiúj sapkáját sikerült a kocsiban felejtenie. Hogy elkerülje a napszúrást - vagy csak a mi szórakoztatásunkra -  a pólójából eszkábált magának  fejfedőt. Ezzel azonban leginkább  Bözsi nénire hasonlított, aki ráadásul még fél centis szúrós borostát is növesztett.

Közben elértük a Kecskerágót. Sajna az alacsony vízállás miatt a kis ágak nem voltak hajózhatóak, így a romantikus dzsungeltúra elmaradt. A parton azért kikötöttünk egy szokásos teaszertartásra, ahol módszeresen elfogyasztottuk Dóri teakortyait. És persze jókat beszégettünk, néha hallgattuk  a tájat, és  kollektíven fáztunk.

Miután konstatáltuk, hogy az idővel remekül állunk, úgy döntöttünk, felesleges túlhajtani magunkat: elég, ha csak csorgunk a vízen, a Duna majd szépen levisz minket Szentendréig. Végül is, mi lehet nehezebb annál, mint felelősségteljesen bámulni a hegyeket?

Közben a hirtelen jött szélcsendtől és a gyanúsan sima víztől annyira felbátorodtam, hogy beálltam kormányosnak. Meglepődtem, milyen jól megy! Amikor a többiek nem eveztek, akkor több izommunkát igényelt a dolog, amikor meg eveztek, akkor többnyire összevissza haladtunk, úgyhogy az agyamat is használni kellett, miképp korrigáljam az irányt, de végül lejutottunk Leányfaluig. Itt  stratégiai kényszerpihenőt tartottunk néhány palacsinta és pár doboz sör társaságában – szigorúan az egészség megőrzése érdekében.

Innen 5,5 km Szentendre, amit alig egy óra alatt tettünk meg. A rév előtt kikötöttünk, uzsonnáztunk, és megelégedetten vártuk a hajószállítónkat, miközben lelkesen magyaráztuk, miképp hódítottuk meg a Dunát. 

Csodálatosan szép nap volt, sok új élmánnyel. Persze a 22 km járt  némi karfájdalommal, ami azonban másnapra teljesen elmúlt!


2026. május 29., péntek

Pillanatképek a Beliczay-szigetről - május

 


Keresd a hódot!


Keresd a hódot!

Napnyugta 

Valakik szuper hadihajót építettek kövekből. 

Napkelte



A szemközti partól szinte minden délután hangos motorberregés hallatszik, megzavarva a természet békéjét. Tényleg szükséges ez? 

2026. május 25., hétfő

Mályinka körül a kéken

 

A Lázbérci-víztározó hajnali párolgásának fotózása után Mályinka míves fa haranglábától indítottam napi túrámat a kék jelzésen.

Az út erős kaptatóval indult. Mire felértem a kaptató végére, rájöttem, hogy több felesleges cuccot is  hoztam magammal (bazi nehéz fényképezőgépet, két meleg pulcsit, meleg nadrágot), csak ennivalót nem. Pedig reggelizni is egy erdei mohás fatörzsön szerettem volna. Hm. Sebaj, tuti nem fordulok vissza! Előző napi túrámról maradt egy félig rágott sajt, valamint kétszer annyi vizet hoztam magammal, mint tegnap.  Ezzel kell kihúzni a mai napot. 

Igyekeztem nem az egyre jobban korgó gyomromra gondolni, inkább szokásos bükki bánatomat mantráztam. Ugyanis elértem az aszfaltutat és a jelzés most jó darabon ezen vezetett. Ez az, amit nem szeretek a Bükkben. A turistautak nagyon gyakran keresztezik az autóutakat, sőt az autók zaja sokszor behallatszik a rejtettebb  ösvényekre is. A kiszemelt körtúrám pedig elég sokszor halad majd az aszfaltút mellett. 

Erdő szélén

Közben a kék jelzés végre elhagyta a fekete aszfaltot, szép bükkösben kanyargott, ráadásul már nem is emelkedett vészesen. Egy ponton hatalmas holdviola mezőhöz érkeztem. Gyönyörű lehet teljes virágzáskor. Érdemes lenne visszajönni akkor is ide!

Az út elérte a Baróc-patakot, váratlanul jeges hideg érkezett a patak felől, legalább 5 fokot hűlt az amúgy is hideg levegő. Mintha kinyitottam volna a hűtő ajtaját. 

Baróc-patak


Gomba akrobata

Pirító-kő

Hamarosan elértem a Dédesi-vár-forrást. Innentől az út meredeken emelkedni kezd. Kitartóan araszoltam, egészen a Dédesi-várig. Itt szerencsére senki nem robbantotta rám a tornyot, mint Hasszán temesvári basa katonáira a menekülő magyar várvédők - igaz, már nem is volt mit, alig néhány kő jelezte az egykori dicső építmény helyét. 
A kilátás azonban pazar. Szemben velem csupa zöld hegyoldal, jobbra a Dédesi-kisvár kúpja, balra,  a távolban látszanak csupán házak. 

Panoráma balra a Dédesi-vártól

Panoráma előre a Dédesi-vártól

Panoráma jobbra a Dédesi-vártól

Innen visszakapaszkodtam a Vásárhely-kő felé. Ott megettem a félig rágott sajtot, friss vízzel öblítettem le, és közben bámultam a Dédesi-váréhoz hasonló panorámát. Csak innen még kevésbé látni házakat. 


A Verepce-tető közelében elolvastam a tájékoztató táblát az egykori földvárról. A tábla szerint itt állt Magyarország egyik legnagyobb kiterjedésű őskori földvára. A kutatások alapján a telepet a késő bronzkorban, Kr. e. 2. évezredben építették.  Az erődített telep északi végét épp a Dédesi-vár romjainál kell keresni. A hegytető nyugati, lankásabb lejtőjén (Pados) mesterséges teraszok húzódnak. Minden család külön lakósíkra építette a házát a kb. 140 hektáros területen.  Mint a tábla írja, a teraszrendszer kialakítása 1,2 - 1,5 millió köbméter föld megmozgatásával járhatott. Mindehhez először a hegyoldalban álló fákat kellett kivágni. Ha belegondolunk, mindez hatalmas munka lenne ma is, nemhogy a bronzkori emberek számára. Még akkor is, ha esetleg több emberöltőn át tartott a munka. Kicsit keresgéltem a teraszok nyomát, de nem találtam meg, így továbbálltam. 

A Nyír-kőnél vetettem egy pillantást a vadászházra, és a kilátásra is.

Irtás a Nyír-kő közelében

Madársisak

A Nyír-kő kevéssé fotózható panorámáját elhagyva a Kapu-bérc felé tértem le a kék jelzésről.  Innen szép kilátás nyílik a Dédesi kisvár és a Dédesi vár felé. 
Kilátás a Kapu-bércről a Dédesi-várak felé. 


A bérc napsütötte sziklái között számtalan virág lengedezett a lágy szélben. Mindezidáig a fák árnyékában sétáltam, szinte fáztam a hosszú nadrág ellenére is. Gondoltam megmelegszem kicsit a napon, de nem lehetett soká bírni, a sziklák visszaverték a hőt, olyan volt, mintha egy serpenyőben csücsülnék. Csoda, hogy a növények bírták!

Felálló iszalag

Visszakapaszkodtam az aszfaltútra és elhagyva a kék jelzést, nyílegyenesen haladtam az autóúton a Csondró-völgy felé. Közben friss, csobogó forrást is találtam, feltöltöttem gyorsan fogyó vízkészletemet. 

A hajtűkanyarnál újra erdészeti úton haladtam tovább. Az út szélén haranglábak virítottak.

Harangláb



Egész hamar elértem a Kelemen-erdészházat. Itt végre rákanyarodhattam az út legvadregényesebb részére, a kék kereszt jelzésen a Csondró-völgy felé. Tavaly már jártam erre, így tudtam, mi vár rám, de ez a völgy egyszerűen megunhatatlan. Igazi érintetlen őserdő, hűvös, nedves klímája miatt burjánzik a növényzet. Nyári kánikulában igazi felüdülés! Szerintem legalábbis jobb, mint egy tengerpart.  Úgyhogy izgatottan loholtam lefelé az úton, annál is inkább, mert húzot a gravitáció is. 
Kelemen-erdészház

Csodaszép bükkösökön vezet az út a kék kereszt jelzés felső szakaszán. 


Sárgatönkű kígyógomba. 

Egymásba gabalyodott fák a kék kereszten. 

Párás bükkös.

A Csondró-patak legnagyobb vízesése magyar viszonylatban tényleg magasról csordogál a mélybe, ámde fotózhatatlan. Mindenfelől feldarabolt fatörzsek dőltek bele, meredek partoldalán talán lejutni még lehetne, de feljutni annál nehezebb lenne. Így csak a tetejéről készítettem fotót. 


Hangulatos bükkös. Nem tudtam betelni a látvánnyal. 

Hatalmas ráncos koronggomba. 


Érintetlen őserdő és dzsungel hangulat a Csondró-völgyben.

Páfrányok és buja zöld növényzet mindenfelé. 


Az Ámor-kútnál egy hatalmas kidőlt fa mohával benőtt törzsén végigfeküdtem, magamra húztam a pulcsimat, és hallgattam az erdőt. Épp félálomba szenderültem, amikor kirándulók érkeztek. Az egész úton most először találkoztam emberekkel. 


Végül újra Mályinka rendezett házai közé érkeztem. Legnagyobb meglepetésemre kb. 15 fokkal volt itt melegebb, mint az erdőben, a völgyben. 
Bár tavaly is jártam itt, még mindig lenyűgözött a völgy, és sok új élményt adott.  Imádom ezt a helyet!
A telefonom szerint több mint 18 km-t gyalogoltam az erdőben, plusz a reggeli pár kilométer a Lázbérci-víztározó körül. Nem csoda hát, hogy fáradtan rogytam az autómba, és az összes fellelhető ételt magamba tömtem, hogy erőre kapjak. Majd végre zavartalanul elhevertem az ülésen és aludtam egyet. 

Napkelte Borsodbóta felett