Colle Don Bosco és Valdocco

Don Bosco Szalézi Társasága, más néven a szaléziak, iskolánk fenntartója. A rend alapítója Don Bosco, aki életét a szegény, árva és/vagy elhagyott gyerekek nevelésének szentelte. Az 1800-as években nevelési elvei forradalmian újnak számítottak, szeretettel és türelemmel, de rendkívül kitartóan vezette az elhagyott fiatalokat a felnőtté válás útján, ápolta lelküket, szakmát adott a kezükbe, és szilárd hátteret biztosított nekik, amíg rá nem találtak saját útjukra. Rendjét 1859-ben alapította és Szalézi Szent Ferenc után - akit nagyra becsült -  nevezte el. 

Az idei tanévet azzal kezdtük, hogy ellátogattunk Torinóba és megtekintettük azokat a helyeket, ahol Don Bosco tevékenykedett. Elsőnek Colle Don Boscoba látogattunk el, Giovanni Bosco szülőföldjére. 

Don Bosco Bazilika - az egykori Biglione tanya helyén épült 1961-ben, s 1984-ben szentelték fel. Ezen a tanyán él a Bosco család. Giovanni állítólag pontosan ott született, ahol ma a bazilika oltára van.

Kilátás a Bazilika mellől.

A  Bazilika két egymásra helyezett templomból áll. 

A főtemplom belülről fa borítású,  a templom főoltára helyén kitátott karú, ölelni készülő hatalmas faragott Krisztus szobor látható. 

Az altemplom főoltárképe Don Bosco egyik őszi sétáját jeleníti meg, amelyt Margit mamával (édesanyja) a fiatalokkal, leendő utódjával és az első szalézi misszionáriussal tett meg. A templomban egyébként az ólomüveg ablakok nagy része Don Bosco életének eseményeit elevenítik fel. 

Festett ablakok Don Bosco életének eseményeit jelenítik meg. 

La Casetta - Don Bosco  születése után két évvel költözött ide a család, amikor édesapja meghalt. Szerény körülmények között élt és nevelkedett, s 9 éves korában álmot látott, mely meghatározta sorsát. 

A la Casetta-val szemben áll ez az emeletes ház, ami Giovanni testvérének háza volt. Az emeleten az egyik szoba
Don Bosconak volt fenntartva, továbbá az egyik szobát kápolnává alakították. .
A napóra felirata: "Az idő a szomorúaknak lassan, a vidámaknak gyorsan telik"- persze mindez latinul. 

Mária keresztények segítése kegyhely. Ezen a helyen álló kis házat 1915-ben alakították kápolnává Segítő Szűz Mária tiszteletére. A kegyhely ma a fiatalokért és az egész világon jelen lévő Szalézi Családért végzett imádság helye. 

A bejáratnál lévő tükröződő felülettel bevont üvegfal hatására az ember nem tudja mi van bent és mi van kint. Sokat időztem ebben az ajtóban és kerestem a külső és belső egységemet,  a harmóniát magamban. 

Torino külvárosában, a "Libalegelőn" alakította ki  Bosco Szent János azt a helyet, ahol a megváltás felé vezetheti  azokat a kétségbeesett, elhagyatott fiatalokat, akikkel lépten-nyomon találkozott.

 Valdoccót igazi gyöngyszemmé változtatta. Létrehozta a Szalézi Társaság központját és székhelyét, oratóriumot és iskolát létesített, szakképző központot, nyomdát alapított és felépíttette a Szent Segítő Szűz Mária-bazilikát,  földi maradványai is itt nyugszanak."

Szent Ferenc Bazilika Valdoccoban. 

Még egy utolsó érdekesség - ezúttal Torinóból - Valdocco közeléből.

Mr. Wanny - más néven Andrea Sergio, aki művészi pályafutását 12 éves korában graffiti írással kezdte. 1990-ben a város falain már ismert karaktereiről , hamarosan stílusával Mr.Wany álnéven az európai graffiti-kultúra egyik úttörőjévé válik. Valdocco közelében készített egy graffitit Don Bosco életéről, a szaléziak megbízásából. Az elképzelés az volt, hogy az idők változnak, és a vallás is alkalmazkodik. Ha az elmúlt évszázadokban a freskó volt a keresztény üzenet továbbításának tipikus vizuális közege, akkor miért ne lehetne ma utcai művészetre összpontosítani? A graffiti az ifjúsági kultúra szerves része, a fiatalokat szólítja meg, csakúgy , mint annak idején Don Bosco. Az ábrázolás nyomon követi Don Bosco életrajzának fő szakaszát, kölcsönhatásba lépve a bazilika építészetével és a környező városi térrel.

Szarvasbőgés

Arra ébredek, hogy fáj minden tagom, az orrom bedugulva, köhögök és jártányi erőm sincs. Itthon maradok.

Ja nem, ma szarvasbőgést hallgatunk, sátorban alszunk valahol egy erdőben, hát az csuda lesz, ki nem hagynám. Bekapok egy aszpirint, pakolás aztán indulás. Meleg ruha, kaja, víz, elemlámpa,  hálózsák, sátor, polifoam ott figyel a bicaj csomagtartójában. Vonatra tesszük a kerékpárt és irány Szár. Szártól eltekerünk Gántig, mi az a huszon-egynehány kilométer? Egészségesen semmi, de az első emelkedőnél érzem, hogy nincs kedvem hozzá, a fejem lüktet, kapkodom a levegőt, de már mindegy, megyek, különben is, ki tudja, mikor lesz legközelebb ilyen lehetőség, egyszer már elpasszoltam egy hasonlót, most nem fogom.

Bár ezek a szarvasok talán jövőre is bőgnek majd...

Ki tudja én mit fogok csinálni jövőre? Teljességgel kiszámíthatatlan!

Úgyhogy beletörődve tekerek, végre lejtő, gurulok, pihenek, aztán újabb emelkedő, nem vészes, visszakapcsolok, szép lassan feljutok erre is, kiszáradt torokkal lihegek, jól jönne egy negro, de nem tudom, hova csomagoltam.

Csákváron  egy szuper fagyizó (Csuta Cukrászda) előtt megállunk. Nem kéne ennem, de elképesztő a választék, rendelek két gombóccal, lassan nyalogatom, ilyen finom fagyi nem sok helyen van, itt mindenképp érdemes megállni! Meglepő módon a torkomnak jót tesz, megvidámodva de éppoly lassan haladunk Gánt felé. Itt aztán végre letérünk az aszfaltútról, és egy erdészeti úton bekanyarodunk az erdőbe. Este 6 óra körül jár az idő,  az erdőben félhomály honol. A földút meredeken visz felfelé, kavicsok gurulnak a kerekek alatt, zörög a bicikli sárvédője, lihegek.

 Aztán megállunk kicsit pihenni és akkor meghalljuk. 

Fenséges, mély hang zúg végig a fák között, a másik oldalról feleletül visszhangzik  egy másik. Alig 50 métert teszünk meg még, és átvágtat előttünk egy egész rudli szarvastehén a borjaikkal. 

Elszántan tekerek felfelé, a testem fáradt, láz lüktet bennem, de hallgatom a szarvasbikák vágyakozó hangjait. 

Az út egyre meredekebb, érzem, hogy jártányi erőm sincs, közben kibogozom, hogy naplementét akarunk nézni valahol, de azt már valószínű lekéssük. Nem vagyok képes tekerni, tolom a biciklit, így viszont jobban hallom  a szarvasokat. 

Egy helyen gyökeret ver a lábunk: alig 10 méternyire hatalmas szarvasbika áll a fák között, jellegzetes bőgő-tartásban, kiereszti hangját, nem mozdul. Nekem annyi erőm sincs, hogy előkotorjam a fényképezőt, csak állok és befogadom a látványt és az érzést. Az állat tesz néhány lépést a fák között, már csak sejteni lehet a körvonalát a sötétben, de hangja továbbra is betölti az erdőt. Továbbmegyünk. 

7 órára végre elérjük a Géza-pihenőt, az ég alja még vörös, csodaszép minden. 

A sötétben sátrat állítunk, megvacsorázunk, felveszem az összes ruhát, amit magammal hoztam, beveszek egy aszpirint, beburkolózom a hálózsákokba, csak az orrom látszik ki, azt viszont percenként csomagolom zsebkendőkbe. A fejünk kilóg a sátorból, hallgatjuk a szarvasok bőgését, nézzük a csillagos eget, lassan átmelegszem, s várom, hogy elaludjak. Néha álomtalan alvásba zuhanok, majd arra ébredek, hogy nem kapok levegőt, folyik az orrom, a szarvasok bőgnek. Lassan telik az éjszaka. Reggelre újra minden tagom fáj, összetörve mászok ki a sátorból, a szarvasok azonban még mindig bírják, egész éjjel nem hagyták abba, és még így reggel is hallani a hangjukat. Emez itt egész közelről szól, szinte megfoghatnám a hangot a levegőben. 

Rövid torna után azonban helyre kerülnek a  csontjaim, a forró tea felfrissít, már nem is fújom az orrom, néha mg köhintek egyet-egyet, a nap kisüt, s bár még két nadrágban és hét réteg felső ruházattal, de gyógyultan és elégedetten gurulok le  a hegyről, egész Oroszlányig, hogy onnan ezzel a kihagyhatatlan élménnyel telve egy forró fürdő után  megpihenjek a jó puha paplanos ágyban. 

Fotó? Ja az nem készült. Nem volt erőm hozzá. 

Térdig mocsárban

A Duna egyik kis ága - jelen vízállásnál (120 cm) kenuval nem járható. 

A Lupa sziget fölött nyílik a Szentendrei Dunáról  a Tündér-sziget felé vezető kis ág,  mely megfelelő vízállásnál állítólag kiválóan hajózható. Most azonban egy ponton elfogyott a víz az ágból, középtájon már csak alig egy centi víz csordogált a bokáig érő sárréteg fölött.

Igen, valóban. Nem a kenuban ülünk, hanem épp bokáig süppedünk az iszapban. 

Persze ott kezdődött a legizgalmasabb rész, összehajló fák, ezüstös iszappal borított fatörzsek és még ki tudja, mennyi érdekes látnivaló lenne arra? Nekem azt muszáj látnom! 

Ehhez ki kell szállni  a hajóból, előbb bokáig, majd térdig, egy ponton pedig combközépig süppedve az iszapba előrehaladni. Szerencsére szúnyogok csak elvétve akadtak, így csak a mocsárral kellett  lépésről lépésre megküzdeni, s mégiscsak megnézhettem azt, amire kíváncsi voltam. 

Sajna az idő nem volt éppen alkalmas a fotózásra, a fenti kép  sem adja vissza azt a látványt, de arra jó talán , hogy felidézzem magamban az akkori illatokat, hangokat, érzéseket. 

A vízből kilógó növényi részeket vékony sárréteg fedte, nemrég még biztos víz alatt voltak. 

A fűzfák szabályos szakállt növesztettek, s gyökér gyanánt használják. 

Mivel a kenusforgalom egész nyáron szünetelt a holtágban, így akár az út közepén is gyökeret ereszthettek az új magoncok. 

Kerékpárral a Sió mentén

"Kerékpárúton és vízen is túrázhatóvá válik a Sió" - olvastuk több internetes hír főcímében, a  cikkekben pedig kiemelték, hogy mind kerékpáros, mind vízi megállókat létesítenek többek között Ozorán, Simontornyán, Szekszárdon és még több Sió menti városban. Igaz, egyes cikkek ezt még csak 2020 nyarára ígérik, mások már 2019 tavaszára jósolták a megvalósítást. A projektre 391.114.691 Ft pályázati támogatást kapott a Tolna Megyei Önkormányzat, s 2020.01.31 - re kell elkészülnie a fejlesztéssel.

Ezeken felbuzdulva úgy határoztunk, megnézzük, hogy áll a fejlesztés, és Simontornyáról átkerekezünk Siófokra. A táv összesen 49 km, ami kb. a fele az  Ozorától Szekszárdig tartó, 85 kilométeres szakasznak. Igaz ugyan, hogy csak egy részében fedi a fejlesztendő szakaszt, mégis azt gondoltuk, valami jelének lennie kellene, hogy itt ilyen nagy beruházás van folyamatban.
Simontornya vasútállomástól a Sió felett átívelő hídig valóban kerékpársávon jutottunk el a töltésig, ahol azonban kaszálatlan gáton haladtunk, épp egy bicajkerék szélességben kitaposott földúton tekertünk tovább. Egy idő után a nyomsáv kiszélesedett, de továbbra is küzdöttünk a fűcsomókkal és a buckákkal.
Ezen a szakaszon a  csatorna sem látszott kenuzás szempontjából nagyon izgalmasnak, elképzeltük, hogy a mély árok alján csordogáló vízről semmit nem látunk a tájból. Se egy belógó faág, se vízinövények, csak az árok meredek, füves partja.

A Kaposnál jobbra tartva átkeltünk a hídon, innen kicsit megváltozott a Sió jellege. Továbbra is nyílegyenesen haladt, de sás és nádas borította a part menti részt, néhol facsoportok törték meg a partot. Ez már sokkal izgalmasabbnak nézett ki, akár kenuból is élvezetes lehet. A part mentén több helyen betápláló szivattyúkat? csöveket? láttunk, régen talán gát is volt itt, lezárni azonban már nem lehetne a kapukat, azoknak ugyanis lába kelt.

Továbbra is a töltésen haladtunk, az út menti erdőből szarvasok bújtak elő, s talán a széliránynak köszönhetően egész közel engedtek magukhoz, majd mégis megneszelték óvatos lépteinket és eltűntek a fák között.
Ozora után már szépen nyírt gáton haladtunk tovább, a csatorna jellege mit sem veszített vadregényességéből. A gát másik oldalán mocsár választotta el a szántót az úttól.

Megvallom, nagyon élveztem, hogy rajtunk kívül senki nem jár erre, tetszett az út elhagyatottsága, a táj szépsége, azonban a fentebb említett beruházásokból semmit sem láttunk. talán ezért sem járt erre egy lélek sem. Se egy stéget, kiszállóhelyet, ahol a kenukkal meg lehetne állni, de még olyan partszakaszt sem, ahol  a hajókat ki lehetne húzni a vízből, amíg kinyújtóztatná az ember elgémberedett tagjait.

Se Ozorán, se Simontornyán nem találtunk semmiféle kerékpáros megállóhelyre utaló kezdeményt sem, csupán a vár állt ott kicsit elhagyatottan, ugyanis mindenki a helyi focicsapat ténykedését leste a falu széli pálya mellől.
Mezőkomárom után egyre több omladozó házba botlottunk az út mentén, no meg birkákat legeltető juhászba, és egy meglehetősen mocskos akol árnyékába húzódó nyájba.

Innentől a Sióba több helyen torkollik be kis patakocska, ezek többségében azonban most nem volt víz. Végül találtunk egyet, mely fölött híd ívelt át. Ilyen romantikus látványt nyújtott alulról.

Innentől azonban a Sió egyre kevésbé tűnt hajózhatónak, még egy kenu is több helyen jó eséllyel megfeneklik rajta.
Hamarosan aszfaltozott kerékpárúton haladhattunk volna Siófok felé, ha lett volna bármiféle tájékoztató tábla, hogy hol térjünk le a füves gátról. De nem volt, így aztán térdig érő fűben küzdöttünk a part mentén, miközben a másik oldalon suhantak a kerékpárosok a szép kényelmes úton. Nemsokára azonban mi is megtaláltuk az oda vezető utat, s  hamar legyőztük a fennmaradó 13 km-t, az egyre sűrűsödő forgalom ellenére.
Miközben a siófoki hajókikötőben megnéztük a befutó Balaton járó utasszállítókat, azon töprengtünk,  hogy érdemes lenne-e akárcsak Ozorától leevezni Gemencig, úgy, hogy a beharangozott több milliárdos fejlesztésnek nyomát sem láttuk. Sehol nem találkoztunk kenu bérlési lehetőséggel, nem láttunk  kikötésre alkalmas partszakaszt sem, sőt néhol még az is kétesélyes, hogy egyáltalán végig járható-e kenuval a csatorna minden pontja. Pedig érdekes lenne vízi úton felfedezni a Balaton - Duna közti szakaszt. Nem is beszélve arról, hogy a Sió Gemenci része csodálatosan szép, tavaly volt szerencsém bebarangolni a keselyűsi részt.

Sárga por

Ma a Beliczay-szigeten jártam, és a Duna vizét ez a fura sárga por fedte. A helyi horgászok szerint a parlagfű virága, amit képtelenségnek tartok, ilyenkor nincs már ennyi virágpor! Annyi bizonyos, hogy a szél hozta, nem a víz, mert olyan öblökben is láttam, amelyeknek nincs közvetlen kapcsolata a folyóval. 

 A sárga pornak köszönhetően jól meg lehetett figyelni, hogy áramlik a víz, amikor egy hajó halad el a part mellett. A nagy szívó hatásnak köszönhetően meglepő sebességgel közeledett felém az addig nem is létező sárga áramlat, majd a hajó elvonultával inkább széltében terjedt tova.

Az alábbi kép sárga örvényeit menekülő kacsák okozták. 

Szeretem

Beleszerettem. A Dunába. Minden napszakban ezer meglepetést tartogat, csupa felfedezni való izgalmas apróság. Élvezem méltóságteljes hömpölygését, amint árral szemben araszolunk rajta a kenuban. Szeretem a motorcsónakok által keltett hullámok ringatását, a nap csillanását a vízfelszínen,  eső keltette fodrozódást, a széles vízfelszínt. Amott egy jégmadár cikázik a  part menti fák ágai előtt, azon a sziklán teknős nyújtogatja nyakát, a vízbe lógó faágakon récék tanyáznak. Fejünk fölött hirtelen méltatlankodó rikácsolással egy gém húz el, meglep az éles hang, összerezzenek.

Aztán eltűnünk egy holtágban és világ megváltozik. A víz kisimul, visszatükrözi a partot, megszűnik a főág forgalmának zaja, csak mi vagyunk, egy megkettőzött világ közepén, és hallgatjuk a csendet. 

Este aztán kikötünk, a fák között a nap aranyló sugarai kergetőznek, sátort verünk,

és vacsora közben már  az aranyhíd hullámzó vonalát bámuljuk.   Éjjel maradnak a neszek. Lehunyt szemmel hallgatom ahogy a szél suhan a fák ágai között, vagy az eső veri a sátortetőt, a   túlpartról átszűrődő mulatozás vidám hangjai fura módon  még jobban kiemelik, milyen messze van az a másik világ.  

Aztán a reggel. A mozdulatlannak tűnő sima Duna. Nincs zúgás, sem éneklés, sem nótaszó, csak  halk csobogás és óvatos madárfütty és  kavicsokon megcsikorduló lépteim zaja.

Aztán belemerülök a vízbe. A hideg víz erőteljes áramlása pillanatok alatt lehűti felhevült testemet, jól esik utána a séta a napon. Elsétálok hát a part mentén sorakozó  élő és holt fák előtt. Gyönyörködtet ez a kuszaság. 

A holt ágakban sűrű  zöld takarót borít a vízre a békalencse. 

Másutt az erdő alját az árvízkor idesodort száraz  ágak borítják, szépen az áramlás irányába rendeződve.   Taposok a kiszáradt folyómeder iszapjában, és egybeolvadok az ártéri erdővel, érzem a rohadó növények szagát, az erdő leveleinek nyári illatát, érzem a  víz molekuláit a bőrömön, a nap melegét, hallom a madarak neszét az ágak között, a bogarak serregését, a távoli csónakok robogását. 

Megint máshol kis patak torkollik a főágba. Felsétálunk rajta, csupa kanyar és iszap és zegzug és gyökér, titok és rejtelem, romantika és forró szerelem. 

Itt nemrég még kis vízesés zubogott, most bokáig sárosan cuppogunk az ágak között.

Sétálni a Duna közepén? Igen, lehetséges. A Kecske-zátony (Kecskerágó) környékén  a kanyarokban annyi hordalékot tett már le a folyó, hogy a két part között félszélességben térdig ér a víz.

Aztán újra felfedezésre váró patakmeder, átmenetelig szünetel benne az áramlás.

Az egykori mederben kis tavak maradtak vissza, némelyiket vattaszerű zöld békanyál fedi.

Itt aztán rengeteg apró megfigyelni való akad: az elszáradt zöldmoszat alól apró növénykék törnek elő.

Egész kis szürreális erdősátor alakul a parton a zöld moszatok alól előtörő kis fácskák formájában. 

Aztán újra a nagy Duna, csak ülök a hajó orrában és evezek, az ég összeér a földdel előttem és beleveszek az érzéseimbe, minden oly fényes és ragyogó, elönt a boldogság és belesuttogom a végtelembe: Imádok élni!  

Kirobbanó öröm

Sekély, de gyorsan áramló Duna eufórikus állapotba hozta a kutyámat, megrészegedve trappolt a vízben, majd megküzdve az áramlással, hatalmas ugrásokkal száguldott a folyó közepe felé és vissza. 

Persze a fürdés után jól esik egy kis séta a napon.