Visszatérve a Kerteskői-szurdokból ellátogattam a Borostyán-tóhoz, ami egy idilli kis hely Bakonybél szélén. Nem egy klasszikus, hatalmas nyílt vízfelületről van szó, hanem egy sűrű erdővel körbeölelt, festői kis tóról, amely szorosan összekapcsolódik a mellette található Szentkúttal (a Borostyán-kő kápolnával). A hagyomány szerint a 11. században ezen a helyen, a Borostyán-kő sziklái között élt remeteként Szent Günter és a pannonhalmi bencések későbbi vértanú püspöke, Szent Gellért is. A falu nyüzsgésétől visszavonulva itt találták meg a szemlélődéshez szükséges békét.
Ezt a remeteszerű elvonulást most én nem élvezhettem, mivel a tó körül rengeteg ember sétálgatott, vagy éppen a padokon ücsörgött. Megértem őket: tényleg csodás hely, amely a sok látogató ellenére is nyugalmat sugárzott. Jómagam is elheveredtem egy padon, és olvastam néhány oldalt a könyvemből.
A nap szépen sütött, csak bárányfelhők bodorodtak az égen. Sőt, az Időkép szerint éjszakára sem várható újabb vihar, így úgy döntöttem, sátorban fogok aludni a tavaly már megismert táborhelyemen. A rét felett megült az eső utáni pára, az égen vonuló felhők alját pedig pirosra festette a lemenő nap fénye. Mire a nap lebukott a horizont mögé, a sátram már állt; nem volt más dolgom, mint a vonuló felhőket bámulni és meditatív hangulatba kerülni. Mire teljesen besötétedett, már a sátorban húztam a lóbőrt.
Egészen éjfélig, amikor hatalmasat dörrent az ég. Mire másodszor is megszólalt – ezúttal épp a fejem felett –, végképp kiröppent az álom a szememből. Ebből baj lesz, a sátram már nem annyira vízálló, mint kellene! Minden cuccomat a matracra halmoztam, letakartam magam az esőköpenyemmel, és vártam, mi lesz.
Az lett, hogy az ég leszakadt. Úgy dobolt a vásznon, mintha fizetnének érte. A sátor tetején szép lassan kövér cseppekbe gyűlt a beszivárgó víz, és lassan, de biztosan nyúltak lefelé a belső háló irányába. Ekkor az eső váratlanul elállt. „Uh, ezt megúsztam szárazon!” – gondoltam, és visszafeküdtem aludni.
Körülbelül egy órát forgolódtam ébren, mire sikerült újra elaludnom. Ekkor arra riadtam, hogy hirtelen nappali világosság támad, majd akkora dörgés rázta meg a tájat, hogy majd' berepedt a dobhártyám. Az eső újult erővel eleredt, én pedig megismételtem az előző műveletsort, és reméltem, hogy most is szerencsém lesz – bár az eszem mélyén tudtam, hogy nincs sok remény.
Úgy ültem a sátorban, mint egy hajótörött az óceán közepén. A sátor faláról csendesen csordogáló víz a matracom mellett már apró tócsákat képezett. Ez a vihar ráadásul tovább is tartott: körülbelül fél óra múlva csendesedett le, majd állt el végleg.
Ekkor mindent becsomagoltam az esőköpenyembe, és az autóba menekültem. Ott gyorsan megágyaztam magamnak, és a napközben összevizezett, de ott bent már száradó ruháim átható szaga mellett újra álomba szenderültem.
Szokatlanul sokáig aludtam, legalábbis magamhoz képest. Már majdnem 7 óra volt, mire kikecmeregtem az autóból. A pára már nem gomolygott a rét felett, de a fák felett apró ködcafatok ültek. A sátram ott állt, csapzottan, víztől tocsogósan.
Rövid sétára indultam a szomszédos rétek felé, és az egyiknél ezzel az őzzel sokáig bámultuk egymást.
Visszatérve a táborhelyre gyorsan sátrat bontottam – majd otthon megszárítom, most nincs idő erre –, megreggeliztem, és elindultam az aznapi tervem megvalósítása felé. A kiindulópontom a Borostyán-tó volt, innen vezet ugyanis az út a Fehér-kő-árokba.
A tavat környező dombok előtt még ott gomolygott az éjszakai vihar párája, egészen festői, sejtelmes hangulatot kölcsönözve a tájnak.
A Fehér-kő-árok az Öreg-Bakony egy kevésbé ismert, ám annál vadregényesebb, különleges atmoszférájú karsztvölgye – legalábbis egyes leírások szerint. Vagy én nem voltam hozzá megfelelő hangulatban, vagy az eső áztatta erdő nem vonzott épp a kalandozás felé, mindenesetre a beharangozott csodát most nem sikerült megtalálnom benne. Az árok tipikus karsztos völgy: ez azt jelenti, hogy nagy esőzések idején ugyan hömpölyög benne a víz, szárazabb időszakokban viszont a meder teljesen kiszárad, és a patak a felszín alatt, a karsztjáratokban utazik tovább.
Most csak helyenként csillogott némi víz a patakmederben, ám a fákról megállás nélkül csepegett az éjszakai csapadék. A csalánosban és a sűrű fűben kövér esőcseppek hintáztak, és mind csak arra vártak, hogy rácsimpaszkodhassanak a nadrágszáramra, hogy aztán felkússzanak egészen a derekamig. Ehhez viszont most egyáltalán nem fűlött a fogam. A felszerelésem annyiban módosult, hogy a száraz zoknis lábamat ezúttal óvatosan gumicsizmába bújtattam. Ez remek döntésnek bizonyult, még akkor is, ha több tíz kilométert megtenni csizmában nem a legkellemesebb élmény.
A völgyet fiatal gyertyános erdő szegélyezi, sűrűn egymás mellett növő fák tömegével. Mivel errefelé egy lélek sem járt, a vadállatok is sokkal bátrabban mozogtak: jöttömre többször is riadtan húzódtak feljebb a meredek hegyoldalakon.
A völgy sajátos mikroklímájának köszönhetően a lejtőket dús páfránymezők borítják; talán a fotókon nem látszik olyan jól, de a páfrányok egészen az erdő mélyéig, zöld szőnyegként terítették be a talajt.
Alapvetően azért választottam a hétvégi túrám helyszínéül a Bakonyt, mert gombászni szerettem volna, ám az út során alig-alig találtam néhány példányt, ehetőt pedig egyáltalán nem láttam. Így legalább ennek a szép korallgombának meg tudtam örülni. Végül egyetlen változékony tinóruval kellett beérnem a két nap végére. Kárpótlásul viszont annál több szamócát adott az erdő, útközben több marékkal is sikerült szednem a mézédes szemekből.
A fák között fel-felbukkant az árok igazi, vadregényes őserdő-hangulata, és hamarosan megpillantottam a lombok között megbújó Fehér-kő-sziklát is, amelyekről a völgy a nevét kapta. Nem igazán volt kedvem felmászni a tetejére, sőt, a völgyben továbbmenni sem akaródzott már. Így inkább a túloldalon, egy járhatónak tűnő vadcsapáson felkapaszkodtam a hegyoldalon, hogy elérjem a sárga jelzést.
Liános, indás erdőben vezetett felfelé az utam, miközben a távolból hirtelen birkabégetés és kolompolás hangját hozta a szél. Nehezen tudtam elképzelni, hogyan lenne képes egy egész nyáj átvágni ezeken a sűrű, kusza fákon.
Már csaknem elértem a sárga jelzést, amikor egy szinte végeláthatatlan babérboroszlán-mezőbe botlottam. A babérboroszlán a Bakony egyik jellegzetes növénye, amely ugyan megtalálható még helyenként a Vértesben és a Keszthelyi-hegységben is, de ilyen elképesztő mennyiségben még sehol sem találkoztam vele.
Mire kiértem a sárga jelzés melletti tágas rétekre, a nap is kisütött, amitől azonnal fülledt, párás idő kerekedett. Bár a túra egyáltalán nem volt megterhelő, a hőségben patakokban csorgott rólam a víz.
Cserébe végre találtam orchideákat is: gyönyörű kétlevelű sarkvirágok virítottak az erdő fái között, és persze harangvirágból is akadt erre szép számmal.
Végül az eddigi széles földút keskeny ösvénnyé alakult, és merészen visszavezetett a völgybe.
Innen a már ismert murvás úton sétáltam vissza az autómhoz – épp időben ahhoz, hogy elkerüljem az újabb elázást. Mire elindultam, már leszakadt az ég, így a hazafelé vezető úton zuhogó esőt már a szélvédő mögül, biztonságban nézhettem végig.
