A kora hajnali órák így április végén, május elején tele vannak madárfüttyel. Többféle madár is röppen ágról ágra, rendszerint párosával. Nagyon szeretem ezeket a madárdalos hajnalokat.
A többi madártól eltérően a fekete rigó rendszerint egész közel enged magához, kiváncsian nézeget hol az egyik, hol a másik szemével. Aztán persze ahogy közeledek felé, mégiscsak elröppen.
Ma reggel, amikor megláttam a rigót az ágon ücsörögni, mégis furcsállottam, ahogy ott ült. Néha ugyan verdesett kicsit a szárnyával, de nem repült sehova. Annyira közel tudtam kerülni, hogy magam is meglepődtem. Majd ijedt szárnycsattogtatás után egyszer csak...
... fejjel lefelé lógott az ágról.
Akkor már láttam, hogy valamibe beleakadt a lába. Lassan megközelítettem, óvatosan kézbe vettem, ahogy a madárgyűrűzés események kapcsán emlékeimből előjött.
Éreztem a tenyerembe vett puha madártestben ijedten dobogó szív lüktetését. Szó szerint majd kiugrott a helyéről. Próbáltam megnyugtatóan mormogni neki valamit, de úgy tűnik nem jól beszélek madárul.
Késemmel óvatosan elvágtam a madzagot. Megpróbáltam az ujjai köré tekeredett részt is eltávolítani, de azt már annyira szorosra húzta nagy csapkodásában, hogy sehogy sem tudtam a késem hegyével megmozdítani. Sérülést pedig nem akartam neki okozni.
Valószűleg valamire nem jól emlékeztem a madárgyűrűzésről, tán a lábait is jobban kellett volna az ujjaim között tartanom, mindenestere több izgalmat már nem bírt őkelme, tekert magán egyet, és vad csipogással kirepült a kezemből. Búcsúzóul még összetojta a tenyeremet, szegény.
Nagyon remélem, hogy sikerül majd neki valahogy a két lábujját összekötő madzagtól megszabadulnia!
