Mályinka körül a kéken

 

A Lázbérci-víztározó hajnali párolgásának fotózása után Mályinka míves fa haranglábától indítottam napi túrámat a kék jelzésen.

Az út erős kaptatóval indult. Mire felértem a kaptató végére, rájöttem, hogy több felesleges cuccot is  hoztam magammal (bazi nehéz fényképezőgépet, két meleg pulcsit, meleg nadrágot), csak ennivalót nem. Pedig reggelizni is egy erdei mohás fatörzsön szerettem volna. Hm. Sebaj, tuti nem fordulok vissza! Előző napi túrámról maradt egy félig rágott sajt, valamint kétszer annyi vizet hoztam magammal, mint tegnap.  Ezzel kell kihúzni a mai napot. 

Igyekeztem nem az egyre jobban korgó gyomromra gondolni, inkább szokásos bükki bánatomat mantráztam. Ugyanis elértem az aszfaltutat és a jelzés most jó darabon ezen vezetett. Ez az, amit nem szeretek a Bükkben. A turistautak nagyon gyakran keresztezik az autóutakat, sőt az autók zaja sokszor behallatszik a rejtettebb  ösvényekre is. A kiszemelt körtúrám pedig elég sokszor halad majd az aszfaltút mellett. 

Erdő szélén

Közben a kék jelzés végre elhagyta a fekete aszfaltot, szép bükkösben kanyargott, ráadásul már nem is emelkedett vészesen. Egy ponton hatalmas holdviola mezőhöz érkeztem. Gyönyörű lehet teljes virágzáskor. Érdemes lenne visszajönni akkor is ide!

Az út elérte a Baróc-patakot, váratlanul jeges hideg érkezett a patak felől, legalább 5 fokot hűlt az amúgy is hideg levegő. Mintha kinyitottam volna a hűtő ajtaját. 

Baróc-patak

Gomba akrobata

Pirító-kő

Hamarosan elértem a Dédesi-vár-forrást. Innentől az út meredeken emelkedni kezd. Kitartóan araszoltam, egészen a Dédesi-várig. Itt szerencsére senki nem robbantotta rám a tornyot, mint Hasszán temesvári basa katonáira a menekülő magyar várvédők - igaz, már nem is volt mit, alig néhány kő jelezte az egykori dicső építmény helyét. 

A kilátás azonban pazar. Szemben velem csupa zöld hegyoldal, jobbra a Dédesi-kisvár kúpja, balra,  a távolban látszanak csupán házak. 

Panoráma balra a Dédesi-vártól

Panoráma előre a Dédesi-vártól

Panoráma jobbra a Dédesi-vártól

Innen visszakapaszkodtam a Vásárhely-kő felé. Ott megettem a félig rágott sajtot, friss vízzel öblítettem le, és közben bámultam a Dédesi-váréhoz hasonló panorámát. Csak innen még kevésbé látni házakat. 

A Verepce-tető közelében elolvastam a tájékoztató táblát az egykori földvárról. A tábla szerint itt állt Magyarország egyik legnagyobb kiterjedésű őskori földvára. A kutatások alapján a telepet a késő bronzkorban, Kr. e. 2. évezredben építették.  Az erődített telep északi végét épp a Dédesi-vár romjainál kell keresni. A hegytető nyugati, lankásabb lejtőjén (Pados) mesterséges teraszok húzódnak. Minden család külön lakósíkra építette a házát a kb. 140 hektáros területen.  Mint a tábla írja, a teraszrendszer kialakítása 1,2 - 1,5 millió köbméter föld megmozgatásával járhatott. Mindehhez először a hegyoldalban álló fákat kellett kivágni. Ha belegondolunk, mindez hatalmas munka lenne ma is, nemhogy a bronzkori emberek számára. Még akkor is, ha esetleg több emberöltőn át tartott a munka. Kicsit keresgéltem a teraszok nyomát, de nem találtam meg, így továbbálltam. 

A Nyír-kőnél vetettem egy pillantást a vadászházra, és a kilátásra is.

Irtás a Nyír-kő közelében

Madársisak

A Nyír-kő kevéssé fotózható panorámáját elhagyva a Kapu-bérc felé tértem le a kék jelzésről.  Innen szép kilátás nyílik a Dédesi kisvár és a Dédesi vár felé. 

Kilátás a Kapu-bércről a Dédesi-várak felé. 

A bérc napsütötte sziklái között számtalan virág lengedezett a lágy szélben. Mindezidáig a fák árnyékában sétáltam, szinte fáztam a hosszú nadrág ellenére is. Gondoltam megmelegszem kicsit a napon, de nem lehetett soká bírni, a sziklák visszaverték a hőt, olyan volt, mintha egy serpenyőben csücsülnék. Csoda, hogy a növények bírták!

Felálló iszalag

Visszakapaszkodtam az aszfaltútra és elhagyva a kék jelzést, nyílegyenesen haladtam az autóúton a Csondró-völgy felé. Közben friss, csobogó forrást is találtam, feltöltöttem gyorsan fogyó vízkészletemet. 

A hajtűkanyarnál újra erdészeti úton haladtam tovább. Az út szélén haranglábak virítottak.

Harangláb

Egész hamar elértem a Kelemen-erdészházat. Itt végre rákanyarodhattam az út legvadregényesebb részére, a kék kereszt jelzésen a Csondró-völgy felé. Tavaly már jártam erre, így tudtam, mi vár rám, de ez a völgy egyszerűen megunhatatlan. Igazi érintetlen őserdő, hűvös, nedves klímája miatt burjánzik a növényzet. Nyári kánikulában igazi felüdülés! Szerintem legalábbis jobb, mint egy tengerpart.  Úgyhogy izgatottan loholtam lefelé az úton, annál is inkább, mert húzot a gravitáció is. 

Kelemen-erdészház

Csodaszép bükkösökön vezet az út a kék kereszt jelzés felső szakaszán. 

Sárgatönkű kígyógomba. 

Egymásba gabalyodott fák a kék kereszten. 

Párás bükkös.

A Csondró-patak legnagyobb vízesése magyar viszonylatban tényleg magasról csordogál a mélybe, ámde fotózhatatlan. Mindenfelől feldarabolt fatörzsek dőltek bele, meredek partoldalán talán lejutni még lehetne, de feljutni annál nehezebb lenne. Így csak a tetejéről készítettem fotót. 

Hangulatos bükkös. Nem tudtam betelni a látvánnyal. 

Hatalmas ráncos koronggomba. 

Érintetlen őserdő és dzsungel hangulat a Csondró-völgyben.

Páfrányok és buja zöld növényzet mindenfelé. 

Az Ámor-kútnál egy hatalmas kidőlt fa mohával benőtt törzsén végigfeküdtem, magamra húztam a pulcsimat, és hallgattam az erdőt. Épp félálomba szenderültem, amikor kirándulók érkeztek. Az egész úton most először találkoztam emberekkel. 

Végül újra Mályinka rendezett házai közé érkeztem. Legnagyobb meglepetésemre kb. 15 fokkal volt itt melegebb, mint az erdőben, a völgyben. 

Bár tavaly is jártam itt, még mindig lenyűgözött a völgy, és sok új élményt adott.  Imádom ezt a helyet!

A telefonom szerint több mint 18 km-t gyalogoltam az erdőben, plusz a reggeli pár kilométer a Lázbérci-víztározó körül. Nem csoda hát, hogy fáradtan rogytam az autómba, és az összes fellelhető ételt magamba tömtem, hogy erőre kapjak. Majd végre zavartalanul elhevertem az ülésen és aludtam egyet.