2021. június 9., szerda

Éjszaka a Börzsönyben

Hétvégi tervem úgy szólt, hogy elveszek két napra a Börzsöny sűrűjében és a  hétköznapok izgalmas (tan)óráit felcserélem a vadon szépségeivel és kihívásaival.  Bár viszonylag könnyű túrát terveztem mindkét napra - már amennyire ez Börzsönyünk ugyancsak hullámos terepén egyáltalán lehetséges -, út közben többször is módosult az elképzelés a pillanatnyi lelkiállapotoknak megfelelően. Ebből aztán egész izgalmas is kombó született, igazi lelki és fizikai-térbeli hullámvasúttá alakítva a túrát.  

Annyi bizonyos volt, hogy ebéd után indul a túra, a csúcsot Királyháza felől érdemes megközelíteni, addig azonban elég uncsi aszfaltút vezet, úgyhogy kell egy bringa. Onnan viszont gyalog érdemes felkapaszkodni a meredek hegyoldalon. Esetleg szóba jöhet egy csúcson alvás, de a dög nehéz cuccot felcipelni a hegyre... akkor már inkább jöjjön a sötét erdőben bolyongás, végülis a Nagy-Mánáról simán le lehet ereszkedni 1 óra alatt, 1 óra bicajjal Diósjenő, 10-re, legkésőbb 11-re elérhető a kiindulási pont és a táborhely! 

Virágokkal borított meredek lejtők és a Börzsöny csúcsa

Diósjenő Erdei Szabadidőpark - mindenhol sétáló emberek, napsütötte erdő, béke és nyugalom. A lelkemben azonban vihar dúlt. Talán ennek köszönhetően meglehetősen nyögve-nyelősen indult az út. Bár lehet, hogy ehhez a 14%-os emelkedő is hozzájárult, mely egész a Zavoz-nyeregig nem akart vízszintesbe váltani. Lassan tapostam a pedált, úgy éreztem, nincs erőm. Az időjárás - végre - nyáriasra váltott, ám a klimax hőhullámai is társamul szegődtek, dőlt rólam a víz, majd vacogtam, csupa libabőr lett a karom, miközben belül tűz égetett (no semmi extra, átlag két óránként ez a szitu mostanában). Mikor megálltam pihenni, szédülés és hányinger kerülgetett, sírás fojtogatott.

Kő-szirt alatti sziklák és a panoráma

Egyensúlyban a Börzsöny közepén

A Jenői-Závoz elágazásnál pihenő gyanánt beiktatódott egy kis kitérő  a  Kő-szirt felé.  Felfelé egy viszonylag meredek erdei ösvényen érhetők el a Kő-szirt alatti sziklák. Megéri felmászni, csodás a panoráma Diósjenő felé!  A csaknem függőleges hegyoldal telis-teli van színes virágokkal, cickafark, veronika, hölgymál, szurokszegfű, kakukkfű illata tölti be a levegőt.  A sziklaoszlop tetején ücsörögve csak bámultam az alant elterülő tájat. Éreztem, ahogy körbevesz és átölel a hegy, belemerülök és elveszek a szépségében, rosszullétem elmúlik, béke és nyugalom leng körül, és elmerülök  a pillanat szeretetteljes, biztonságos varázsában. 

Ez volt számomra a nap csúcspontja. 

Elragadó kis tó Királykútnál

Visszaereszkedve a nyeregbe, az út  egészen Királykútig lejt, ahol a forrás vize szép kis erdei lápvilágot hozott létre, méteres páfrányokkal, sással, tükröződő fákkal. Itt szükség esetén feltölthetjük ivóvízkészletünket, és bringával  pár perc alatt már Királyházán is teremhetünk.   A Rózsás-patak mellett vezető út télen nagyon elvarázsolt, kíváncsian vártam, milyen lesz most. 

A lemenő nap fényei a Tűzköves-forrásnál

Nos, meglehetősen sáros volt. A bicaj kereke szorgalmasan gyűjtögette a tapadós erdei földet, de azért lehetett haladni.  Három helyen a patakon is át kellett kelni, ekkor némiképp tisztultak a gumik. 

Bicajjal vagy ne bicajjal? 

Ja! Igen! Közben a kezdeti Nagy-Mána oda-vissza terv is módosult. Már egy Csóványos körtúra gondolata körvonalazódott, bringával, azzal az elképzeléssel, hogy lefelé majd száguldani lehet! (A sötétben. A meredek erdei úton. De ez utóbbi két probléma ezen a ponton még nem kristályosodott ki eléggé.)

Ha valaha az a gondolatod támadna, hogy a Nagy-Mána felé vezető igencsak meredek utat bicajjal tedd meg, akkor tedd fel magadnak a kérdést, hogy minek?  Még 20 kilós zsákkal a hátadon is gyorsabban haladsz, mintha a lábad alól kiguruló kavicsokon és morzsalékokon egyensúlyozva próbálod megakadályozni, hogy a bicajod csaknem g≈10 m/s²   gyorsulással vágtázzon vissza a szinte függőleges ösvényen. A víz dől rólad, a féket tartó kezed görcsbe szorul, lépésről lépésre keresed a stabil pontot, miközben 10 centit mozdítod előre a bringát, fék, majd újabb lépés, támaszt, tol, fék, lép... Bár az első emelkedő nem vészesen hosszú, a felénél mégis azt éreztem, hogy a francnak kell ez, de nem nekem! Mindezt csak azért, mert mindenféle belső feszültséget kell kidolgozni magadból? Esetleg segíthetne  egy beszélgetős terápia?  Aztán arra gondoltam, legalább a fájó, reumás vállamat kimozgatom! Nos ez a jótékony hatása valóban meg lett az akciónak, 95%-osra gyógyította a karom.  

Persze van, aki,  mint Kukoricza Jancsi Jankovics Marcell mesefilmjében, a nyakába kapja lovát és úgy szalad fel a meredélyen, ám ezt a lehetőséget nem éreztem részemről megvalósíthatónak. Így az első akadályt leküzdve nézegetvén kicsit a szintvonalakat, és a pontos időt, továbbá tudván, hogy a Csóványos felé vezető úton több kidőlt fa is van, amin át kell majd emelni a bringát, így mégis jobb megoldásnak tűnt visszaereszkedni a völgybe, elrejteni a cuccot a fák közé és újra nekilódulni felfelé, ezúttal gyalog.  

Szurokszegfű arzenál a Nagy-Mánán

Szürkület

A Nagy-Mána gerincén az itt éjszakázók sátrai sorakoztak, nem nagyon lett volna kedvem beállni közéjük  a sorba, így egyre jobb döntésnek tűnt az éjszakai félkörtúra. 

A magasban és a lelkemben amúgy is sötét felhők gomolyogtak. Szomorúságom újra a tetőfokára hágott, gondolatok és érvek csaptak a magasba, közben az ég is közbeszólt, és lassan esni kezdett az eső. 

Csapadékra egyáltalán nem számítottam,  az esőkabátomat ügyesen  a bicaj csomagtartójában hagytam. De a terv maradt, irány a Csóványos! A csúcsra vezető utat különösen varázslatossá tették a szürkületben motoszkáló szarvasok és őzek. Egyikük nem messze  vágott át az ösvényen, sőt az erdő mélyéről vaddisznó hörrögést is hallható volt.

Közben a belső feszültéségem is és az  eső is elvonult, az erdő békés pihenőjére készült és én nagyon élveztem ezt. A kilátóban öreg este fogadott, de azért fel kellett menni a mélyen döngő lépcsőkön (a torony alatt sátorozók legnagyobb örömére),  hogy  megállapíthassuk, fentről nem látszik szinte semmi.

Innen a piros háromszög jelzés vezet vissza a Rakottyás-patakig. A vak sötétben előkerültek a fejlámpák, sejtelmesen bevilágítva az erdő fáit. Egyetlen nesz sem hallatszott az egész úton lefelé, viszont főleg az út vége felé már erőst örültem, hogy mégsem bringával száguldok lefelé: Az út nem csak meredek és keskeny volt, hanem meglehetősen sáros is, tele gyökerekkel és kikandikáló kövekkel, melyek persze a sötétben egyáltalán nem látszottak. A cuppogósan vizes idő ráadásul előcsalogatta a szalamandrákat és a varangyos békákat, átlag három lépésenként tekergőzött egy a lábam mellett. 

Nagyon kellet vigyázni, nehogy szalamadrára lépjek a sötétben!

Az esőerdő

Az út innentől vízszintesen halad  a Rózsás-patak mentén, de ez egyáltalán nem könnyítette meg az előrejutást. Egyrészt a méteres vizes aljnövényzet lemosta a lábról a sós izzadtságot, ami határozottan frissítő érzés, másrészt azonban a sötétben az összehajló bokrok teljesen takarták az ösvény bejáratát a patakon való egy-egy átkelés során. Sokszor csak a GPS segített megtalálni a jelzett utat. Tuti visszajövök ide nappal is, csuda vadregényes lehet!

Az éjfél nem kísérteteket hozott, hanem bringát!

Éjfél, piros jelzés, újra a bringán! Meg is voltam lepve, mert egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak, holott az elmúlt 8 óra során legyűrt 23 km, (igaz, ebből 8 bringával) és legalább 800 m szintkülönbség indokolt volna némi fáradtság érzést, hozzávéve, hogy odahaza 11 után már képtelen vagyok ébren maradni. Inkább egy kis izgatottságot éreztem, mert még kb. 8 km van hátra az autóig, s az út középső harmada felfelé vezet.  Vajon bírni fogom? Mondjuk nincs  más választásom! 

Az erdei út széles volt, ámde az eső annyira átáztatta, hogy én két próbálkozás után nem kockáztattam az elesést és ennek következtében a sárban fetrengést, így az aszfaltútig toltam a bringát. Innen azonban már tényleg gyorsan lehetett haladni. Néha csengőhang figyelmeztette az erdő vadjait, hogy ember jár errefelé, de amúgy csendben suhantunk a koromsötét lombkoronák alatt. 

Meglepő módon a Závoz-nyeregig tartó emelkedő sem bizonyult olyan vészesnek, mint vártam, innen pedig már csak a gurulni kellett  a bicaj- és fejlámpák ugráló  fényével megvilágított úton. Sátor állításhoz már nem volt sok kedv, de szerencsére az autó csomagtartója is remek derékaljnak bizonyult!