Az éjszakák napról napra érezhetően hosszabbak lettek. A rövidülő nappalok távol tartották a kétlábúakat, a hódok élete sokkal nyugalmasabbá vált. Bár napközben még kellemesen sütött a nap, hajnalra már csípőssé vált a levegő. A hódcsalád a télre készülődött: a part mentén egyre több megrágott fatörzs és frissen lerágott ág jelezte munkálkodásukat.
Egyik éjszaka végül az öreg fűz is megadta magát. Elterült a földön, lombja vége épp a vízbe lógott.
A hódok nyomban nekiláttak az ágak lecsupaszításának.
– Juhé! – rikkantotta Gurmi. – Ez aztán a finom lakoma! Még erőlködni sem kell, simán elérem ezeket az ízletes gallyakat!
Még a kicsik is kimerészkedtek a partra, és az ágak takarásában elégedetten ropogtatták a leveleket.
Murmi eközben a vastagabb ágakkal foglalatoskodott. Többet is összegyűjtött, erős fogai és a nyelve közé helyezte, és elúszott velük a köves oldal lábához. Ott, a sziklák védelmében telepedett le.
– Hé, nekem nem is hagytál? – méltatlankodott Szuszka.
– Dehogynem, csak nyújtózkodni kell egy kicsit – nevetett Gurmi.
Szuszka két hátsó lábára állt, megpróbálta elérni a legközelebbi ágat, ám minduntalan visszapottyant a vízbe.
Amikor végzett, a csupasz ággal a Folyami Odú felé úszott. Felmászott a lak tetejére, és gondosan beillesztette a többi gally közé.
– Ezen már Gurmi sem talál rágnivalót! – kuncogott magában.
Aztán újra a vízbe ereszkedett, iszapot gyűjtött, és visszatért vele a tetőre. Az ágak közé tömködte, alaposan eligazgatta, majd elégedetten szemügyre vette a munkáját.
