Egész nap havazott, még éjszaka is, sőt a következő napon sem hagyta abba. A fákat és a hódvárat vastagon belepte a hó.
A tájon nagy csend honolt, mintha a folyó is óvatosan, lábujjhegyen csobogott volna.
Elsőnek persze Cserke dugta ki az orrát az oduból.
– Minden csupa fehér és puha! – rikkantotta, majd beledugta a fejét, és nagyot harapott belőle. – Pff! Ez nem valami finom! Hová lettek a fák, amiket kidöntöttünk?
– Belepte őket a hó – jelent meg Hódanyó is a part menti vízben. – Gyertek, kiássuk őket a hó alól.
– Nézd, anya, itt csak le kell seperni egy kicsit, és máris ehetünk! – rikkantotta Szuszka.
Valóban. A hódok szépen felsorakoztak az egyik fatörzs előtt, és nekiálltak az ebédnek. Mire végeztek, a szép havas tájon már csak egy narancssárga folt és a letaposott hó jelezte a munkájuk nyomát.
– Megyek Gurmékhoz, megnézem, hogy boldogulnak – dünnyögte Hódnagy.
Úszás közben a partot szemlélte, vajon meglátja-e fiait a fák között. Ők azonban még mindig bent kuksoltak az odú melegében.
– Hé, hétalvók! Felkelni! Ettetek már ma valamit? – rikkantott be a bejáraton.
– Persze. Gurmi felfalta a raktár felét. – dohogott Murmi.
– Kimentem, körülnéztem, de rögtön vissza is jöttem – mesélte Gurmi. – Semmi kedvem nem volt járatokat ásni a hóban. Olyan nehéz mozogni ebben a magas fehérségben!
– Ez igaz, de azért jöhet még rosszabb idő is – aggodalmaskodott az apjuk. – Remélem, maradt még a raktáratokban ennivaló!
– Majd megrágjuk a saját házunkat. Annyi botot gyűjtöttünk köré, kitart, amíg újra eljön a meleg! Ugye eljön, apa? – kérdezte Gurmi reménykedve.
– Már ha ki tudod húzni a sár közül. Nagyon jól megtapostam! – büszkélkedett Murmi.
Gurmi erre ijedten felkapta a fejét, és gyorsan kimászott, hogy ellenőrizze testvére állítását. Addig taposta a havat, míg sikerült felmásznia a vár tetejére, kicsit kaparászott és kiügyeskedett egy finomabbnak tűnő falatot az építményből. Azt megnyugodva lecsupaszította, majd visszadugta a többi közé, a helyére. Újra letaposta a havat, aztán nagy rikkantásokkal csúszott le a kijárt úton.
– Jobban teszed, ha nem a várunk tetején csúszdázol. Még a végén beszakad a tető! – morgolódott Murmi.
– Juhé, ez jó szórakozás! Dehogy szakad, jól megépítettük! Inkább gyere te is, bátyó!
Murmi azonban inkább bevackolta magát az odú melegébe, a faháncsok közé. Azok nem tömörödtek össze, nem nedvesedtek át, és szárazon, melegen tartották a hódokat, bármilyen vizes bundával érkeztek is haza.
A hódvár pedig állta a sarat – akarom mondani, a havat –, és Gurmi csúszkálását is.
Hódnagy megnyugodva állapította meg, hogy a fiai felnőttek már, de azért még mindig gyerekek maradtak! Gondolatban átölelte őket, majd hazaúszott és becammogott a saját hálókamrájukba Hódanyó és a két kisebb gyerek mellé.
Előző rész | Folyt.köv.
