Régen jártam erre utoljára, el is felejtettem, milyen egyedülállóan gyönyörű magyarországi kis patakvölgy ez. Pedig jártam már idehaza néhány szurdokban, de EZ tényleg mindegyiket felülmúlja. Talán a Dera-patak széles sziklamedre, mely fehéren világít a sötét erdő alján, vagy az izgalmas mészkőformációk, melyekről látványos kis vízzuhatagok ömlenek alá? Mindezt madárcsicsergés kíséri, mohás fatörzsek, göcsörtös gyökerek, a meredek hegyoldalakon és a hegygerincen számtalan tavaszi virág illatozik, és persze sok ide fűződő emlék tör elő lelkem mélyéből. Barangoltam itt már kettesben a kutyámmal, felfedeztem a család aprajával és nagyjával, diákokkal és vadidegenek sokaságával.
Hétvégente ugyanis zsúfolásig telik kisgyrekes családokkal: a piciknek ez maga a kaland és vadregény. Felmászhatnak a sziklákra, átegyensúlyozhatnak a kövek között a patakon, beletoccsanhatnak a vízbe, építhetnek kővárakat, hidat, vízzel hajtott lapátkereket - már, ha ugye engedik nekik.
Hétközben azonban alig jár erre valaki. Így most csupán elképzeltem virtuális unokáimat, amint nyakig vizesen, ámde boldogan mutatják, milyen ügyesen másznak át a kidőlt fák alkotta hidakon, mint lakják be az erdőt, milyen bogarat találtak, hogy szagolják a virágokat, tapasztalják meg a világ egy számomra oly kedves arcát.
Idehaza pedig rátaláltam egy régi bejegyzésemre, ami arról szólt, amikor kisebbik, épp kamaszodó lányommal jöttünk el ide. Meg is osztottam vele akkori írásomat. "Anya, még most is emlékszem arra a kirándulásra és az akkori érzésre! Mindenki a normális úton ment, mi meg okosan a patakban. Az nagyon jó és felszabadító volt! "
Akkor jött rá, hogy a természet feltölt és gyógyít. Boldogságot és erőt lehet belőle meríteni. Én is számtalanszor találtam rá újra és újra önmagamra az erdő egy épp nekem rendelt szegletén.
