Kétfejű erdei tündérrel a hóban

A vejem fent aludt a havas hegyen az éjjel, egy szál ponyva alatt, hálózsákban. Mi meg a lányomal és az unokámmal reggelire érkeztünk hozzá. Mármint a reggelit nem ő szervírozta nekünk az esti vadászat eredményeként, hanem én vittem magammal egy egész hátizsákkal. Lányomra az unokám volt rákötözve, épp csak a feje látszott ki lányom kabátja alól. Úgy néztek ki, mint egy csodálatosan szép kétfejű tündér. 

A tündér kisebbik feje amint észrevette, hogy én is ott vagyok, hangos kurjantásokkal, kacagással fejezte ki örömét, valamint megtoldotta még azzal, hogy egész testével ugrálni kezdett, járt keze lába, majd szétvetette anyjáról a kabátot. Ezen persze mindenki nevetett, így a mindkét fejével szélesen nevető erdei tündérrel folytattam a kirándulást. 

Pár kilométer után az geyik fej több mozgásteret óhajtott, a másik fej pedig némi tehermentességet, így aztán egy jól behavazott asztal mellett letelepedtünk. Leterítettük rá a polifoamot, ráültettük az immáron szétvált tündérekből a kisebbiket és megterítettük az asztalt mindenféle finomsággal. A tündérek meg nekiláttak eltüntetni amit láttak. Azért a táborozó atyának is maradt szerencsére. 

A legkisebb megpróbálta kimozgolódni magát, ám a bundabéléses overal erősen korlátozta a lehetőségeit: úgy ült ott, mint egy hatalmas felfújt lufi. Alig tudta mozgatni a kezét-lábát, így levettük az overált, visszatömöszköltük a hordozóba, rácsukta az anyja a kabátját, és a kétfejű tündér újra készen állt a vándorlásra. 

Még egy órát sétáltunk a gyönyörű havas tájon, addig a kisebbik tündér aludt egyet a jó melegben, a nagyobbik meg elképesztően elfáradt. 

Hamarosan vonatra ültek és hazarobogtak. 

Én pedig elindultam Dobogókő felé. Az úton araszolt a kocsisor, mindenki ki akarta használni a ritka havas lehetőséget. Így aztán az első adandó alkalommal leparkoltam, és gyalog vágtam a hegynek a sárga jelzésen. 

Az erdő ezen részén nem is voltak olyan nagyon sokan. A lejtőkön gyerekek szánkóztak, kutyák rohangáltak. 

Egy apuka nagy kacagásokkal vezette maga melett pár éves gyermekét. Mások nagyokat kurjongatva vetették magukat a hóba. Valahogy mégsem zavart most a sok ember, jól esett együtt örülni velük. 

Ki ne örülne egy ilyen behavazott, csupa roppanós fehér erdőnek? 

Persze azért kerestem a járatlanabb utakat. Például az ilyen havas alagúton átvezető ösvényeket. 

Végül a Zsivány-sziklákig jutottam. 

A sziklák körül rengeteg ember volt, de a nagy sziklák háta mögötti részeket  alig ismeri valaki, így ott egyedül bóklászhattam. 

A sziklák környéke tele van ilyen függőleges kürtőkkel, zsombolyokkal, vagy víznyelőkkel. Most nem gomolygott felette a pára, de megolvasztotta maga körül a havat. Nem árt vigyázni az ilyen nyílásokkal, elég könnyű a mélybe zuhanni, nem jelzi semmi, hol lépsz majd egyszercsak a mélybe. 

Gyönyörű, deres pókhálócsipke.

Zsivány-sziklák melletti jellegzetes gyökérzet. Egy egész csapat ember elfér alatta.

Végül a Kamilla forrás felé kanyarodtam  és a kék kör jelzésen csatlakoztam vissza a sárga jelzésbe. 

Világvége hangulat Dobogókőn

Leparkolva az autót, a parkoló melletti meredélyen felkapaszkodva egy kis ösvényen vettem be magam az erdőbe. Sokszor jártam már errefelé, azt hittem, tudom, hol vagyok, de hamarosan addig ismeretlen, elhagyatott épületek között találtam magam egy ősfás park közepén. Körülöttem százéves óriásfenyők, hársak, gesztenyefák sorakoztak. A házakat benőtte a bozót, az aszfaltút réseit méteres növények szélesítették tovább. A combig érő fű között jobb napokat látott játszótér  kopott fémlétrái virítottak a ködben. A színházépület előtt akkora tűzrakó hely, hogy egy egész falu elférne kürölötte, akár egy bivalyt is meg lehetne sütni az itt rakott tüzön. Egy darabig bolyongtam a házak között, kiutat keresve, végül a hátsó kerítés hűlt helyén jutottam ki a kilátó felé vezető útra. Mint utóbb kiderült a volt BM üdülő területén bóklásztam.

Így nézett ki, amikor gondozott volt a park. 

Egykoron a rendvédelmi dolgozók üdültetése valósult meg ezen a területen. A BM megszűnését követően a Központi Szolgáltatási Főigazgatóság (KSZF) kapta meg a volt BM üdülőit, a KSZF kiadta a kezelést a Humán Jövő (HJ) 2000 Kht-nak. A KSZF be akarta záratni az üdülőket és a HJ-t meg akarta szüntetni, és magánhasznosításra/vállalkozásba adásra tervezte kiadni az üdülőket. Ez a terv az ellenállás miatt nem valósult meg, a privatizációt sikerült blokkolni. 2010 óta a terület gyakorlatilag hasznosítatlanul áll.

A szálloda 2008-ban,  2010-ben

Novemberi esős a száraz nyár után

Hosszú volt a hét, az esős idő felvillanyozott, vágyódva nézelődtem kifelé az iskola ablakából.

Szemem előtt víztől csöpögő erdő, a fák tövében fényesedő gombakalapok képe lebegett. Így alig vártam, hogy kijöjjek végre a suliból, irány a Pilis, egyenest a nyár elején felfedezett gombaparadicsom felé vettem az irányt. Két és fél órát bolyongtam, szinte nulla gombatalálattal. Mégsem mondanám eredménytelennek a kiruccanást, ennyi diő alatt épp elillant az egész heti fáradtságom, mintha sosem lett volna. Mire autóba ültem, eleredt az eső. Hazamenni mégsem volt kedvem, a hegycsúcsokon gomolyogtak a felhők, Dobogókő felé vettem az irányt. 

Fantasztikusan szép volt a szemerkélő esőben sétálni. A szél fújta a ködöt, bekúszott a fák közé, de még a kabrátom alá is. Nem bántam ezt sem. Felüdülés volt a hosszú tikkasztó száraz nyár után egyszercsak novemberbe kerülni. 

 

Fénybetörés

 

Téli séta

Egyik nap még kellemes őszi időben sétáltam a Duna-parton, másnap zuhogó hóesésben bolyongtunk Dobogókőn. 

Élveztük az hangulatos tájat, és teljesen elmerültünk a Nagy Beszélgetésben, melyre mindketten nagyon vágytunk már! Szeretem átbeszélni a lányommal az életünket. Jó hallgatni, ahogy gondolkozik, dönt, mérlegel. Tetszik a józansága, a bölcsessége, erkölcsisége. Tetszik, hogy nem ítélkezik, elfogad, meghallgat és mégis véleménye van. 

Szeretem hallgatni ahogy beszél, és ahogy vélekedik, ahogy a kiforrot érzéseit és gondolatait szavakba ölti. Már régóta nem tekintek rá gyerekként, s  már nem is furcsa ez nekem. 

A mindennapok viharából kivezető út

Hosszú volt ez az utolsó ősz végi-tél eleji pár hét. Hosszú, munkával teli és rohanós. Névnapok jöttek, szülinapok mentek, s bár jó volt kicsit megállni, találkozni a kis-nagy családommal, mégis nagyon hiányzott az erdő, a kirándulás, de leginkább a kikapcsoldás, a kilépés a mindennapok számtalan apró megoldásra váró problémájából. 

Végül ennek is eljött az ideje. 

Mikor Dobogókőre értem még hét ágra sütött a nap, de már gyülekeztek a sötét fellegek az égen. 

Aztán egész beborult, még havazni is kezdett. Hiába is reménykedtem, délután már nem bújt elő  a nap a felhők mögül. Megfontoltan pergette arcomba az apró hódarát a szél.

Mégis leírhatatlan örömmel töltött el az erdő, a zúzmarától rosskadozó ágak látványa, sikongattam, hangosan nevettem, még ugráltam is nagy boldogságomban. Ha valaki látott, biztos azt gondolta megbolondultam, pedig csak  felszabadultan törtek elő belőlem a beteljesült vágyódás hangjai. Szinte lebegtem a talaj felett!

Elsétáltama Rezső-kilátóhoz is, hogy onnan is megszemléljem a tájat.

Az idő egyik pillanatról a másikra váltott naposból hóesésre. Alig látszódtak a szomszédos fák ágai.

A szebb napokat is megélt Hotel Nimród fagyos ajtóüvege invitált az épületbe, de ellenálltam. 

Aztán Király-kút felé vettem az irányt a piros jelzésen. Dobogókőn szánkózott néhány kisgyermekes család, de errefelé már egy lélek sem járt. 

Elérve az aszfaltozott utat, a Rám-hegy felé vettem az irányt. Itt a hegy megmutatta csontvázát, melyet a zúzmara alakított még látványosabbá. 

Majd újra Dobogókő felé vettem az irányt a zöld négyzet jelzésen. 

A Nagyboldogasszony-forrásnál (Déry-forrás) meglepve szemléltem a kultuszhelyet, amit a forrás környékén alakítottak ki. A forrás vízgyűjtő medencéje köré betonkádat építettek, a köré pedig egy kis beton kunyhót, mely kápolnává nőtte ki magát a benne elhelyezett kegytárgyak révén. A forrás 2007-ben kapta nevét, amikor a Nagyboldogasszony Szeretet Egyház tagjai rendbe tették a forrás környékét. Azt nem tudom, hogy a betonkunyhót is ők emelték-e, vagy az már korábban is ott volt.  

Nem sokkal ezután egy meredek kaptatú vezetett fel a Thirring-sziklához. Szerencsére a hó tapadós volt, nem csúszott, így kényelmesen feljutottam a kiindulási pontomhoz. 

Csodaszép túra volt, s bár túl hamar, de megújult erővel csöppentem vissza  a mindennapokba.