Vértesszőlősön szálltunk le a vonatról, ráhajtottunk a kerékpárútra, mely egész Dunaalmásig egész jó minőségben áll a bicajosok rendelkezésére. Nagy lendülettel indítottunk, igyekeztünk mielőbb kimelegedni, ruházatunk - enyhén szólva - nem illett az időjáráshoz. Azért egy fotó erejéig megálltunk a Derítő-tó partján. Kattintgatás közben is éreztem, hogy kúszik be a hideg a kabát minden apró nyílásán, így jobbnak láttam tovább hajtani. Eltekertünk az Öreg-tó mellett, ahol a rossz idő ellenére meglepően sokan sétáltak. Áthajtva a városon a Fényes tanösvény mellett visz a kerékpárút, majd hamarosan az Által-ér vadregényesebb részein tekertünk.
Meglepően hamar leértünk a Dunához. A parton a hideg ellenére is ücsörögtünk kicsit, bámultuk a folyó méltósággal hömpölygő vizét. Éreztem, hogy itt nem tudunk sokáig maradni, viszont a nap vége még messze volt. Ekkor eszembe jutott a tatabányai Medvehagyma tanösvény. Felvetettem, hogy elmehetnénk oda, Vértesszőlőstől csak 13 km. Lányom rábólintott és lelkesen útra keltünk.
Visszafelé tekerve már messziről kiszúrtuk az Által-ér partján ácsorgó madarat. Hatalmas, tojás alkú lény volt, elsőre úgy tippeltem, bakcsó lesz az! Közeledtünkre kíváncsian kinyújtotta hosszú nyakát, majd jobbnak látta szárnyra kelni. Ekkor vált egyértelművé, hogy egy gyönyörű szürke gémmel van dolgunk. Kicsit előre repült, majd landolt, tőlünk kb 50 méterre. Békésen ácsorgott, míg kb. 10 méterre megközelítettük, ekkor megismételte az előbbi műveletet. Vitorlázva repült, szél ellenében, közvetlenül a kanyargó patak felett. Biztos távolságban landolt, majd ahogy közelebb kerültünk újra repülőrajtott vett, s ez így ment, csaknem egész Tatáig.
Már többször megfigyeltem kenuzás közben a kócsagok hasonló viselkedését, és nem értem. Olyan egyszerű lenne a menetirányunkkal ellentétes irányba repülnie, és akkor végérvényesen megszabadulna bosszantó társaságunktól. De valami miatt nem így tesznek. Sőt, ebből a "felvezető" ritmusából még a szemből érkező biciklista sem tudta kizökkenteni. Kicsit sajnáltam, hoyg folyton megzavarjuk méltóságteljes ácsorgásában. Próbáltam lassan megközelíteni, lapulni, nagyobbat kerülni, mindhiába.
Lehetséges, hogy inkább a birodalmát akarta bemutatni nekünk?
Persze nagyon szerettem volna lefotózni, ámde nem hoztam a teleobjektívet, így itthon az AI-t kértem meg, generálja oda a képre a gémet. Kicsit veszekedni kellett vele, míg sikerült az emlékképeimhez hasonlatos, nyakát behúzó, bakcsó szerű madarat produkáltatnom vele. Az éppen landoló madárral azonban elsőre megbirkózott. Persze sokkal jobb lenne, ha saját fotó lenne az eseményről, de az én madaram olyan apró, hogy fogadjunk, észre sem veszed a második fotón!
Annyira elmerültünk a madárral való versengésben, hogy észre sem vettük, hogy beértünk a városba. Azt is csak ekkor észleltük, hogy a lányom biciklijének hátsó kereke teljesen leeresztett. Szomorúan néztem magam elé: no, ilyen csúfság! Sehol egy valamirevaló férfi! Csak nem nekem kell itt gumit foltoznom?
Kiderült, hogy nem, Kriszti felfedezett a neten egy kerékpárkölcsönzőt, ahol a két fiatalember épp filmet nézett a stagnáló forgalomra való tekintettel. Kérdésünkre készségesen nekiálltak kereket szerelni, ám kiderült, a gumi nem is lukas, csak fel kell pumpálni, és kész. Amíg pumpáltak, addig óvatlanul elszpoilereztem a film végét, amitől nem voltak túl boldogok, így kétszeresen is örültek, mikor újra útra keltünk.
Rajtunk kívül még az eső is rázendített, szitált és szemerkélt, apró szemei lebegtek a levegőben. Szinte nem is esett, hanem egyszerűen ott volt. Ennek leőnye, hogy lányom méltóztatott felvenni az esőkabátomat, így anyai szívem megnyugodhatott, nem fog halálra fagyni az egy szál pulcsijában, én azonban csak remélni tudtam, hogy a pamut nadrágom nem fogja teljesen magába szívni a vizet.
A továbbiakban az esőve mit sem törődve tekertünk Tatabányáig, majd tovább, a medvehagymás felé.
Az utolsó 5 km alatt az út nem vészesen, de folyamatosan emelkedett, ráadásul egy főúton haladt, mellettünk autók zúgtak el. Nem mondom, hogy ez volt a legkellemesebb rész, de végül sikerrel abszolváltuk. Lányom ugyancsak elfáradt, a medvehagymás közepn egyszerűen levetette magát a földre, elővette maradék ebédjét és elfogyasztotta. Mindeközben tépdestem az apró hagymaleveleket. Nem volt túl szapora munka, de végül összejött egy levesre való.
Innen Alsógalla vasútállomás csupán 4 km, lefelé, azt céloztuk meg és reméltük, hoyg a vonatban lesz fűtés.
Nem volt.
Kiderült, Budapesten egy csep eső sem esett, és kétszer olyan meleg volt, mint a Gerecsében.
Mindezek ellenére, vagy éppen ezért, remekül éreztül magunkat, úgy terveztük, kedden majd napsütésben tekerünk egyet az erdőben.
