Négy éve jártam először Csáfordjánosfán, a tőzike tanösvényen, és azóta minden évben várom, hogy újra átélhessem a tengernyi kis fehér virág látványát, érezhessem finom de erőteljes illatukat, halhassam a szélben hajladozó fák kongó hangját, érezhessem a kikelet reményteljes üzenetét. Akkor bokáig süppedő sárban jártuk végig a tanösvényt, az erdőt keresztül-kasul szelték a kis alkalmi vízfolyamok. A napfényben csillogó vízben megduplázódtak a tőzikék. Tavaly zuhogó eső nehéz cseppjei hajlították a földig a kis virágokat, idén azonban teljesen kiszáradt erdő fogadott minket, napsütéses, meleg tavaszi szél kísért végig az úton. Egész más arcát mutatta most az erdő!
A tanösvény bejáratánál nemrég több autóra való területről vágták ki a bokrokat, egyengették el a talajt, így biztonságosan le lehetett parkolni a kocsikat. A tőzikés erdő felé vezető úton már kissé megkoptak a tájékoztató táblák, de még mindig jól olvasható a folyószabályozás története, a vízimalmok kialakulása, az állat és növényvilág bemutatása. Átkelve 3 patakon, végül elértük a virágokkal és illatokkal teli erdőt. A tanösvény két oldalára karókat szúrtak le, és köteleket feszítettek ki közéjük, jelezvén, hogy az útról letérni nem szabad. Bár az összkép így nem olyan vadregényes, végül megértettem, hogy a tőzikék veszélyes jószágok, ha kiszabadulnak az erdőből, könnyen megharaphatják a látogatók lábát. Na jó, tréfát félretéve, a legmeglepőbb a dologban, hogy egy ilyen - tulajdonképpen csak vizuális - jelzésnek milyen visszatartó ereje van! A látogatók közül senki nem lépte át a kijelölt útvonalat, bár több fotós is tartózkodott a helyszínen, minden virágot gondosan az út széléről fotóztak. Hiszen pont ugyanolyan tőzike lapult 5 méterrel beljebb is, mint az út szélén!
Fotós barátaimmal lassan araszolgattunk végig az úton (szemben velünk egy másik fényképezőgépekkel felszerelt társaság). A fotóaparáttal nem rendelkező látogatók engedelmesen kerülgették guggoló-hasaló tőzikelesőket.
5 óra alatt tettük meg az 5 kilométert, amihez ha hozzávesszük, hogy az utolsó 1 km-en már jó tempóban haladtunk visszafelé, akkor még az 1 km/óra átlagsebességet sem értük el. De hát hova is siettünk volna? A nap szépen sütött, végül lekívánkozott rólunk kabát, sál és pulcsi is, az erős szél ellenére. Bár a fák között ez utóbbiból csak annyit érzékeltünk, hogy hangosabban kell beszélnünk a hajladozó, recsegő, egymásnak ütődve kongó hangot adó fák között.
A kisebb bokrok vidáman bontogatták rügyeiket.
Az erdő alját hófehérre festették a tőzikék, köztük néha egy-egy sárga tyúktaréj, tüdőfű és nyugati csillagvirág színesítette a talajt.
A fényképezőgépbe nézve csupa tavaszi színben fürdött a táj.
Erdő tyúktaréjjal:
A legjobban az ragadott meg, ahogy a tőzikék minden talpalatnyi helyet megtaláltak. Élő és korhadt fák üregeiből előtörve csilingeltek hatalmas, bólogató fejükkel.
A legjobban az ragadott meg, ahogy a tőzikék minden talpalatnyi helyet megtaláltak. Élő és korhadt fák üregeiből előtörve csilingeltek hatalmas, bólogató fejükkel.
Elhagyva az erdei utat egy kaszálón halad a tanösvény. A kb 5 méter széles fűsáv elválasztja az erdőt egy másik erdőtől, és érdekes módon, ez elég arra, hogy oda már ne jussanak át a virágok. Pedig az erdő első pillantása szakasztott mása emennek, égig érő fák, kidőlt, korhadó fatörzsek, fiatal példányok teszik vadregényessé azt az oldalt is, a különbség csak annyi, hogy ott az avar közül nem kandikálnak elő virágok.
A mezőn haladva a tanösvény megkerüli az erdőt és hamarosan visszaérünk az leső patakon átívelő hídhoz, oda, ahol egykoron malom állt. utolsó pillantás az erdőre - sajnálom itt hagyni.
Kicsit még sétálunk a folyócska partján, aztán hirtelen ötlettől vezérelve nem megyünk vissza a hídhoz, hanem átmászunk a keresztbe dőlt faágakon.
Az utolsó patakon való átkeléshez mégis a hidat választjuk, és szépségekkel a lelkünkben térünk vissza a civilizációba.
Nagyon szép! :-)
VálaszTörlés