Csókakő körül

 Az országútról már messziről hívogat a Vértes lágy lankái közül kiemelkedő Csókakői vár tornya.  A faluba beérve egyenest a vár tövében lévő parkoló felé vettem az irányt, ám az egyik kanyarban megállított a városka sárga temploma - egy gyors fotó erejéig. 

A parkolóból az egykori bányafalra látunk rá, a fal előtt szobrok sorakoznak, a Kárpátok őre szobortól kezdve Szent István királyunk, Szent László, Hunyadi János, II. Rákóczi Ferenc szobra mellett van szobra Horthy István, második világhábors repülősnek valamint egy fura, betyár küllemű alak mellszobra is látható, a fenyegető "Ne bántsd, ne nyúzd, a magyart! Mert pórul jársz! felirattal.

 A szobrok után a Nagy Magyarország téren áll 

Horthy Miklós szobra, majd a Nagy Magyarország térkép következik, kicsit feljebb két oszlop, melyek tetején egy-egy turul tárja szét szárnyát. De állítottak szobrot a csendőrök emlékére is.

Kicsit furának találtam ezt a szobor válogatást, nem mondom, hogy tökéletesen értem a park kialakításának koncepcióját. 

Kissé sokkolva  a látottaktól betértem az erdőbe, s hamarosan balra fordultam a vár felé vezető meredek, ámde annál izgalmasabb  ösvényen. 

A vár kapujánál azonban megtorpantam. Bemenni nem akartam, így jobbra felkapaszkodtam a sziklákon a vár fölé magasodó csúcsra. 

Elképesztő a látvány minden irányba: Balra a várra lehet rálátni, a hátam megett az őszi színekbe öltözött Vértes erdeje, lábaim alatt Csókakő házai. 

Jobbra pedig, a gerinc,  végig  a cserszömörce vöröslő levelei szegélyezte az utat. 

Az ösvény ilyen vadregényes módon vezetett egyik kilátóponttól a másikig. 

Kerestem egy szélvédett, viszonylag vízszintes helyet és aludtam egyet a bágyadt, késő délutáni napsütésben. Arra ébredtem, hogy a nap eltűnt a felhők mögött és vacogok. Egy utolsó fénysugár még végigszaladt a sárga földeken, majd zárult a felhő. 

A borús, szürke fellegek még egy órát velem maradtak, majd újra ki-kisütött a nap és betűzött az erdő fái között. 

Egy négyes elágazásnál megtorpantam. 

Mindegyik út nagyon hívogatónak tűnt, végül elindultam az egyiken, és hamarosan muflonokba botlottam. Egy darabig néztük egymást, majd hátat fordítottak és magamra hagytak. 

Én is visszafordultam az elágazás felé és egy vadregényesnek tűnő másik ösvényen folytattam az utam.

Gombákat keresve bolyongtam fel-alá az erdőben. Gombára nem, de váratlanul ebbe a házikóba botlottam. 

Végül aztán lett gomba is, igaz nem sok, de a mostani gombaínséges időkben én ezeknek is örültem!

petrezselyemgomba

rozsdasárga tőkegomba

gyapjas tintagomba

Vértes és a medvehagyma

Tatabánya melletti Síkvölgy erdő alját ellepi a medvehagyma. Fennséges látvány a záródó lombkorana  alatt hófehéren világító virágszőnyeg. Erős hagymaillat, és döngicsélő méhek és egyéb bogarok zümmögése tölti be a levegőt. 

A tanösvényen a tájékoztató táblákon - véleményem szerint - teljesen indokolatlan medvehagymával készíthető ételrecepteket olvashattam volna, ha érdekelt volna. De nem. Ehelyett belemerültem a virágok fotózásába. 

Ha már eljöttem Tatabányáig, gondoltam bóklászok egyet a környéken. Vitányvár csak egy ugrás, tavaly már amúgyis terveztem, hogy erről az oldalról is megmászom. Így nagynehezen elszakadtam a medvehagymás erdőtől, és egyre fogyatkozó mennyiségű virág között ballagtam a vár felé. 

Kihagytam néhány tavaly már meglátogatott kilátópontot, először jelzetlen erdészeti utakon haladtam, majd rácsatlakoztam az országos kékre. Ilyen szép csillaghúros erdőszélek mellett halad a kék jlezés. 

A várfalról több irányba is letekinthetünk a lábaink alatt elterülő erdőre, ami így tavasszal csodásan friss zöld színekben pompázott. 

A vár jellegzetes fája úgy tűnik kiszáradt. 

A várat valószínűleg a tatárjárás előtt építtették a Csákyak.  A törökök 14 évig ostromolták sikertelenül, majd végül mégis bevették. Ezután többször váltott gazdát a vár, míg végül Pálffy Miklós elfoglalta, és 1697-ben felrobbantotta, hogy többé ne tudja bevenni az ellen. Végül falainak köveit felhasználták a helyi házak építéséhez, a vár állapota folyamatosan romlik. Íme egy kép, hogy nézhetett ki fénykorában, itt pedig virtuális sétát tehetünk a középkori vitányvár digitálisan rekonstruált épületében és környékén. 

Vitányvár falai - az egykori lakótorony maradványa

Egy brutál legenda Vitányvár urának, Hédervári Imrének és  Krimhildának szerelméről szól. Krimhilda a szomszédos Gerencsérvár urának volt a leánya, és nem óhajtott atyja által kijelölt nemeshez menni feleségül, helyette Imre megszöktette és a várába vezette. A bősz atya szonnal ostromolni kezdte a várat, de nem tudta bevenni azt, egész addig, míg egy álnok szolga el nem árulta egy titkos folyosó létezését, ahol beosonva épp a várúr szobájába jutott, ahol egyrészt leütötte a gaz csábítót, másrészt lányát befalaztatta. Nos, mai szemmel kissé végletesnek és meggondolatlannak tűnhet a problémák ilyetén rendezése, de a középkor férfi és szülőközpontú autoriter világában tán ez mégsem volt szokatlan. Lássuk be, egy lány dolga mégiscsak a családi vagyon gyarapítása és a pozíció megerősítése házassága által.  Mindenesetre a történet bizonyára másképp alakult volna, ha egy okos feleség megeteti elébb az urát, és  ágyba viszi az ostrom előtt. 

A történet azonban szerencsére itt nem ért véget. A lányt egy kedves szolgáló egy kis ablakon keresztül ellátta élelemmel, másrészt Mátyás király fülébe is eljutott a dolog, aki, mint afféle jó kirány rögtön igazságot tenni. Gerencsér várában a lánya elvesztése és tettei miatt depresszióba esett apa fogadta, aki roppantmód megörült annak, hogy lánya még mindig él, sőt, időközben Hédervári is magához tért, így aztán nagy lakodalmat csaptak és mindenki boldogan élt tovább, gondolom teljes békében após pajtival, hisz csudába egy fejbevágással és a szerelmem befalazásával!

Ezeken tűnődve értem a Gráciák bércéhez, melynek panormája már tavaly is lenyűgözött. Ezúttal alulról közelítettem meg a sziklaperemet egy rövid, ámde  meredek ösvényen kapaszkodtam fel a dolomit sziklaperemre. 

180 fokos panorámában gyönyörködhetünk, mely a Természetjáró szerint nem valami változatos, mégis sehol egy ház, csak az éritnetlen erdő  látványa. Egyszerűen pazar! Így tavasszal a sokféle zöld talán mégis változatosabbá teszi. Felettem hollók repkedtek most is, akárcsak tavaly. 

Visszaereszkedve a völgybe a piros jelzés felé vettem az irányt. A Vörös-luk nevezetű barlangot szerettem volna megtalálni, és a közében jelzett másik kilátópontot. Végül járatlan utakon vágtam át a barlang felé. Ilyen szép zöldbe borult (salátaboglárka mező)  völgyön vezetett utam. 

Páfrányosban

A kék jelzés melletti meredélybe jelezte a Vörös-lyuk-at a térkép. Meglehetősen nehéz megközelíteni, én azért felkapaszkodtam a bejárathoz, ami alig ember méretű hasadék. Állítólag odabent még 8 méteren kereztül kanyarog az alagút, nem hívogatott, így nem másztam be. 

Elzarándokoltam a térképem által  egy sziklaperemhez jelezett kilátóponthoz. 

Innen hazafelé vettem az irányt. Először a kék jelzésen, majd egy erdészeti úton haladtam tovább ilyen szép zöld  erdőben. 

Szikla az út mentén. 

A Vértes is tele van virággal! Főleg az őzsaláta sárga levelei virítanak, találtam zászpát, hagymás fogasírt, gólyaorrt, kardos madársisak kosbort, agárkosbort, tisztesfüvet, szurokszegfűt, csak hogy néhányat soroljak a sok közül. 

A Vértes kapuja

Utamat  Csákányospusztától indítottam, és egész Vitányvárig terveztem eljutni, lehetőleg úgy, hogy a délutáni nap ott érjen engem, majd naplementére akartam visszaérni a Csákányospusztai kápolna romjaihoz.  Úgy gondoltam, közben megmászom a Mária-szurdok szikláit, és megtekintem a panorámát a Gráciák-bércéről. 

Kicsit túlterveztem a túrát az időhöz mérten - későn indultam, no meg elidőztem itt-ott,  ezért a várba már nem jutottam fel. Közben az eső is eleredt, borsónyi jég dobolt a fejemen. 

Csodaszép és csuda madárcsicsergős volt minden! 

Csákányospuszta - a körtúra eleje és vége a tervek szerint

Hatalmas fűzfa őrzi a Vértes bejáratát. 

 

Látvány az egykori kápolna romjaitól. 

Mária-szakadék

Abban reménykedtem, hogy a rengeteg eső után bőven lesz víz az 500 m hosszú víz vájta szurdokban, de tévedtem. Kiderült, hogy egykoron nagy vízhozammal rendelkező patakot a Béla - forrás táplálta, mostanra azonban már szinte teljesen elapadt. 

Az út a szakadék felett tekereg, a sok benőtt bokortól alig látszik valami a sziklákból. Mindenképp érdemes leereszkedni az egykori mederbe, és szikláról-sziklára mászva, kidőlt fák alatt/ felett bujkálva  megtapasztalni az érzést: milyen sziklákon tovaszökellő pataknak lenni. 

Békésen növögettek a mohával bevont sziklatömbök tetjén. Csoda, hogy itt is meg tudtak kapaszkodni és elegendő tápanyaghoz jutnak. 

Körtvélyespuszta

A puszta 1700-as évek közepén népesült be német telepesekkel, akik az Eszterházi család zsellérei és jobbágyai voltak. 1850 után főleg mészégetéssel foglalkoztak. 

Sárga őzsaláta nagy tömegben  virít az erdő alján. Minden része fogyasztható. Gyökerének, levelének íze a zellerhez hasonlít. Magjai pedig  csípősek, mint a bors. 

A kápolnát 1930-ban építették. 

Gráciák-bérce

Ez a hely tényleg a Vértes gyöngyszeme! Egy jelzetlen, széles, traktor taposta, sáros út vezet a bércet takaró erdő mellett. Innen kell leágazni egy szűk ösvényen, méteres fűben haladva, hogy elérjük a kilátópontot. Kibukkanva az erdőből lélegzetelállító panoráma tárult elém. Minden irányban csupa zöld, a dolomit sziklák közötti teraszokon számtalan különleges tavaszi virág nyílik: kutyatejek, magyar szegfű, szádorgó. a sziklákon borsos varjúháj bontja szirmait, mellette sütkérezik a zöld gyík, kék és zöldes bőre csillog a napfényben. Jöttömre leveti magát a szikláról, reménykedem, hogy a mély fű tompítja a zuhanását. 

Gráciák-bérce. A magasban 4 holló körözött. Ilyesmi volt a hangjuk.

Panoráma a másik irányba

Valamelyik vajvirág és a tarka nőszirom bontogatta szirmait a sziklateraszokon.

Vihar

A bércen jó sok időt töltöttem, ezért úgy döntöttem, Vitányvárba már nem megyek fel. 

Így leereszkedtem a zöld jelzésre, ahol egy hangulatos erdei ösvényen kapaszkodtam felfelé. 

Ez a Mária szobor tejesen indokolatlannak tűnt a kaptató közepén. 

Mire felértem az emelkedő tetejére megdördült az ég és szitálni kezdett az eső. Nem akartam elhinni, hogy tényleg komolyabb mennyiségű eső fog hullani az égből, lévén sütött a nap és a szellő sem rezdült. 

Pillanatok alatt zuhogni kezdett. Közben hét ágra sütött a nap. 

Aztán mégis fél perc alatt kellett magamra rángatni az esőkabátot, ha nem akartam bőrig ázni. Nem akartam, főleg a fényképezőgép miatt. 

Borsóni jég potyogott az égből.

Eső, sejtelmes ködben álló fák, és napsütés. Igazán különleges volt az erdő!

Hamarosan elállt az eső és a pocsolyák sárgátját ellepték a lehulló virágszirmok. 

Végül a nap is kisütött újra. 

Körtvélyesi-kilátó

Visszafelé nem a Mária-szakadék felé vettem az irányt, hanem útba ejtettem a Körtvélyesi-kilátót. 

Kilátás a Körtvélyesi-kilátóból. Sikerült a vihar után, csaknem naplementére felérni a toronyba. Tatabánya mögött a bánya tájsebe erősen bántotta a szememet. No, de bányának is lenni kell!

Panoráma Pilistető  és Tatabánya felé. 

Úgy tűnik a Vértesnek csak néhány szegletében esett az eső. Ott gőzölög az erdő. 

A kilátó 16 m magas, a Kiskopasz-hegyre építették 2015-ben. 

Csákányospuszta a nap utolsó fényeinél.