Megkerestük a váci Kolodko szobrokat

Budapesti szobor-túrák után (1), (2), (3) egy szép őszi napon elhatároztuk, hogy a váci szobrok nyomába vetjük magunkat. Kellemes 45 km-es kerékpározás várt így ránk, Budapesttől Vácig, mindvégig védett bicikliúton. 

A Margit-híd lábánál megtekintettük A Trabantot, majd áthajtottunk a hídon és a pesti part menti kerékpárúton tekertünk tovább. Jó tempóban haladtunk, alig egy óra alatt elértük volna a Megyeri hidat, ha - szinte a cél előtt - utunkat nem állja egy Meki. 

Péternek persze pavlovi reflex-szel indult be a nyálelválasztása, 45 percet töltöttünk teljesen értéktelen kaják elfogyasztásával, ami nemcsak drága volt, hanem érthetetlen is, hiszen egyrészt otthon reggeliztünk (de ez az ebéd! - nem érted? ), másrészt hoztunk magunkkal elemózsiát. De éhes férfival nem vitatkozom, így én is kértem egy salátát, ami szintén drága volt, ámde pocsék és kevés. 

A Megyeri hídnál felkerestük az összekötözött  Chuck Norrist. Hiába nézett kérlelően a szemével, nem szabadítottuk ki, inkább többször telibevakuztam, aztán mégis a vakutlan képet teszem be ide, jobban áll neki a sötét karika a szeme körül. Szenvedősebb. 

Végre elhagytuk a várost,  s az autók zaját, rákanyarodtunk a Dunakeszi felé vezető  kerékpárútra. Az út menti fák törzsén jól látszott a szeptemberi árvíz nyoma, kerékpáron ülve nem ért volna ki a fejünk a víz alól. A földek egy része még mindig (bel)víz alatt volt, tömegével álltak lesben a tarlón a gémek zsákmányra lesve. Legalább 20 madarat számláltunk meg. Sajna nem vittem magammal teleobjektívet, így nem sok látszik belőlük a képen. 

Az idő pompás volt, kellemesen sütött a nap, épp biciklizésre volt kitalálva. Jókedvűen tekertünk és beszélgettünk, erre a sűrű hétkoznapokban mostanában amúgy is kevesebb idő jutott. 

Ahányszor ránézek erre a képre újra elfog az a végtelenül nyugodt és derűs érzés, mint akkor. 

Délután 2 körül értünk le Vácra, ahol hamar rátaláltunk a fura barokk szoborra a Fő tér közelében. Egész sokan csoportosultak körülötte, ki kellett várnunk a sorunkat, míg mi is fotózhattunk. 

 

A szemközti múzeumban a múzeumkertben megcsodáltuk a kerámiákat. A Kolodko kiállítást is megnézhettünk volna, de inkább kihasználtuk a napsütést és még sötétedés előtt felkerestük Mária Teréziára a diadalív lábánál.

Majd megebédeltünk a közeli hangulatos vendéglő kertjében és még andalogtunk egy kicsit Vác barátságos házai és terei  között.

A harmadik váci szobor a vasútállomás előtt található: Anyám tyúkja és Morzsa kutyám üldögélnek egymás mellett nagy barátságban. 

Bár még tele voltunk energiával, mégis vonatra ültünk, így csak a Nyugatiból kell még egy szűk óra alatt hazatekerni. Az a különös helyzet állt elő, hogy Vácról olcsóbb a jegy a ped. igazolványunkkal, mint amennyibe a bicajunk szállítása került. Érintetlen, ámde madárlátta szendvicseinket pedig gondosan félretettem a másnapi utazásunkhoz: jó lesz majd a négynapos túránkon a cseheknél! Spoiler: ott sem akart elfogyni a kenyér, az egyiket hazahoztam, így igazi világlátott kövület lett belőle. 

Váci ártéri erdő

Ólmos fáradtság tört rám. Lábaim alig mozdultak, fülemben autók dübörgése szólt. A távolban villámlott, az égen sötét fellegek gyülekeztek. - "Egy métert sem bírom már tovább hajtani a bringát!" - Szemem becsukódott, arra ébredtem, hogy egy kátyú megdobta a bicaj kerekét. 

"Na jó. Megadom magam. "

Behajtottam a fák közé, le a Duna holt ágához, mindenfelé lepusztult horgásztanyák, rothadó mocsárszag, csepegő eső, mégis 2 perc múlva már aludtam. 

Arra ébredtem, hogy millió hangya csípi a vállam. 

"Nézzük hol is vagyok?" - Körbejártam a poshadó vizű tavat, nem volt túl romantikus látvány. Aztán egy alig látható kis ösvényen bevetettem magam a nád közé. 

Alig 10 méter múlva a fák közül kikukkantva igazi tündérországot pillantottam meg. Harsogóan zöld mocsári növények között ezüstösen hajladozó fűzfák levelit villantotta meg a lágy szellő. 

A lomb között besütő napsugár végigcikázott az embermagasságú mocsári nőszirom bokrok dárdaszerű levelei között.  

Amott békalencsés vízfelület, emitt csörgedező kis patak. Szerencsére a szúnyogoknak még nem oldották fel a karantént, egy sem döngicsélt körülöttem, így igazán békésen merülhettem el a mocsár felfedezésében. 

 Sokfelé kéklő nefelejcsszőnyeg, és egyéb mocsári növények borították a talajt.

Ámulatba ejtő volt! 

Ez volt a nap fénypontja!

Mintha valami már a kezdetek óra egyenest ide vezérelt volna!

Le is fotóztak a "természetes élőhelyemen".  Az a rózsaszín folt vagyok én. 

Tényleg nagyon szeretem az ilyen helyeket. 

A mocsarat az elhagyott horgásztótól ez a vasrács zárja el. Ezért nincs tele uszadékfával a terület. 

Visszatérve az ösvényre, egy keskeny, de mégis jól járható földút vezet végig az erdőn. Jobbra-balra pedig a lenyűgöző ártéri erdő vesz körül. 

Az út. Világító sárgával átfestették a szélét, még sötétben is jól látszik. 

Az ösvény egyenesen a partra vezetett, ahol pedig elsétáltunk egy hajótemetőig, de az már egy másik bejegyzés témája. 

Hajótemető Vácnál

Letérve a kerékpárútról a part menti erdőben bóklászva kiértünk a partra. A távolban néhány hajóroncs sejlett fel, az egyik teljesen a szárazon állt, uszadékfákkal körülvéve. A másik három szépen ott sorakozott mellette, szabályos sorfalat alkotva a Duna szélén. 

Kíváncsian jártuk körbe a roncsokat, egész könnyen fel is tudtunk kapaszkodni a csupa rozsda és málló festékes korlátba kapaszkodva. 

Dongott és recsegett a kiszolgált hajótest, nyikorogtak a meggörbült ajtók és ablakok zsanérjai. A zajra előbukkant a Roncsok Őre egy autentikus sörösüveggel a kezében. 

Majd kényelmesen elhelyezkedett és beszélni kezdett. Először a hajókról, aztán amikor már minden infó birtokában voltunk, és még a vezetőfülkében is pózoltunk, úgy gondoltuk, itt az ideje a távozásnak. 

Azám, de házigazdánknak csak nem akaródzott elengedni bennünket, újabb és újabb hajós  történetekbe kezdett, végül kifejtette, hogy 5 felesége volt, és így aztán ő már megtanulta, hogy  nőkben nem szabad bízni.  Rejtő Jenő jutott eszembe, amikor az Elátkozott part c. regényében írja: "Grófnő, egy okos embert, csak kétszer lehet becsapni" (ugyanazzal a trükkel). Esküdözött, hogy több felesége nem lesz, bár valamire azért mégiscsak jók a nők, de AZÉRT nem kell feleségül venni. 

 Ezen a pontom úgy éreztem nincs több közös témánk és határozottan megindultunk visszafelé. A jóember azonban nem hagyta abba, csak mondta és mondta, mire az hátsó hajót elhagytuk, már tudtuk, miért nem látogatja az unokáit, mire az elsőt, már azt is, hogy mennyire nyughatatlan a vére. 

Végül azonban csak visszajutottunk a kerékpárjainkhoz, és eltűntünk a fák között. 

Bicikliút a Dunakanyarban

Nyári melegben, délben indultunk útnak Sződliget Yacht Club mellől. Innen ugyanis egész Szobig a Duna mellett vezet a biztonságos Eurovelo 6 kerékpárút. Vác környékén a forgalma meglehetősen nagy, kerülgettük a gyalogosokat, nem győztünk kitérni a szembejövő kerékpárosok elől.

Hangulatos Duna parti terasz Verőcén.

Verőce után azonban már egész kellemes állandó tempóban lehetett haladni. 

Nagymarosról megcsodáltuk a Visegrádi várat és a Salamon tornyot.

A forróságot enyhítette a menetszél, no meg a sok fa. Csaknem végig árnyékban vezet az út, barátságos falvak, zöldellő hegyek és a Duna most hihetetlen kék csíkja között. 

Zebegényi házak a bicikliút mentén

Egy ponton elvesztettük az út folytatását, meglepve tapasztaltuk, hogy ez bizony a szobi rév, innen már nincs bicikliút. 

Valódi magyar marha család Szob egy falu széli telkén. Persze, ha mindkét szarvat viselő tehén, akkor nem is igazi magyar család. Nagy marhák lennének akkor!

Földutakon közelítettük meg az Ipoly folyót, mely épp itt ömlik a Dunába. 

Réti - iszalag fekete fehérben. Aki szerint színesben szebb lenne, nézegesse ITT

Réti iszalagtól kéklő mezőkön haladtunk, majd fürödtünk egyet a Dunában. 

Az Ipoly folyó, háttérben egy vasúti híd

Végül a biciklit a parton tolva jutottunk vissza a révig.

Homokos Duna part

Innen újra nyeregbe pattantunk, és két és fél óra alatt lenyomtunk a 35 km-t visszafelé. Közben persze nem hagytuk ki a naplementében sétálást az ártéri fák között, no meg a vízben kerekezést sem. 

Naplemente - végre színesben

Vác után letértünk kicsit a kerékpárútról, és megpróbáltunk a part mentén, a fák közötti ösvényen közlekedni, de sajnos sok kidőlt fa állta utunkat.

Ilyen a terep, ha letérsz az útról. kerékpárral járhatatlan

Így egy kis kóborlás után visszatértünk az Eurovelo 6  útra, és hamarosan elértük Sződligetet.

Ha a képekre színesben lennél inkább kíváncsi ezen a linken megnézheted.