Váci ártéri erdő

Ólmos fáradtság tört rám. Lábaim alig mozdultak, fülemben autók dübörgése szólt. A távolban villámlott, az égen sötét fellegek gyülekeztek. - "Egy métert sem bírom már tovább hajtani a bringát!" - Szemem becsukódott, arra ébredtem, hogy egy kátyú megdobta a bicaj kerekét. 

"Na jó. Megadom magam. "

Behajtottam a fák közé, le a Duna holt ágához, mindenfelé lepusztult horgásztanyák, rothadó mocsárszag, csepegő eső, mégis 2 perc múlva már aludtam. 

Arra ébredtem, hogy millió hangya csípi a vállam. 

"Nézzük hol is vagyok?" - Körbejártam a poshadó vizű tavat, nem volt túl romantikus látvány. Aztán egy alig látható kis ösvényen bevetettem magam a nád közé. 

Alig 10 méter múlva a fák közül kikukkantva igazi tündérországot pillantottam meg. Harsogóan zöld mocsári növények között ezüstösen hajladozó fűzfák levelit villantotta meg a lágy szellő. 

A lomb között besütő napsugár végigcikázott az embermagasságú mocsári nőszirom bokrok dárdaszerű levelei között.  

Amott békalencsés vízfelület, emitt csörgedező kis patak. Szerencsére a szúnyogoknak még nem oldották fel a karantént, egy sem döngicsélt körülöttem, így igazán békésen merülhettem el a mocsár felfedezésében. 

 Sokfelé kéklő nefelejcsszőnyeg, és egyéb mocsári növények borították a talajt.

Ámulatba ejtő volt! 

Ez volt a nap fénypontja!

Mintha valami már a kezdetek óra egyenest ide vezérelt volna!

Le is fotóztak a "természetes élőhelyemen".  Az a rózsaszín folt vagyok én. 

Tényleg nagyon szeretem az ilyen helyeket. 

A mocsarat az elhagyott horgásztótól ez a vasrács zárja el. Ezért nincs tele uszadékfával a terület. 

Visszatérve az ösvényre, egy keskeny, de mégis jól járható földút vezet végig az erdőn. Jobbra-balra pedig a lenyűgöző ártéri erdő vesz körül. 

Az út. Világító sárgával átfestették a szélét, még sötétben is jól látszik. 

Az ösvény egyenesen a partra vezetett, ahol pedig elsétáltunk egy hajótemetőig, de az már egy másik bejegyzés témája.