Ködös-saras börzsönyi kihívások

Amikor Nagymarosról nekivágtunk a hegynek olyan köd volt, hogy az orrunkig is alig láttunk. A webkamera képei szerint a Szent Mihály-hegy csúcsán süt a nap, ezért a Juliánus-kilátó felé vettük az irányt, hátha felülről tekinthetünk le a felhőkre.

Ám a kilátónál i sugyanaz az igazi ködös, szottyos, november végi idő fogadott. Lentről felnézve nem látszódott a kilátó csúcsa, de azért felmásztam azon a pár lépcsőn. A fenti kőterasz is felhőbe burkolódzott, nagy fehér tejföl vett körül mindenfelől.

Így aztán nem fotóztam, hanem leereszkedtünk a hegyről és a Szent Mihály-nyereg felé vettük az utunkat. Továbbra is teljes ködben. 

Azonban amikor felkapaszkodtunk a Szent Mihály-hegy csúcsára, megcsillantak az első félénk napsugarak. 

A csúcs kilátópontján már a sejtelmes fényekben fürdő Dunára tekinthettünk le. 

Zebegény felé haladtunk tovább a sárga kereszt jelzésen. Ez egy meredek hegyoldalon keresztülvezető keskeny ösvény, mely most az olvadt sárnak köszönhetően valódi túlélőpályává változott. Csúsztunk, másztunk, kapaszkodtunk, végül sikerrel és esés nélkül jutottunk át a legneccesebb szakaszakon is. 

Összefonódó facsoport a sárga kereszten.

 Az út során több kilátópontot is érintettünk, több csúszós szakaszt is sikerrel legyőztünk. 

Végül a Kút-völgy sárga kör jelzésén szerpentineztünk felfelé, majd a sárga jelzésbe csatlakoztunk a Lóczi pihenőnél. Itt már teljesen felszállt a köd, kisütött a nap, vidám idő kerekedett. 

A kék jelzésre naplemente előtt értünk vissza. Felmerült bennem, hogy felaszaladok a kilátóhoz, most már biztos lenne panoráma, ám végül mégis Nagymaros fel vettük az irányt. 

Így aztán még belefért egy naplemente nézés a Duna-partról. 

Nagyon szuper 15 km volt, érdekes beszélgetések, vicces kihívások és szép tájak között. 

Sasszemekkel Nagymaros körül

A Látássérültek Szabadidős Sprotegyesülete túrát szervezett vakok és gyengénlátók számára Nagymaros környékére. A hírrel régi kedves tanítványom, Márk keresett meg, és megkért, hogy legyek a sasszeme a túrán. Mivel már túráztunk együtt párszor korábban, amikor még szerveztem sulis kirándulásokat, így nagyjából tudtam, mire számíthatok, rögtön igen mondtam. Örültem  a találkozásnak, amúgy is ki akartam kérdezni élete alakulásáról.

Panorám a Julianus-kilátóból. 

Vonatra a Nyugatiban szálltunk fel, alig egy óra alatt már Nagymaros-Visegrád állomáson is voltunk. 

Mintegy 39-en vágtunk neki az első meredek emelkedőnek. Persze párban: egy látó-egy nem látó. Mire a kaptató végére értünk, a falu házait is magunk mögött hagytuk. A látók csodálták a tájat, a nem látók élvezték a napsütést és a lágy szellő simogatását a bőrükön. 

Innen a Gubacsi-hálás felé vettük az  irányt. Az út göröngyösebbé vált, figyelni kellett, hol vannak kiálló kövek és alattomosan tekergőző gyökerek. Ha nem szóltam időben, társam botladozva rángatta a karomat, így magam is érezhettem figyelmetlenségem súlyát. 

Márk gyors tempót diktált, hamarosan mindenkit leelőzve a sor elején haladtunk. Minél meredekebbé vált az út, annál nagyobbakat lépett Márk és annál gyorsabban szedte a lábát. Jómagam nem ehhez vagyok szokva, felfelé többynire vánszorgok, most azomban erre nem volt lehetőségem, szinte a levegőben úszva lebegtem  apárom mögött. A levegőből szemlélve tüdőm utolsó lehelletével sóhajtottam el merre vannak a kikerülendő akadályok. Persze elsőnek értük el a kilátópontot, Márk legnagyobb megelégedésére. Mire a többiek beértek minket, már el is fogyasztottuk étkünket és nekiálltam bejárni a hegyoldalt és kattintottam néhány fotót, míg a többiek napoztak a fák közé beszűrődő őszi nap melengető sugaraiban.   

Innen egy jelzetlen úton, a Julianus-kilátó felé vettük az irányt. Mindig szeretek a fák között kanyarogva úttalan úton tekeregni az erdőben, ez így vakok társaságában méginkbb kihívásnak bizonyult. Hamar rátaláltunka zonban az erdészeti útra, így azon közelítettük meg a kék jelzést. Út közben találtam néhény nagy őzlábgombát, melyet szépen megtapogattak és megszaglásztak az érdeklődők. 

A kék jelzés aszfaltút melletti réten vezet keresztül, épp az erdő mellett. 

Hamarosan rátértünk a Juliánus-kilátó felé vezető erdei útra. Márkkal jó tempóban haladtunk, ám a  kilátó előtti utolsó kaptatónál jeleztem,  hogy szárnyaim megkoptak, immáron nem fogok tudni repülni. Jó, jó  - mondta, de azért így is számomra szokatlan tempót nyomtunk felfelé. 

A kilátónál ezer ember, a toronyban pont annyi, amennyi a kőkorlát mellett elfért. Egy kicsit vártunk, majd beslisszantunk az épp megüresedő helyre. 

Eddig mindig csalódás volt számomra ez a kilátó: valahogy az időjárási körülmények miatt nem volt részem látványos panormában Most azonban nagyon szépen kirajzolódott minden, csaknem az összes irányban látni lehetett a távoli hegyeket, a Dunát, a színesedő erdőt. 

Márkról is készült fotó, kérte, hogy küldjem át neki. Kiderült: az AI felolvassa neki, mi is van a képen. Eképp: 

Be My AI: A képen egy férfi látható, aki egy kilátóhelyen áll. Világoskék hosszú ujjú pólót, bézs színű nadrágot és barna hátizsákot visel. A kezében egy fehér botot tart. A háttérben egy festői táj látható, amely egy folyót és hegyeket foglal magában. Az ég tiszta, kék színű. A férfi egy kőkorlátnál áll, amely a kilátó része.

Innen már csak egy lépés az arcfelismerő, és már néven is nevezheti a mesterséges intelligencia a képen látható férfit. A Google Lens találatai között az 5. helyen adta ki a helyes találatot a kilátóról ezen kép alapján. 

A kilátótól már csak lefelé vezet az út - mondogatta mindenki megkönnyebbülten. Pedig az bizonyult végül az út legnehezebb részének. Ugyanis a lefelé vezető ösvény keskeny, egymás mögött, livasorban tudtunk haladni, látók elől, a társunk a hátizsákunkba kapaszkodva. Jobbról meredek, porló, meredeken letörő hegyoldal, az ösvény tele kiálló kövekkel, keresztbe fekvő gyökerekkel és kidőlt fákkal. Igazi mentális és fizikai  kihívás volt végigvezetni itt a csapattársat. Lassan haladtunk, gyakorlatilag ledumáltuk a hegyről a vakokat. Óriási bizalomra volt szükségük és folyamatos feszült figyelemre, hogy átkeljünk ezen az egy órás szakaszon. Meglepően elfáradtam az összesen 12 kilométeres út végére, persze leginkább agyban és karban.

 

Le a kalapot a túravezetőnk előtt! Zoli a 39 fős sor eleje és vége között ingázott egész idő alatt, hol itt segített be, hol ott adott támaszt. Mindenhol jelen volt, ahol kellett. 

Összességében nagyon szép nap volt, érdekes és tanulságos élményekkel, saját magammal kapcsolatban is néhány dologgal szembe kellett néznem. 

Malom-patak romantikája

Jó pár éve tavasszal jártam be a Zebegény - Malom-patak - Törökmező - Nagymaros útvonalat, és az út végén, ahogy ereszkedtünk lefelé a hegyről, szemközt a Visegrádi-hegység és a Dunakanyar panorámájába megállított. Aztán a napokban a szemem elé került az akkori fotó és elhatároztam, hogy újra felkeresem ezt a helyet, hogy őszi pompájában is megcsodáljam. 

A túra reggelén zuhogott az eső, nem volt kedvem biciklire ülni. Megvártam, míg csillapodik kissé, ekkor bringára, majd vonatra szálltam, és dél körül érkeztem Zebegénybe. 

Úgy terveztem, kicsit bóklászom a Malom-patak mentén, majd jól elkerülöm a túlságosan is látogatott Törökmezőt és megcélzom a Juliánus-kilátót, s onnan ereszkedem vissza Nagymaros felé. 

A Malom-patakot szemerkélő esőben jártam végig, de még sosem láttam ennyire hangulatosnak, mint az őszi, csillogó falevelek ölelésében. 

A patakparton ilyen kis manók leskelődtek

A patakot szegélyező hegyoldalban pedig ilyen szép göcsörtös-kanyargós fák csábítottak le az útról. Már majdnem neki is vágtam a hegynek, de aztán inkább mégis visszatértem a patakhoz. 

Az egyik kanyarban hódok munkájának nyomára bukkantam. 

Ekkora gátat építettek. Igazi mestermű!

A gát mögötti kis tó. Partján több helyen fedeztem fel a víz felé vezető (hód?) járatokat. 

A tóról vadkacsapár reppent a magasba jöttömre. 

A patak meredek partjának romantikája. Ez volt az út legszebb része. 

Egy erdei ösvényen a csúcs felé vettem az irányt.  Közben az eső elállt, még a nap is kisütött, a fák között vidáman ugrált az aranysárga napsugár. Ennek ellenére hűvös volt. Először arra gondoltam, megnézem a kilátóból a panorámát, de aztán úgy döntöttem, hogy azt már sokszor láttam, inkább két alternatív kilátópontot néztem ki a térképemen, és arra vettem az irányt. Sajnos mindkettő vaklármának bizonyult, ha volt is ott valaha kilátás, benőtte az erdő. 

Így aztán kissé csalódottan vágtam neki a visszaútnak, és reméltem, hogy megtalálom a motivációmat jelentő ominózust kilátóponot Nagymaros felett. 

Hamarosan átvágtam a gesztenyésen, ahol csupán egyetlen gesztenyefát találtam, de vethettem egy röpke pillantást a Visegrádi-hegységre. 

Jó tempóban közeledtem célom felé, amikor egy előttem haladó család nőtagjai épp hangos kiabálással tudatták a társaság férfitagjaival, hogy menjenek csak előre, ők hamarosan követik őket. A kisfiút sokáig kellett győzködni, hogy nem kell anyucit megvárni, de végül sikerült előre terelni őt is. Fellélegezve épp leguggoltak volna, amikor jeleztem, hogy várjanak már még pár percet, amíg elvágtázok mellettük, nem akarom lekésni a nap utolsó sugarait holmi pisiszünet miatt. 

A kis incidens után elhaladtam a kilátópontom mellett, ahol a kisfiú még mindig nem értette, miért maradtak le a lányok az erdőben. 

Íme a várt látvány. Véleményem szerint kb. 10 perccel késtem le az ideális időpontot.

Így aztán szépen lassan lesántikáltam a faluba - a jobb térdem ugyanis lefelé nem szeret menni - láttam, hogy a vonat indulásáig van még időm, így megettem egy fincsi sütit a cukrászdában.

A vonaton aludtam, mint a bunda. Azt hittem, kínszenvedés lesz hazatekerni, de olyan jó tempóban haladtam felfelé, hogy magam is meglepődtem.  

Nagymarostól Kismarosig

 

Este még hajnali indulást terveztem egy egészen más helyre, de éjjel nyugtalanul hánykolódtam, így reggel ébredéskor nem csodálkoztam, hogy már 8 óra is elmúlt. Mi legyen akkor a mai úti cél? Börzsöny! Kinéztem a vonatot, (vas)lóra pattantam, és egy óra múlva már a vonaton zötykölődtem Nagymaros felé. 

A Kálvária felé vettem az irányt, mert pár évvel ezelőtt már jártam arra, és emlékeztem, hogy milyen elképesztő a panoráma, ahogy haladunk felfelé a meredek kaptatón. Közben a tájékoztató táblákon mindenféle érdekes információ olvasását mímelhetjük - pihenés gyanánt - a helyi szelídgesztenyések múltjáról és jelenéről. Mondjuk én egy árva gesztenyefát sem láttam, de attól még lehet itt...

A panoráma káprázatos, a hegyoldalt borító virágzó fehér turbolyamező látványával kiegészítve igazán lenyűgöző. 

Feljutva az emelkedőn a Kapu-hegy felé vettem az irányt. Az erdő mélyén piros madársisakokra bukkantam. 

Egy vadászles előtt bájos kis tó víztükrét borította a békalencse. Felmásztam a toronyba, s onnan szemléltem a tájat. Mulatságos volt látni, ahogy a kirándulók kutyái boldogan beletrappolnak a vízbe, gazdáik pedig fotózzák őket, mit sem sejtve arról, hogy én csendben megfigyelem őket. Ez a jelenet többször is lejátszódott. 

Út a Kapu-hegy felé. 

A panoráma itt is lenyűgöző. 

Végül a piros jelzésen eljutottam Törökmezőre, ahol a virágos rét illatát szívtam magamba. Zengő tücsökciripelés közepette vágtam át a mezőn. 

Újra az erdőben. Ez a kis mókus kíváncsian figyelte mit csinálok. 

Újabb vadászles egy újabb kis tó mellett. 

Azt hittem az előző két panorámát ma már nem tudja semmi felülmúlni, de akkor elértem a Nagy-Kőszikla csúcsát, ahonnan  a szemközt húzódó Visegrádi-hegységet átölelő Duna zavartalan  látványában gyönyörködhettem. Pazar!

Innen már csak fél óra a kismarosi vasútállomás, ahonnan negyedóránként indultak a vonatok Budapest felé, így nagyon sietni sem kellett, nehogy  lekéssem a következőt. 

Este a Remete-barlangnál

Nagymaros. 33 fok, tűző nap, meredek lejtő. Kapaszkodunk felfelé a kék kereszten, kutyák ugatnak,  hátunkon hatalmas hátizsák, benne sátor, hálózsák. Irgalmatlan meleg van, ez a legmeredekebb út a kilátóhoz, dől rólunk a víz, iszunk, a homlokomról szép kövér izzadtságcseppek csorognak a szemembe. Gyorsítok, futni akarok, ki a világból, el innen, meg akarok szabadulni a feszültségtől, mely napok óta kínoz. Máshová vágyok, nem vagyok magam, mennyire utálom ezt az érzést!  

Egy szederbokornál megállunk. Jól esik a savanyú íz, egyenletessé válik a légzésem. Elfogy a meredek, sík terepen haladunk, a kanyar után ott az erdő, a fák hűvöséért cserébe idegesítő bogarakat kapunk az arcunkba, kergetem őket, de nem zavartatják magukat, pontosan két centivel lebegnek a szájam előtt. 

A gyomromban lévő kő lassan elporlad, a kilátóhoz vezető meredélyen már szép lassan bandukolok. 

A tetőn megpihenünk, és megcsodáljuk a panorámát.

Innen már igazán gyerekjáték az út, mindig csak lefelé, lábunk alatt apró kövek és a föld száraz rögei görögnek. Végül letérünk a barlang jelzésen a Remete-barlang felé. 

Szeretem ezt a helyet, azt várom, hogy megnyugtat a táj békéje. 

A környéken épelméjű ember nem sétálgat ilyenkor, a kövek többszörösen verik vissza a hőt, csak  egy őzcsapat távozik jöttünkre riadtan  a fák között.

A folyamatos autózúgás akadálytalanul érkezik a Duna fölött a sziklafalakhoz, majd onnan visszaverődve felerősödik.

Jó lenne egy kis csend, de most ez van, ez a zúgás,  kívül, belül, leülünk és nézzük, hogy kergeti az Éj a Nappalt.  

Aztán már csak a Holdat bámuljuk a csillagos ég alatt és megbeszéljük az életünket.