Kerékpárral a Szigetközben

Mosoni-Duna töltése Győrnél

Győrbe reggeli indulással, két óra vonatozás után érkeztem, de már buzgón verte vissza az aszfalt a nyár szűnni nem akaró forróságát. Hamar rátaláltam a Mosoni-Duna mellett haladó kerékpárútra, így gyönyörű füzekkel és egyáb ártéri fákkal szegélyezett aszfaltozott töltésen karikáztam Kunsziget  felé. 

Rábca torkolat

A Rábca torkolatnál épített műtárgy után elfogyot az aszfalt út,  murvás úton tekertem tovább. A kerék süppedt a kavicsok között, zajos is volt, a nap sugarait is vakítóan verte vissza a fehér kő. 

A  töltés jobb oldalán erdős terület zöldelt, balra szántóföldek sorakoztak. Jobbnak láttam  a töltés melletti földútra kanyarodni inkább, itt még árnyék is akadt néha.

Kunszigeti Duna-part

Megörültem, amikor Kunszigetnél megláttam a  parton kialakított kellemes, árnyas, füves pihenőt. Letáboroztam, megebédeltem a magammal hozott ételekből, fürödtem egyett a Dunában, olvasgattam az árnyékban, sehogysem  akaródzott tovább indulni.  

Eljátszottam a gondolattal, hogy itt töltöm az éjszakát, de aztán, úgy 4 óra tájban mégis tovább indultam. 

Bolgányi-hídnál

Egy darabig nem a töltésen haladtam, hanem követtem a Duna kanyarulatát, kellemes földúton, árnyas erdőben. Majd vissza a töltésre, ami hamarosan aszfaltútba torkollot és átvezetett a hídon a Duna felett. Innen irány Dunaszeg! 

Dunaszegen megpróbáltam közértet találni, de már semmi nem volt nyitva, így meg sem álltam Ásványráró határáig. A szép, aszfaltozott kerékpárúton gyorsan haladtam. 

Ásványráró

A falu határában a kálvária szomszédságában megcsodáltam a 100 éves fekete nyárfát is. Majd a part felé vettem az irányt, ahol  idilli, naplementés hangulat fogadott. 

Most sem tudtam betelni a vízben álló holt fák látványával. 

Reggel a parton

Végül a Béka-ér mellett sátrat állítottam, a stégen ücsörögve, távol a szúnyogoktól hallgattam a madarak hangját, a víz zúgását és a szarvasok bőgését, majd nyugovóra tértem.  Hajnalban horgászok érkeztek autóval, s épp a sátram mellett vertek tanyát, így korán sétára indultam a parton. 

Csodaszép ködös, napos hajnalra ébredtem. 

Ásványi torkolati fenékküszöb és hallépcső

A sétám után az ásványi hallépcső és zárás felé vettem az irányt. A gát mögött hevesen áramlott a víz.

A Szigetközben gyakran találkozhatunk a folyóágakon olyan mesterséges építményekkel, melyek feladata az ide érkező víz szabályozása oly módon, hogy  a hullámtéri mellékágba megfelelő mennyiségű víz jusson, szárazság esetén pedig ne tudjon a kis ágakból a víz visszaáramlani az Öreg-Dunába. A gátak környékén kialakuló erős sodrású víz megakadályozza a halak szabad vándorlását, ezért sok helyen úgynevezett hallépcsőket építettek a gátak mellé, ahol a halak vígan át tudnak jutni, kikerülve e heves áramlatokat, útközben a kialakított pihenőmedencékben erőt gyűjthetnek a továbbjutáshoz. 

A Duna nyugodt vize a fenékküszöbb felett. 

Szántóföldek között a piroson

Innen a piros jelzésen egy darabig a töltésen, majd a szántóföldek között tekertem vissza Dunaszegre Találkoztam egy vadászgató rókával is, valamint találtam nyíló kikericseket is. 

A cirok egész használható állapotúnak látszott, ellentétben az elszáradt kukoricával és a bánatos állapotú napraforgókkal. 

Mire Dunaszegre értem már magasan járt a nap az égen, körbetekertem a Morotva-tó tanösvényét, ahol szomorúan konstatáltam, hogy a tó magánterület és sehol nem szabad lemenni a partjához. Így aztán folytattam utam a Mosoni-Duna innenső oldalán a gáton Győr felé. 

megálltam fürdeni két helyen is, de egyiken sem esett olyan jól a pihenő, mint előző nap Kunszigetnél. 

Újra Győrben

Györ Aranypartnál értem el a várost.  Amíg vártam a vonat indulására csavarogrtam egyet Győr belvásorában, ami káprázatos.

Jedlik-csobogó

Utolsó megpróbáltatásként már csak a megrakott kerékpárt kellett feltornázni a vasútállomás egyáltalán nem bicajbarát lépcsőin, melyhez segítséget kellett kérnem. Meg kell mondjam, Győrben csupa kedves emberrel találkoztam. Mindenki nagyon beszédes, érdeklődő és segítőkész volt. A vonatra várakozván nem győztem hallgatni a rengeteg kerákpározási élménybeszámolót és túraterv tanácsot győri indulással Pannonhalma, vagy éppen Komárom felé. 

Szárazon és vízen a Szigetközben - 3. rész: Bicajjal a szigeteken

Egyedül maradtam. Így a kenuzás kizárva, marad a bicikli. Előttem az egész nap, azért bepakoltam meleg ruhát, esőkabátot és könyvet is a bicaj csomagtartójába és nekiindultam. Az volt a tervem, hogy bejárom Szigetköz minden zegét-zugát, felkutatom a kis öblöket, élvezem az ártéri erdő minden gyönyörűségét.  Kinéztem egy utat, mely a duzzasztógát mellől, a kemping mögül indul, végighalad a Duna mellett egész a Denkpáli hallépcsőig, majd a másik oldalon visszafelé.
Az egyik mezőn megláttam valamit ücsörögni: lassú óvatos léptekkel közelítettem meg, minden lépésnél nyúl és a macska között váltogattam a véleményemet. Végül hátranézett, észrevett és elszaladt.

A Duna mellett széles murvás út vezetett, nem volt egyszerű tekerni a bicajt, mert nem volt rendesen tömörítve az út. Ráadásul hatalmas teherautók száguldottak el mellettem, fehér port verve fel, befedve vele az utat és engem is. Nem volt kellemes. Így az első lehetőségnél letértem jobbra, hogy a kanyargó Duna-ágak közötti szigetecskéken bolyongjak. Áthajtottam a Görgetegi-bukón, ott ahol előző nap visszafordultunk a kenuval, mert nem akartuk átemelni az úton, és bementem az erdőbe.

Széles erdészeti utakon tekertem, nagyon kellemes lett volna, ha 10 méterenként nem szövi át méteres átmérőjű pókháló az utat. A háló  közepén ülő keresztespók valószínű nálamnál kisebb zsákmányra várt, engem  mégis  a hideg rázott a rám tapadó pókhálótól és a gondolattól, vajon melyik testrészemet mássza meg éppen a dühös vagy ijedt alkotó? A földön szanaszét letört ágak hevertek, némelyiken még levél is volt, száradtan csörögtek, amikor felemeltem őket. Ez pont jó lesz. Magam elé tartottam, mint egy dárdát és legyeztem az utat a bicaj előtt, kicsit úgy éreztem magam, mint középkori lovagok a lovagi tornán. Így már simán haladtam előre.
Romantikus kis öbölbe érkeztem, valaki itt már valóságos medencéket alakított ki a fürdésre. Jó lenne itt táborozni, sátrat verni és eltölteni néhány napot!

Nem akaródzott tovább menni, jó kisugárzása volt a helynek. Aztán mégis tovább indultam. Az út egy pontján azonban vadászatra figyelmeztető tábla állta utamat, így visszafordultam, újra a murvás úton haladtam a következő letérőig. A Nagy-Ciglés felé vettem az irányt, cél Lábonszárad (ilyen nevű helyen okvetlen kell járni egyszer!) és Kormos nevezetű szigetecskék voltak.  Ezeken a helyeken rajtam kívül szerintem egy lélek sem járt napok óta - ezt bizonyítják a pókhálók is - érintetlen táj, csönd és nyugalom honolt, én is csendben haladtam, csak a "dárdalegyezőm" száraz leveleinek zörgése hallatszott. Így talán nem meglepő, hogy az egyik kanyarban nem hallották meg közeledésemet a vaddisznók, és megleptük egymást. A találkozásról itt olvashatsz részletes beszámolót. 

Ezután már énekelve lengettem a dárdalegyezőt a biciklin, ezzel is nagyobb zajt csapva, mígnem elértem a Frigyes-hídig, mely mögött az utat ellepte a víz. Persze, hogy átmentem rajta!

Újabb erdő, újabb átkelő. A Kesztölcési Alsó Zárásnál,  a bukónál összetalálkoztam kenusokkal. Épp akkor emelték át a hajókat az úton, figyeltem a technikát: erős férfiemberek cipelték, a nők pedig szemükkel biztatták őket. Ez utóbbiban én is jó lennék, már csak férfiakat kell találni a művelethez.

Hamarosan elértem Lábonszárad sziget végét, s bár a térképem itt is hidat jelzett, a valóságban áthatolhatatlan csalános fogadott, így Kormosra már nem jutottam át, visszatértem hát a murvára, ahol a teherautók sofőrjei régi ismerősként üdvözöltek.

Innen Denkpáli hallépcső volt a következő megálló. A hídról a vadul hömpölygő Duna megigézett, percekig bámultam.

A híd mellől induló elkerülő ág körívében hatalmas sziklákkal terelték a víz folyását, ez volt a hallépcső. A vízben gyerekek járták végig a halak útját, élvezve a nyári forróságban a hideg víz erős áramlását, ügyesen manővereztek a sziklákon.
Ideális hely volt egy kis fürdőzésre, pihenésre és olvasásra.

Denkpáli hallépcső

Késő délutánra járt már az idő, amikor újra útra keltem. A Nyáras-sziget erdei útjait inkább kihagytam, és a falvak felé vettem az irányt. Örültem, hogy végre aszfaltozott úton haladok, s reméltem, hogy találok valahol valami ivóvíz és élelmiszer lelőhelyet is.

A falvak elkápráztattak. Gyönyörű rendezett porták, ötletes és ízléses díszítések tették barátságossá az utcákat.

Többnyire a háború után épült falusi házak, vagy új építésű, modern, ízléses, tájba illeszkedő épületek álltak a virágos kertekben, de elszórtan egy-két szépen rendben tartott nádfedeles házzal, illetve a népi klasszicista építészet szép építészeti példáival is találkozni lehetett.

Egy CBA-ban azt ajánlották, menjek Doborgazszigeten a strandon a  Popeye étterembe, vagy vele szemben a Zátonyi fogadóban is remek a kaja. Végül a Popeye-ben ettem egy heck-et, és jóllakottan hazakarikáztam a rétemre.
Sátrat állítottam, és ajtajából egy könyv társaságában vártam a naplementét.

Az út a hallépcsőig az erdei utakon való bolyongással kb. 20 km volt, visszafelé a falvak között, minimális autóforgalom mellett 16 km volt.  Nagyon kényelmes bicikliút volt, a nehezítő tényezőt a murva jelentette, illetve az, hogy sokszor álltam meg és indultam neki újra. Így aztán a kevés kilométer ellenére is kellemesen elfáradtam.  

Két keréken az Őrség középkori templomai és házai között - 2. rész

Éjszaka dörgött, villámlott, szél cibálta a sátrat, eső verte  a ponyvát. Mindezt félálomban érzékeltük, lányom is forgolódott, én a magam részéről reméltem, hogy nem rogy össze és nem ázik be a sátor. Hajnalra megbékélt az idő, kisütött a nap, és a vízcseppekkel borított fűszálakon sétáltam mezitláb, míg Viki még az igazak álmát aludta.

A távolabbi erdőben kanyargó folyó fölött gomolygott a felszálló pára, a szomszédos mezőn egy őz futott tova - az idillt csak a faluból idehallatszó  motoros fűrész hangja zavarta meg. 

7 óra körül lányom is felkelt, ettünk pár falatot, s azon tűnődtünk, hogy fogjuk megszárítani a sátrat. Végül a kampókat kihúztuk a földről, megfogtuk a sátor négy sarkát és az árnyékból naposabb részre költöztettük, és elindultunk egyet sétálni. Az erdei úton két hatalmas szarvast ugrasztottunk meg közeledésünk, sétáltunk a folyóparton, lógáztunk lábunk a kőhídon, majd visszatértünk a táborunkhoz- A sátor teljesen megszáradt, lebontottuk, és reggelizni indultunk. Hamarosan találtunk is egy panziót Dávidházán, ahol svédasztalos reggelihez jutottunk fejenként 1100 Ft-ért, sőt még biciklit is tudtunk bérelni, a tulajdonos a sajátját adta oda. 

Jóllakottan indultunk el a kék jelzésen a veleméri templom felé, persze ismét erdei úton. Elhaladtunk az éjszakai táborhelyünk mellett, majd rögtön egy murvás emelkedő következett. Hamarosan azonban az út bekanyarodott az erdőbe, ahol a bőséges eső áztatta sáros, pocsolyás úton kellett haladnunk. A biciklik kereke csúszkált jobbra-balra, a sár rátapadt a gumira, komoly erőkifejetés volt haladni a vízszintes úton is. De ez enyhén emelkedett. 

Majd egyre járatlanabbnak tűnő ösvényre vezetett a jelzés, kidőlt fák korhadó törzsei keresztezték az utat, az ötödik után már őszintén elegünk volt a bicikli átemeléséből. Pedig a java csak ez után következett. Bokáig érő víz borította az utat, sehogy sem lehetett kikerülni, így aztán cipővel a sárban gázolva keltünk át ezen a pár száz méteren. Végül azonban csak véget ért az út, és úgy éreztük, mára több kaland nem kell, aszfaltúton folytatjuk az utat. Kercaszomorra beérve szép kis templom fogadott minket hangos harangzúgással, hívogató levendulákkal, kertjében ősi magyar gyümölcsfákkal. Épp nekiálltam elővenni a fényképezőt, amikor öblös hang köszöntött ránk mosolyogva, tulajdonosa a helyi lelkész, nagydarab, csupa mosoly férfi, aki kedvesen invitált minket a vasárnapi misére. Próbálkoztam egy "csak nézelődni jöttünk"-kel, de addig beszélgetett velünk, míg végighallgattuk az istentiszteletet, mely közben többször is "budapesti vendégeink"-ként aposztrofált minket, és külön hozzánk is intézett néhány mondatot.  

 Magyarszombatfa felé vettük az irányt, az országúton a dombocskákat lejtők követték, majd megint emelkedő, megint lejő. Így hullámvasutaztunk egészen Gödörházáig.

Magyarszombatfán minden második házban fazekas mester lakik, árulja portékáját. Gyönyörű kézműves kancsókat, tányérokat, poharakat nézhetünk, fogdoshatunk és vásárolhatunk meg, minket azonban ez most nem késztetett megállásra. 

Gödörházán megszemléltük a helyi haranglábat, ami egyébként majd minden településen található az Őrségben, ugyanis a protestáns templomokban nem helyezhető el harang, illetve a falvaknak sokszor pénzük sem volt arra, hogy templomot építsenek, ezért külön kis tornyocskákat emeltek a harangok számára. A legrégebbi harangláb a Pankaszi Szoknyás Harangláb, mely 1755-ben épült, a gödörházi pedig 1790-ben. A tájékoztató tábla kérésének megfelelően nem kondítottuk meg a harangot (ami egyébként addig az eszembe sem jutott, utána azonban nehéz volt megállni), nehogy azt higgyék a helyiek, hogy meghalt valaki, vagy tűz van, vagy árvíz. Férfi halálakor egyébként 3-szor, nő halálakor pedig 2-szer kondítják meg a harangot. 

Haladtunk tovább Velemér felé, az emelkedőkből már nagyon elegünk volt. Ha megláttunk egyet messziről, kétségbeesetten néztünk egymásra. Aztán mindig kiderült, hogy nem is olyan hosszú, nem is olyan meredek, és a végén ott a lejtő, ami bőségesen kárpótol a megpróbáltatásokért. 

Csendes házak között haladtunk tova, a kertekben és a réteken tehenek vagy szürkemarhák legeltek. Gyönyörködtünk a népi építészet fennmaradt házacskáiban, s azon tűnődtünk miből élnek itt az emberek, és mit csinálnak vajon  szabad idejükben. 

Egy óra körül elértük a veleméri fénytemplomot. Valamikor a XIII. század végén építették. Az épületet  Aquila János 1377 körül készült freskói díszítik.

Miért is fénytemplom? 

A templom tájolása és alaprajza, illetve az ablaknyílások az ősi naptisztelet őrzik, tervezésekor figyelembe vették a nap járását, így több fényjáték is megfigyelhető a templomban, sőt matematikai rejtélyek is felfedezhetőek. Érdemes végignézni ezt a videót.  
Megfigyelték, hogy a téli napforduló hajnalán besütő nap a betlehemi csillagot világítja meg.
A nyári napforduló idején az első fény a Madonna köpenye alatt bújó oltalmat kérő lelkeket világítja meg - jelezve, hogy ekkor számukra is van kegyelem.
Napéjegyenlőség idején az utolsó sugarak egyszerre világítják meg Szent Lászlót és a megfeszített Krisztust.
A Pokol, a templom jobb felső homlokzatán soha nem kap fényt, a kis ördög mindig a sötétben bolyong. 

Velemérről a hosszú pihenés után Szentgyörgyvölgy felé vettük az irányt, ahol mindenképp szerettem volna megnézni a református templom fakazettás mennyezetét, mely igazi csemegének ígérkezett. Persze megint emelkedők következtek, mire elértünk a templomhoz, az ég beborult, dörgött és villámlott a távolból, úgyhogy nem álltunk neki a templom keresgélésének, hanem jó ütemben tekertünk vissza Bajánsenye-Dávidháza felé. 

Szerencsére az úton több jelentős emelkedő nem állta utunkat, így egész hamar letekertünk 6 km-t és már csak alig 1 km volt hátra a célig, amikor nyakunkba szakadt az eső. A víz még nem is volt baj, felvettük az esőköpenyünket. Azonban olyan erős széllökések kísérték a vihart, hogy teljes erővel tekertem a pedált, mégis egy helyben maradtam. Végül kemény munkával sikerült elérni a kiindulási pontunkat, ahol visszaadtuk a kölcsön kerékpárt, bepakoltunk az autóba, és visszaautóztunk a templomhoz. 

A festett, felhőmotívumokkal díszített fa mennyezet, a középső virág motívum felirata pedig:

 "E hely nem egyéb, hanem Istennek háza és a Mennyeknek kapuja, melyek igen szerelmetesek a Te hajlékaidon Seregeknek Ura."

A templom elbűvölt minket, sokat időztünk odabent, de az eső nem akart elállni, sőt egész délutánra és éjszakára is esőt mondott, így letettünk az esti sátorozásról és hazafelé vettük az irányt.

Biciklitúra a Duna mentén

A Halásztelek és Tököl közötti Duna menti ártéri erdőről már több barátom is mesélte, hogy csudaszép hely,  azonban  mindezidáig nem jutottam el ide. Váratlanul adódott  a lehetőség, és én lelkesen mondtam igent a felajánlott útra. Izgatottan vártam a túra napját, s nem is sejtettem, hogy ilyen szép vadregényes helyre jövünk.

Érd Ófaluban az egykor jól prosperáló Termál Hotel mellett  felújították az artézi kutat.  Biciklitúránk első állomásaként ez a kutat látogattuk meg. Elvileg a vize ivókúrára is alkalmas, a rend kedvéért meg is kóstoltam,  kénes-büdös szaga azonban nem csábított arra, hogy további kortyokat is nyeljek belőle. Innen az egykori Római-úton, borospincék és útépítő munkások között elhaladva tekertünk fel az emelkedőn (épp most újítják fel az utat, gyönyörű kő burkolatot kap), majd a Sánc-felé vettük az irányt.

Az út itt őszibarackosok és hétvégi telkek között vezetett. A hegy tetejéről, az egykori földvár helyéről megcsodáltuk a Dunára nyíló csodás panorámát. A késő délelőtti időpontban kevésbé mutatkozott fotózhatónak,így csak a hegytetőn lévő keresztről készült kép.
A Sánc-hegyen bronzkori (Kr.e. 1600 körüli) földvár nyomai láthatók, ahol ásatásokat folytatnak, így ez konkrétan egy hatalmas letakart gödröt jelent. Az interneten talált leírás szerint:

"az ember kihasználta a Duna közelségét, a löszdombok kínálta lehetőségeket. A domb tetejét sánccal és árokkal erősítették meg, földvárrá alakították.  A sánc közel 300 m hosszú 150 m széles építmény lehetett. A sűrűn lakott, több száz évig fennállt településen az új házakat az előzőek romjaira építették. Később a rómaiak őrtornyot tartottak itt fenn."

Sánc-hegy a löszfallal a tököli part felől, tetején a kereszt, a kereszt mögött az egykori földvár ásatási gödre.

Százhalombatta felé még a Hun-halmok előtt lekanyarodtunk balra egy alig észrevehető füves úton. Az Ófalu közepén szépen rendbe hozott főtér fogadott minket, takaros kis templommal.
A kompot pár száz méter után érjük el, megállapítottuk, hogy minden órában indul a hajó Tököl felé. Az alig 20 perces várakozást békésen ücsörgéssel töltöttük a Duna partján, elmerültünk a táj békéjében,

majd mire visszaértünk a kikötőhöz, a hajó már a folyó közepén járt. Így tekertünk egyet Százhalombatta jellegzetes gyárkéményei körül.

Legnagyobb meglepetésemre a falu közepén áthaladó folyóban egy szürke gémet és egy kócsagot láttunk ácsorogni.
A komphoz jóval a kiírt indulási idő előtt értünk vissza, sikerült is végre elérni a csatlakozást és békésen átevickéltünk a túlsó partra, Tökölre.

A tököli kompkikötő külön megér egy bejegyzést, a 60-as évekből itt maradt étkezdéjével, a parton álló szépen karban tartott hajóval, és egy rozsdásodó  kotróhajó ronccsal a Duna öblében.

Az igazi kaland azonban itt kezdődik.

A földút a Duna menti kaszálók között vezet, mi ehelyett a part menti ösvényt választottuk. Jelen helyzetben ez azt jelentette, hogy néhol hatalmas sártengeren  kellett átemelni a biciklit, néha pedig elakadtunk a mély homokban.

A vízzel elárasztott út ott vezet a bokrok innenső oldalán.

Pár helyen a Duna vize lepte el az utat, és pedálig merültünk a vízben. Már azt hittem, elérem újra a száraz utat, amikor  fogságba ejtett a víz, a bicaj balra dőlt, így letettem a lábam. A vízbe. A többiek lelkesen magyarázták a vízen átkelés technikáját - no majd legközelebb! Annak is örültem, hogy nem estem bele egészen a folyóba.


Innentől már nem aggódtam, hogy vizes leszek, egész megnyugodva haladtam tovább göcsörtös gyökerek és vizet síró fák között.

Ezen a partszakaszon a Dunának több holt ága is lefűződött, kis tavakat hozva létre a fák között. A blog alján lévő térképen látszik mennyi kis állóvíz alakult ki a folyó mentén.
Az éppen virágzó nyárfa pihéi békésen pihentek a mozdulatlan víz tetején, lengedeztek a fák vékony ágain, megpihentek a pókhálókon.

Hatalmas élmény volt az ártéri erdő hűs fái között tekerni. Ha elég gyorsan haladtunk, még a szúnyogok sem árthattak nekünk.
Ezt a veszélyt csak néhány mocsári nőszirom és nefelejcstenger kedvéért voltam hajlandó bevállalni.

Mire kiértünk az erdőből,  hatalmas sötét fellegek mutatkoztak előttünk, dörgött, esővel fenyegetett az idő. A vízművek betonozott útjain azonban már elég gyors tempóban haladtunk. Halászteleknél felhajtottunk a 0-s hídra. A Hárosi-öböl végénél Budafok felé kanyarodtunk és így tértünk vissza Érdre.
Bár a túra hossza nagyjából  csupán 30 km, de a tököli partszakasz nagyon fárasztó volt számomra, mire az érdi dombokhoz értünk a lábam erősen remegett, de lassan, biztosan és elszánt arccal tekertem vissza kiindulási pontunkra. Elvileg túratársam is elfáradt, mert ilyen lassú tempót követni rendkívül kimerítő feladat :) !