Két keréken az Őrség középkori templomai és házai között - 2. rész

Éjszaka dörgött, villámlott, szél cibálta a sátrat, eső verte  a ponyvát. Mindezt félálomban érzékeltük, lányom is forgolódott, én a magam részéről reméltem, hogy nem rogy össze és nem ázik be a sátor. Hajnalra megbékélt az idő, kisütött a nap, és a vízcseppekkel borított fűszálakon sétáltam mezitláb, míg Viki még az igazak álmát aludta.

A távolabbi erdőben kanyargó folyó fölött gomolygott a felszálló pára, a szomszédos mezőn egy őz futott tova - az idillt csak a faluból idehallatszó  motoros fűrész hangja zavarta meg. 

7 óra körül lányom is felkelt, ettünk pár falatot, s azon tűnődtünk, hogy fogjuk megszárítani a sátrat. Végül a kampókat kihúztuk a földről, megfogtuk a sátor négy sarkát és az árnyékból naposabb részre költöztettük, és elindultunk egyet sétálni. Az erdei úton két hatalmas szarvast ugrasztottunk meg közeledésünk, sétáltunk a folyóparton, lógáztunk lábunk a kőhídon, majd visszatértünk a táborunkhoz- A sátor teljesen megszáradt, lebontottuk, és reggelizni indultunk. Hamarosan találtunk is egy panziót Dávidházán, ahol svédasztalos reggelihez jutottunk fejenként 1100 Ft-ért, sőt még biciklit is tudtunk bérelni, a tulajdonos a sajátját adta oda. 

Jóllakottan indultunk el a kék jelzésen a veleméri templom felé, persze ismét erdei úton. Elhaladtunk az éjszakai táborhelyünk mellett, majd rögtön egy murvás emelkedő következett. Hamarosan azonban az út bekanyarodott az erdőbe, ahol a bőséges eső áztatta sáros, pocsolyás úton kellett haladnunk. A biciklik kereke csúszkált jobbra-balra, a sár rátapadt a gumira, komoly erőkifejetés volt haladni a vízszintes úton is. De ez enyhén emelkedett. 

Majd egyre járatlanabbnak tűnő ösvényre vezetett a jelzés, kidőlt fák korhadó törzsei keresztezték az utat, az ötödik után már őszintén elegünk volt a bicikli átemeléséből. Pedig a java csak ez után következett. Bokáig érő víz borította az utat, sehogy sem lehetett kikerülni, így aztán cipővel a sárban gázolva keltünk át ezen a pár száz méteren. Végül azonban csak véget ért az út, és úgy éreztük, mára több kaland nem kell, aszfaltúton folytatjuk az utat. Kercaszomorra beérve szép kis templom fogadott minket hangos harangzúgással, hívogató levendulákkal, kertjében ősi magyar gyümölcsfákkal. Épp nekiálltam elővenni a fényképezőt, amikor öblös hang köszöntött ránk mosolyogva, tulajdonosa a helyi lelkész, nagydarab, csupa mosoly férfi, aki kedvesen invitált minket a vasárnapi misére. Próbálkoztam egy "csak nézelődni jöttünk"-kel, de addig beszélgetett velünk, míg végighallgattuk az istentiszteletet, mely közben többször is "budapesti vendégeink"-ként aposztrofált minket, és külön hozzánk is intézett néhány mondatot.  

 Magyarszombatfa felé vettük az irányt, az országúton a dombocskákat lejtők követték, majd megint emelkedő, megint lejő. Így hullámvasutaztunk egészen Gödörházáig.

Magyarszombatfán minden második házban fazekas mester lakik, árulja portékáját. Gyönyörű kézműves kancsókat, tányérokat, poharakat nézhetünk, fogdoshatunk és vásárolhatunk meg, minket azonban ez most nem késztetett megállásra. 

Gödörházán megszemléltük a helyi haranglábat, ami egyébként majd minden településen található az Őrségben, ugyanis a protestáns templomokban nem helyezhető el harang, illetve a falvaknak sokszor pénzük sem volt arra, hogy templomot építsenek, ezért külön kis tornyocskákat emeltek a harangok számára. A legrégebbi harangláb a Pankaszi Szoknyás Harangláb, mely 1755-ben épült, a gödörházi pedig 1790-ben. A tájékoztató tábla kérésének megfelelően nem kondítottuk meg a harangot (ami egyébként addig az eszembe sem jutott, utána azonban nehéz volt megállni), nehogy azt higgyék a helyiek, hogy meghalt valaki, vagy tűz van, vagy árvíz. Férfi halálakor egyébként 3-szor, nő halálakor pedig 2-szer kondítják meg a harangot. 

Haladtunk tovább Velemér felé, az emelkedőkből már nagyon elegünk volt. Ha megláttunk egyet messziről, kétségbeesetten néztünk egymásra. Aztán mindig kiderült, hogy nem is olyan hosszú, nem is olyan meredek, és a végén ott a lejtő, ami bőségesen kárpótol a megpróbáltatásokért. 

Csendes házak között haladtunk tova, a kertekben és a réteken tehenek vagy szürkemarhák legeltek. Gyönyörködtünk a népi építészet fennmaradt házacskáiban, s azon tűnődtünk miből élnek itt az emberek, és mit csinálnak vajon  szabad idejükben. 

Egy óra körül elértük a veleméri fénytemplomot. Valamikor a XIII. század végén építették. Az épületet  Aquila János 1377 körül készült freskói díszítik.

Miért is fénytemplom? 

A templom tájolása és alaprajza, illetve az ablaknyílások az ősi naptisztelet őrzik, tervezésekor figyelembe vették a nap járását, így több fényjáték is megfigyelhető a templomban, sőt matematikai rejtélyek is felfedezhetőek. Érdemes végignézni ezt a videót.  
Megfigyelték, hogy a téli napforduló hajnalán besütő nap a betlehemi csillagot világítja meg.
A nyári napforduló idején az első fény a Madonna köpenye alatt bújó oltalmat kérő lelkeket világítja meg - jelezve, hogy ekkor számukra is van kegyelem.
Napéjegyenlőség idején az utolsó sugarak egyszerre világítják meg Szent Lászlót és a megfeszített Krisztust.
A Pokol, a templom jobb felső homlokzatán soha nem kap fényt, a kis ördög mindig a sötétben bolyong. 

Velemérről a hosszú pihenés után Szentgyörgyvölgy felé vettük az irányt, ahol mindenképp szerettem volna megnézni a református templom fakazettás mennyezetét, mely igazi csemegének ígérkezett. Persze megint emelkedők következtek, mire elértünk a templomhoz, az ég beborult, dörgött és villámlott a távolból, úgyhogy nem álltunk neki a templom keresgélésének, hanem jó ütemben tekertünk vissza Bajánsenye-Dávidháza felé. 

Szerencsére az úton több jelentős emelkedő nem állta utunkat, így egész hamar letekertünk 6 km-t és már csak alig 1 km volt hátra a célig, amikor nyakunkba szakadt az eső. A víz még nem is volt baj, felvettük az esőköpenyünket. Azonban olyan erős széllökések kísérték a vihart, hogy teljes erővel tekertem a pedált, mégis egy helyben maradtam. Végül kemény munkával sikerült elérni a kiindulási pontunkat, ahol visszaadtuk a kölcsön kerékpárt, bepakoltunk az autóba, és visszaautóztunk a templomhoz. 

A festett, felhőmotívumokkal díszített fa mennyezet, a középső virág motívum felirata pedig:

 "E hely nem egyéb, hanem Istennek háza és a Mennyeknek kapuja, melyek igen szerelmetesek a Te hajlékaidon Seregeknek Ura."

A templom elbűvölt minket, sokat időztünk odabent, de az eső nem akart elállni, sőt egész délutánra és éjszakára is esőt mondott, így letettünk az esti sátorozásról és hazafelé vettük az irányt.