Zalai hullámzás

Amikor reggel elindultam, csak annyit tudtam: virágokat akarok fotózni. De hogy  mi lesz a nap hátralévő részében, arról nem gondolkodtam. Így aztán miután a surlók (mármint a kora reggeli fények) tovatűntek, ideje volt túraútvonal után nézni. A térképemen Kiscsáfordtól induló tízegynéhány kilométeres útvonalat jelöltem ki magamnak. 

Az út Zalaszentgróton is átvezetett, ami nagyon kedves, rendezett városkának tűnt. A Wikipédia szerint: "A 18. században kezdett fellendülni a település gazdasága: iparosok, kézművesek települtek ide. Akkori birtokosa, gróf Batthyány Ferenc rendelete alapján több utca, új híd épült, megindult a környező mocsarak lecsapolása. 1830-ban mezővárosi rangra emelkedett,  1887-ben vált járási székhellyé."

Belvárosának házai is valószínűleg ebből a korból származhatnak. 

Batthyány-kastély. 
Ezen a helyen  korábban a Zala folyó egy szigetet ölelt körbe, melyre 1299-ben várat építettek. 

Engem mégsem a színes házak, rendezett utcák állítottak meg, hanem a kastély előtti parkból felzendülő éktelen hangzavar, amit még az elsuhanó autóban is hallani lehetett. 

Elképesztő számban gyülekeztek a varjak a környező hatalmas platánok tetején, vígan danolásztak, jelezvén területüket, hívták a párjukat. A fűben ágak után kutattak, hogy fészket rakjanak. Sajnos a varjú énekesmadár, ám fogalma sincs a harmonikus csilingelő dallamokról, így emberi fül számára elviselhetetlen ricsajt csaptak. 

Hallgattam, ameddig bírtam, ám hamarosan mégis jobbnak láttam továbbállni Kiscsáford felé. A falu szélén parkoltam le az autót és nekivágtam a kinézett túraútvonalnak. Először a zöld jelzésen kapaszkodtam fel a nem túl magas gerincre. Hamarosan medvehagyma mező közepén találtam magam. (Azóta, egy hét alatt,  már háromszor főztem belőle levest)

Az út mentén főleg ibolya virágzott lila, kék, rózsaszín és fehér színekben. 

Az egyik tisztáson virágzó leánykökörcsinekre is bukkantam, és az út második részén pedig egyre több helyen nyitogatta szirmait a szártalan kanakalin. 

Mielőtt az út lejteni kezdett volna, váratlanul panorámába botlottam. Azért váratlanul, mert a térkép nem jelezte. 

Innentől az út folyamatosan lejtett. Úgy terveztem, elmegyek egészen a Bezerédj-Békássy-kastélyig, de végül túl hosszúnak tűnt még az utolsó +2 km-t megtenni, így megelégedtem azzal, hogy a Szent Vendel kápolnáig eljutottam. 

A kápolnát 1760-ban emelték Szent Vendel tiszteletére, a célból, hogy a háziállatokat pusztító állatpestistől megszabaduljanak. 

A kápolnától a piros jelzésen mentem vissza az autómhoz. Az utat számtalan régi, beomlott ház szegélyezte. 

Késő délutánra járt az idő, de még tettem egy kis kitérőt a közeli horgásztavak felé. A part tele volt horgászokkal, kicsit beljebb pedig rengeteg szarvasnyommal. 

A túra így összesen 15 km-re sikeredett, amihez ha hozzávesszük még a reggeli bolyongást a kockásokkal teli réten és vadregényes környékén, akkor kiszámolhatjuk, hogy egész tisztességes kis sétát tettem, indokoltnak éreztem a lábamban jelentkező fáradtságot. 

Mindez azonban nem akadályozott meg abban, hogy visszamenjek  a virágos rétre naplementés képeket készíteni. 

Horvátnádalja, Rába ártér

Körmend melletti Horvátnádalja elhagyott, régi malomépülete mellett parkoltuk le az autót és indultunk el a tőzike tanösvény felé. Az út kezdetben inkább elhanyagoltnak tűnt a düledező malom udvarán összedobált lomok és a rozsdás itatókocsi látványa miatt, de hamarosan átkeltünk a Pinka-patak hídján és elértük az erdőt. 

A Dobogó erdő alját kora tavasszal teljesen ellepik a tavaszi tőzike fehér virágai. Mire  mi ideértünk a tőzikékből már csak elvirágzott töveket találtunk, az erdő alján azonban számtalan színes virág pompázott. Az erdőt édes illat lepte be, le is telepedtünk, hogy magunkba szívjuk ezt a szemet-orrot-lelket betöltő gyönyörűséget.

Elvirágzott tavaszi tőzike

Bogláros szellőrózsa, keltikék és számtalan további tavaszi virág illata  töltötte be a levegőt. 

Szártalan kankalin szabályos félgömbjei szegélyezték az út mentét

Kiérve az erdőből a Rába kanyarulatai között bolyongtunk kicsit, elidőzve a fák között megbúvó tisztások frissen sarjadó füvén.

Az erdőben szanaszét heverő kidőlt fák között vadcsapásokon közlekedtünk. Néhol felzavartunk néhány vaddisznót, akik vad horkantással szaladtak el előlünk. 

 Némelyik fáról azt hinnénk, hogy már nem él, ez a fűz mégis ilyen harsányan friss lombot hozott.

Szép időnk volt, örültünk a korán jött nyárnak, pedig másnap már havazás várt minket odahaza...

Kockások nyomában az Őrségben

Régi vágyam, hogy a saját szememmel láthassak a szabad természetben kockásliliomot. Sajna Budapest közelében nincs élőhelye ennek a különleges növénynek, azért kénytelenek voltunk autóba ülni, és mintegy két és fél óra autózással az Őrségbe utazni. Már tavaly is kutattunk itt a virágok után, a lelőhelyét fel is fedeztük, csak éppen áprilisban későn érkeztünk, már az összes tő elvirágzott. Most viszont  a varázslatos éger láperdőben hamarosan rá is találtunk a kockás kelyhekre. Ott vannak megbújva  a fák tövében, az elszáradt tavalyi ágak-bogak között.

Latin nevét állítólag a rómaiak kockavető poharáról kapta (fritillus), bár én nem sok hasonlatosságot látok a pohár és a virág között, azon kívül, hogy mindkettő öblös, és a virág szirmain világosabb, négyzet (kocka) alakú foltok találhatók.  Nevezik még   vadtulipánnak és fekete tulipánnak is. 

A mocsári kockás liliom (Fritillaria meleagris), vagy más néven kotuliliom. Ez utóbbi nevét onnan kapta, hogy a láprétek kiszáradt felső rétegét kotu-nak nevezik, ez pedig eme növényke kedvelt élőhelye. 

Védett növény, eszmei értéke 10.000 Ft., épp a láprétek eltűnése miatt számít veszélyeztetett fajnak. Kedveli a nedves, időszakosan vízzel borított erdőket, réteket. 

Messziről nem nagyon világlik ki a bíbor, 15-20 cm-es száron bókoló virágzat. Ahogy kerülgettük a cuppogós tócsákat, szinte lépésről lépésre fedeztük fel az újabb példányokat. 

A Zala megyében élő kockásliliomok többsége sötét vörösesbarna alapszínű, míg a Beregi-síkon a halványabb virágú tövek gyakoribbak.  Remélem majd találok egyszer hófehér, vagy sárgás színváltozatot is. 

10+1 érdekesség a veleméri Szentháromság templomról

Amikor megírtam ezt a posztot, megosztottam néhány facebook csoportban és kaptam rá néhány kritikát, azzal, hogy a benne lévő információk tévesek. Leginkább két dolgot említett az illető. 

Az egyik, hogy nincs semmiféle fényjáték a templomban, és semmiféle koncepció a festmények elhelyezésében, azokat a mester egyszerűen a megrendelő kérésének megfelelően alakította ki, és nem a fény útja alapján. 

Azt gondolom, hogy meglehetősen egyszerű ellenőrizni azt, hogy a jelzett napokon a fény hova esik. Bár jómagam nem láttam a saját szememmel, hiszen nem a megfelelő napon jártam a templomban,  az állítás mégis  egyszerűen ellenőrizhető lenne, én azonban simán elhiszem az ott kiadott tájékoztató füzet alapján, hogy a fény valóban a falnak az adott festménnyel ellátott pontjára esik.  Ha viszont ez így van, akkor véleményem szerint nem lehet a véletlen műve, a festő részéről előzetes tervezést és a fény útjának pontos ismeretét feltételezi, hogy  az adott napnak megfelelő  biblia jelenetre irányítsa a figyelmet és annak mondanivalóját a fény segítségével minél jobban kiemelje.

A másik állításával az illető a templomban található önarckép elsőségét vitatta.

Ezért aztán még több forrás után kutattam az interneten, és találtam is néhányat, amely megerősíti azt, hogy valóban ez az önarckép Európa legrégebbi fennmaradt önarcképe, persze ettől még lehet ez másképp, mindenesetre óvatosabbra fogalmaztam ezt az állítást, mivel jómagam nem vagyok művészettörténész, csak egy mezei érdeklődő, aki szeret pár órát azzal tölteni, hogy utánanéz néhány dolognak a teljesség igénye nélkül. 

Saját bőrömön tapasztaltam, hogy az Interneten hamar kiderülnek információk, sőt azok ellenkezője is, és sok ember sokféle véleménnyel rendelkezik, és sokan gondolják a sajátjukat az egyedül üdvözítőnek a témában. Ebből kifolyólag aztán a végén már az sem biztos, amit kérdezel, nem tudod, mit higgy, hiszen a laikus számára minden csak hit kérdése, nem áll módjában maga végigjárni azt az utat, amit már számtalan tudós előtte végigjárt, sokszor még a hiteles forrásokat is nehéz megtalálni. Végül minden megkérdőjeleződik és teljes lesz a bizonytalanság. 

Eme eszmefuttatás után jöjjön maga a cikk, némi módosítással és kiegészítéssel ellátva! 

1. Miért fénytemplom? 

Az 1200-as években az Őrségi szerek között, a mai Velemér szélén elterülő  Papréten, templomot építettek a Szentháromság tiszteletére. A templomot körülvevő település is felvette a Sancta Trinitas nevet.
A középkori ember számára minden a templomok építészeti elemei,  festményei üzenettel bírtak. Így közvetítették az írni-olvasni nem tudó emberek számára az isteni tanítások legfontosabb mondanivalóit. Az Árpád-kori templomok sajátossága, hogy mindezen mondanivalót a templom, és azok ablakainak elhelyezkedéséből  adódó beszűrődő fény segítségével különleges módon tudják kiemelni. Lényege, hogy a fény az éves napéj fordulókon a templom festményeinek azon jeleneteit világítja meg, mely az adott időszak egyházi ünnepéhez is köthető, ezzel kiemelve az üzenet felsőbb, isteni jellegét. Azt gondolom, a középkori ember számára  ez igen erős képi üzenet és kommunikációs eszköz lehetett. 

2. Mikor épült  a templom? 

Pontosan nem tudjuk, mikor is épült a templom,  egyes források szerint egyenesen Szent István királyunk rendelte el építését, de csak az 1200-as években épült fel, a freskók pedig több, mint 100 évvel később készültek. Ami tény, hogy  oklevélben 1360-ban említik először. 

3. A művész megfestette önarcképét is, mely Európa legrégebbi önarcképei közé tartozik 

A templom freskóit Aquila János  1377-78 között festette. A kifestés idejét a templomban lévő feliratokból ismerjük.
A szentély jobb oldalán Szent Máté mellett a festő önarcképe látható, mely egyes források szerint az első fennmaradt európai önarckép. Hogy ez valóban így van-e, nem tudom,  nincs e régebbi fennmaradt önarckép Európában, azt nem tudom, sok helyen olvasható hasonló kitétel az interneten, például itt. 

forrás: Ernst Mihály: A dunántúli falfestés középkori emlékei

4. Ki volt tehát Aquila János?

Pontosan azért nehéz megmondani, mert akkoriban minden egyházi festőt így hívtak, de feltehetően Regedén, Ausztriában született.  A templom kifestésének elrendelését a falu kegyura, Szécsi Miklós kezdeményezhette, ennek kissé ellentmond, hogy a család címere sehol sem látható a falakon. A mester a későbbiekben a közeli Bántornyán dolgozik, Bánfi János szlavón bán megbízásából, aki a Szécsiekkel rokonságban állt. Később kifesti a mártonhelyi templomot, majd a fürstenfeldi Ágostonos-templom szentélyét. Úgy tűnik, korának jelentős mestere volt, műveiből úgy tűnik, hogy a csehországi és az észak-itáliai művészet egyaránt ismerős volt neki, valószínű, hogy falképfestőnek tanulhatott. (forrás: Velemér múltja és jelene)

5. Fényjátékok képekbe kódolt üzeneteket világítanak meg

Vízkeresztkor, január 6-án, a szentély kör alakú ablakából a napkeltekor érkező fény a betlehemi csillagot világítja meg. A három királyok érkezését ünnepeljük ekkor. (Véleményem szerint ez nem lehet a véletlen műve, előzetes tervezést igényel, de mindenki döntse el maga!)

Az öreg király a Madonna trónusa alatt térdel, a lóról leszáll, de a nyereg nem maradhat üresen, a király helyén máris ott ül a majom és kezébe kaparintja a gyeplőt.

A nyári napfordulókor - június 21 -  az első beszűrődő fény a Mária köpenye alatt azt oltalmat kérő lelkeket világítja meg,  majd a fény megrajzolja a templom középvonalát.

Napéjegyenlőségkor a 3 déli ablakból érkező fény kijelöli a templom szélességét.

A téli napforduló Krisztus születésének ünnepe. Az első fénysugár a kisded arcát világítaná meg, ha az erdő fái nem állnák el a fény útját. Majd a fénysugár  az ajtó magasságpontjából az északi fal lila vonalán vonul végig.
Majd a  lenyugvó nap, végigvonulva a templomon, megvilágítja a a Golgotát, majd a tisztítóhelyet,


 majd az ítélkező Krisztus alakját.

6. A Szentháromság rejtélye

A templom szentélye előtti diadalív csúcsán 3 koncentrikus kör látható. A kör a végtelen szimbóluma az Atya, a Fiú és a Szentlélek végtelenségét jelképezi.  3 végtelen isteni személyt jelképezi. 

Szentáháromság vasárnap a szentély csúcsíves ablakából érkező fény megvilágítja a 3 kört, függetlenül attól, hogy ez egy mozgó ünnep!

7. Van, ami mindig sötétségben marad

Utolsó ítélet Krisztusa, hajóban, diadalív csúcsán trónol. Jobbján az üdvözültek, balján a kárhozottak csoportja.  A szentély előtti boltív másik oldalán  látható pokol az év egyik napján sem kap fényt.

8. A Szentély freskói

A Szentély közepén első tekintetünk az ablakra esik, melynek tetején ott látható Krisztus képmása. A feliratból arra következtethetünk, hogy ez a Vera ikon, veronika kendője. Az persze már lehet egyéni értelmezés, hogy az ablakból beáradó fény pedig mintegy  Krisztus testévé válik.

A szentély további alakjai a négy evangelista szimbolikus ábrázolása. 

Szent Lukács  embertestben folytatódó bika, Szent János pedig   sas képében jelenik meg.

A szárnyas oroszlánként ábrázolt Szent Márkot az  oroszlán havában világítja meg a fény az északi falon.  Szent Máté pedig  zöld ruhás angyalként fedezhető fel.

Források: 

• Templomok titkai tévésorozat: Az Árpád-kori fénytemplom - Velemér
• A templom saját belső tájékoztató füzete.

9. Misztikus számok

Németh Zsolt fizikus könyvet írt a templom matematikai különlegességeiről. Az épületen belüli arányosságokat vizsgálva mindig ugyanahhoz a hányadoshoz jutott: a 7-es számhoz. A 7 a beavatás száma, a népmesékben is előforduló misztikus érték.

A 7/7-es arány - az egység -  a szentély belsejében valósul meg, itt az úr felmutatása, az átváltoztatás, ahol találkozni lehet az egységgel, az Istennel.

10. A látogató is a fényjáték aktív résztvevőjévé válik

A napfény visszaveri a színes kelmék színét és bevilágítja a templomot a ruha színével, megvilágítva ezzel azokat a freskókat, amik különben nem kapnak fényt.  Így a templomba belépő maga is részesévé válik a templom fényjátékának.
Hozzáteszem, ez a jelenség szinte bármely épületben megfigyelhető lehet, ahol vannak ablakok és vannak megvilágítható képek a falon. 

+1. Rommer Flóris, a műemlékvédelem atyja megmenti a templomot. 

A templom a történelem viharaiban számtalan megpróbáltatáson ment keresztül. Túlélte a török időket, s vagy  a törökök, vagy a reformáció idején a  reformátusok a freskókat lemeszelték. Az ellenreformáció idején a templomot visszakapták a katolikusok, de hívek híján a miséket már nem tartottak benne.  Majd egy tűzvész következtében (?)  templom elveszítette tetejét is, az eső rongálta a falakat, fák nőttek az épület belsejében, tábortüzek nyomai és állati ürülék fedte a hajó padlóját. Így talált rá az 1860-as években,  Rommer Flóris,  aki pénzt gyűjtött a tető megépítésére.  A freskókat  a helyreállítás során csak letisztították és konzerválták. Valószínűleg a freskók azért maradtak meg ma látható viszonylag ép formájukban, mert a mész megvédte a festményeket annak ellenére, hogy évekig nem volt teteje a templomnak.

Forrás: Temlomok titkai: A Veleméri fénytemplom.

Két keréken az Őrség középkori templomai és házai között - 2. rész

Éjszaka dörgött, villámlott, szél cibálta a sátrat, eső verte  a ponyvát. Mindezt félálomban érzékeltük, lányom is forgolódott, én a magam részéről reméltem, hogy nem rogy össze és nem ázik be a sátor. Hajnalra megbékélt az idő, kisütött a nap, és a vízcseppekkel borított fűszálakon sétáltam mezitláb, míg Viki még az igazak álmát aludta.

A távolabbi erdőben kanyargó folyó fölött gomolygott a felszálló pára, a szomszédos mezőn egy őz futott tova - az idillt csak a faluból idehallatszó  motoros fűrész hangja zavarta meg. 

7 óra körül lányom is felkelt, ettünk pár falatot, s azon tűnődtünk, hogy fogjuk megszárítani a sátrat. Végül a kampókat kihúztuk a földről, megfogtuk a sátor négy sarkát és az árnyékból naposabb részre költöztettük, és elindultunk egyet sétálni. Az erdei úton két hatalmas szarvast ugrasztottunk meg közeledésünk, sétáltunk a folyóparton, lógáztunk lábunk a kőhídon, majd visszatértünk a táborunkhoz- A sátor teljesen megszáradt, lebontottuk, és reggelizni indultunk. Hamarosan találtunk is egy panziót Dávidházán, ahol svédasztalos reggelihez jutottunk fejenként 1100 Ft-ért, sőt még biciklit is tudtunk bérelni, a tulajdonos a sajátját adta oda. 

Jóllakottan indultunk el a kék jelzésen a veleméri templom felé, persze ismét erdei úton. Elhaladtunk az éjszakai táborhelyünk mellett, majd rögtön egy murvás emelkedő következett. Hamarosan azonban az út bekanyarodott az erdőbe, ahol a bőséges eső áztatta sáros, pocsolyás úton kellett haladnunk. A biciklik kereke csúszkált jobbra-balra, a sár rátapadt a gumira, komoly erőkifejetés volt haladni a vízszintes úton is. De ez enyhén emelkedett. 

Majd egyre járatlanabbnak tűnő ösvényre vezetett a jelzés, kidőlt fák korhadó törzsei keresztezték az utat, az ötödik után már őszintén elegünk volt a bicikli átemeléséből. Pedig a java csak ez után következett. Bokáig érő víz borította az utat, sehogy sem lehetett kikerülni, így aztán cipővel a sárban gázolva keltünk át ezen a pár száz méteren. Végül azonban csak véget ért az út, és úgy éreztük, mára több kaland nem kell, aszfaltúton folytatjuk az utat. Kercaszomorra beérve szép kis templom fogadott minket hangos harangzúgással, hívogató levendulákkal, kertjében ősi magyar gyümölcsfákkal. Épp nekiálltam elővenni a fényképezőt, amikor öblös hang köszöntött ránk mosolyogva, tulajdonosa a helyi lelkész, nagydarab, csupa mosoly férfi, aki kedvesen invitált minket a vasárnapi misére. Próbálkoztam egy "csak nézelődni jöttünk"-kel, de addig beszélgetett velünk, míg végighallgattuk az istentiszteletet, mely közben többször is "budapesti vendégeink"-ként aposztrofált minket, és külön hozzánk is intézett néhány mondatot.  

 Magyarszombatfa felé vettük az irányt, az országúton a dombocskákat lejtők követték, majd megint emelkedő, megint lejő. Így hullámvasutaztunk egészen Gödörházáig.

Magyarszombatfán minden második házban fazekas mester lakik, árulja portékáját. Gyönyörű kézműves kancsókat, tányérokat, poharakat nézhetünk, fogdoshatunk és vásárolhatunk meg, minket azonban ez most nem késztetett megállásra. 

Gödörházán megszemléltük a helyi haranglábat, ami egyébként majd minden településen található az Őrségben, ugyanis a protestáns templomokban nem helyezhető el harang, illetve a falvaknak sokszor pénzük sem volt arra, hogy templomot építsenek, ezért külön kis tornyocskákat emeltek a harangok számára. A legrégebbi harangláb a Pankaszi Szoknyás Harangláb, mely 1755-ben épült, a gödörházi pedig 1790-ben. A tájékoztató tábla kérésének megfelelően nem kondítottuk meg a harangot (ami egyébként addig az eszembe sem jutott, utána azonban nehéz volt megállni), nehogy azt higgyék a helyiek, hogy meghalt valaki, vagy tűz van, vagy árvíz. Férfi halálakor egyébként 3-szor, nő halálakor pedig 2-szer kondítják meg a harangot. 

Haladtunk tovább Velemér felé, az emelkedőkből már nagyon elegünk volt. Ha megláttunk egyet messziről, kétségbeesetten néztünk egymásra. Aztán mindig kiderült, hogy nem is olyan hosszú, nem is olyan meredek, és a végén ott a lejtő, ami bőségesen kárpótol a megpróbáltatásokért. 

Csendes házak között haladtunk tova, a kertekben és a réteken tehenek vagy szürkemarhák legeltek. Gyönyörködtünk a népi építészet fennmaradt házacskáiban, s azon tűnődtünk miből élnek itt az emberek, és mit csinálnak vajon  szabad idejükben. 

Egy óra körül elértük a veleméri fénytemplomot. Valamikor a XIII. század végén építették. Az épületet  Aquila János 1377 körül készült freskói díszítik.

Miért is fénytemplom? 

A templom tájolása és alaprajza, illetve az ablaknyílások az ősi naptisztelet őrzik, tervezésekor figyelembe vették a nap járását, így több fényjáték is megfigyelhető a templomban, sőt matematikai rejtélyek is felfedezhetőek. Érdemes végignézni ezt a videót.  
Megfigyelték, hogy a téli napforduló hajnalán besütő nap a betlehemi csillagot világítja meg.
A nyári napforduló idején az első fény a Madonna köpenye alatt bújó oltalmat kérő lelkeket világítja meg - jelezve, hogy ekkor számukra is van kegyelem.
Napéjegyenlőség idején az utolsó sugarak egyszerre világítják meg Szent Lászlót és a megfeszített Krisztust.
A Pokol, a templom jobb felső homlokzatán soha nem kap fényt, a kis ördög mindig a sötétben bolyong. 

Velemérről a hosszú pihenés után Szentgyörgyvölgy felé vettük az irányt, ahol mindenképp szerettem volna megnézni a református templom fakazettás mennyezetét, mely igazi csemegének ígérkezett. Persze megint emelkedők következtek, mire elértünk a templomhoz, az ég beborult, dörgött és villámlott a távolból, úgyhogy nem álltunk neki a templom keresgélésének, hanem jó ütemben tekertünk vissza Bajánsenye-Dávidháza felé. 

Szerencsére az úton több jelentős emelkedő nem állta utunkat, így egész hamar letekertünk 6 km-t és már csak alig 1 km volt hátra a célig, amikor nyakunkba szakadt az eső. A víz még nem is volt baj, felvettük az esőköpenyünket. Azonban olyan erős széllökések kísérték a vihart, hogy teljes erővel tekertem a pedált, mégis egy helyben maradtam. Végül kemény munkával sikerült elérni a kiindulási pontunkat, ahol visszaadtuk a kölcsön kerékpárt, bepakoltunk az autóba, és visszaautóztunk a templomhoz. 

A festett, felhőmotívumokkal díszített fa mennyezet, a középső virág motívum felirata pedig:

 "E hely nem egyéb, hanem Istennek háza és a Mennyeknek kapuja, melyek igen szerelmetesek a Te hajlékaidon Seregeknek Ura."

A templom elbűvölt minket, sokat időztünk odabent, de az eső nem akart elállni, sőt egész délutánra és éjszakára is esőt mondott, így letettünk az esti sátorozásról és hazafelé vettük az irányt.

Két keréken az Őrség középkori templomai és házai között - 1. rész

Tavaszi látogatásunk alkalmával úgy éreztem, még rengeteg felfedezni való van az Őrségben, így  most lányommal vágtunk neki az apró falvak sokaságának, ezúttal biciklivel. 

Kora reggel Budapestről indulva konstatáltuk, hogy Viki bicajának nem olyan a geometriája, hogy beférni  az autóm csomagtartójába. Hiába hoztam 8-13-as villáskulcsig minden méretet magammal, pont 14-es kellett volna a kormány leszereléséhez. Így aztán Őriszentpéteren első utunk egy biciklikölcsönzőbe vezetett. Az Őrség fővárosa valójában szeres szerkezetű település, 9 szerből áll, barátságos, rendezett porták, modern információs központ, hívogató panziók várják a turistákat. Az egyik panzióban találtunk rá a kölcsönzőre, szép állapotú, jó minőségű kerékpárok várták lovasaikat, 1800 Ft-ért egész napra a mienk lehetett. 

A LocusMap-on meg is terveztem a körtúrát Szalafő felé. Összesen 20 km-t írt, kényelmes délutáni tekerésnek ígérkezett sok nézelődéssel. rengeteg időnk volt tehát, így rögtön azzal indítottunk, hogy egy virágos réten leterítettük a pokrócunkat és jóízűen megebédeltünk. 

Majd nekivágtunk az útnak a kék jelzésen. Kezdetben tűző napon, aszfalt úton haladtunk, majd szántás mellett vezető földúton. Hamarosan azonban élesen jobbra kanyarodott az út, s az erdőben vezetett tovább, s mi nagyon örültünk a hűs lombok árnyékának. Hamarosan elértük a Szala folyót, és egy kis rozoga hídon kellett átkelnünk. Innentől kezdetét vette a KALAND. 

Azt ugyanis elfelejtettem beállítani, hogy kerékpárral túrázunk, így aztán gyalogos túraútvonalra tervezett a térkép. Az út mindvégig a folyó mellett vezetett, derékig érő fűben, talpszélességű ösvényen. Csalán verdeste a lábunkat, szederindák tekeredtek a bokánk köré, tüskéi véresre karcolták a vádlimat. A táj viszont igazi vadregény volt. Egyensúlyozva tekertünk, igyekeztünk tartani az ösvényt, amit egyébként az Őrállók Útjának része, valamint egy tanösvényen is végigvezet. A terep viszonylag egyenes volt, néhol azonban 1-2 méteres gödrökön kellett átkelni. Az egyik ilyennél a meredek lejtő közepén még kanyarodott is egyet az út, és az emelkedőt nem sikerült lendületből abszolválnom, félúton megállt a bicajom, próbáltam a nyeregbe tapadva előre dőlve mozgásba lendíteni. "Nem akarok elesni, nem akarok elesni, nem akarok elesni..."-mondogattam, pontosan 12-szer. Majd megbokrosodott vasparipám hanyatt vágta magát, arra sikerült még koncentrálni, hogy ne a bal oldalra dőljek, ahol a sáros víz kanyargott. Így aztán békésen feküdtem a csalánosban, rajtam a bicaj és szakadtunk a nevetéstől.
Végül újra csak egy hídon kellett átkelni a folyón, de Viki úgy volt vele, hogy mit nekünk a civilizáció ily földi hívságai! A patak sóderes medrében, bokáig érő vízben vezette át a "lovát" másik partra.
Innen már enyhe emelkedővel kényelmesen vezetett az erdei földút Szalafőig. Elhaladtunk a focipálya mellett - épp meccs volt - a főtéren megszemléltük a jégvermet és az életfát, majd folytattuk utunkat Felsőszer felé - immár aszfaltúton.
Itt felkerestük a tavasszal is meglátogatott olajütő műhelyt, nagyon finom rétest ettünk, feltöltöttük kulacsainkat vízzel, és Pityeszer felé vettük az irányt erdőkön-mezőkön keresztül. A kb 2 km-es út egy völgybe vitt le, ahol dongaúton haladtunk egy láprét felett. Magunk mögött hagyva a láprétet virágos réten vezető meredek kaptató következett, és egyenesen a pityeszeri skanzenhez érkeztünk. Itt aludtunk egy órácskát, majd megtekintettük a skanzen házait.

Ideje volt elindulni visszafele, a nap azonban még mindig melegen sütött, erdei útra vágytunk, lehetőleg olyanra, valamivel szélesebbre, mint amin eddig jöttünk. Így a  sárga jelzésen, majd a kék négyzet-en haladtunk tovább, mely egy murvával felszórt erdészeti magánút volt, és a késő délutáni nap fényével megvilágított fenyvesek mellett tekertünk.

Lényegesen gyorsabban haladtunk, mint addig, hamarosan áthaladtunk Csörgőszeren és visszaértünk Szalafőre. Úgy éreztük magunkat, mint az igazi honfoglaló őrálló őseink, akik végigjárták a környék szereit, ellenőrizték, nincs-e ellenség a közelben, majd a jól végzett munkából visszatérve elfogyasztották jól megérdemelt étküket (a már tavaszról ismert vendéglőben).

Vacsi után újra útra keltünk és Őriszentpéter felé vettük az irányt, gondosan ügyelve, hogy aszfaltúton haladjunk. Két emelkedő-lejtő párossal abszolváltuk is az utat, hamarosan a település határában álltunk, az Árpád-kori Szent Péter templom előtt.

Az eredeti templomot az 1200-as években építetté és a törökök elleni védekezésképp bástyákkal és sánccal látták el, árokkal vették körül. 1664-ben azonban a török mégis lerombolta az erőd falait.  Az 1700-as években újjáépítették a templomot, azonban a mégis megőrizte román stílusjegyeit. A  bélletes kapuboltozatot egykor előtető védte, s valószínűleg kívül is belül is freskók díszítették, ezekből azonban csak néhány töredék maradt meg.

 A hajó és a szentély belső falain XVII. században bibliai idézeteket festettek, melyeket minden bizonnyal tanácsos megfogadni. 

Mivel úgy terveztük, hogy az éjszakát sátorban töltjük, azon gondolkoztunk, hogy mossuk le bőrünkről az izzadtságot és a beletapadt port. A templomtól nem messze találtunk egy artézi kutat, itt a ruhából kilátszó részeinket alaposan megmostuk. Egész felfrissülve vittük vissza a biciklit, autóba ültünk, és Bajánsenye felé vettük az irányt, abban reménykedve, hogy útközben találunk egy sátorozásra megfelelő helyet. Így is lett, egy virágos kaszáló szélén, az úttól és házaktól elrejtett helyen vertük fel a sátrat, a magunkkal hozott vízzel tetőtől talpig megmosakodtunk, tiszta ruhát vettünk, és behúzódtunk a sátorba  a millió szúnyog elől.

Folyt. köv.