Téli varázslat

Szutyok egy idő van mostanság. Néha még nekem sincs kedvem kidugni az orrom a lakásból, pedig nagyon hiányzik az erdő, a mozgás, a levegő. Idehaza szitáló eső, sötétség, sár és cuppogó latyak mindenhol. 

Nincs ez másképp az erdőben sem, mégis feltölt a kopár fák között kanyargó patak látványa, megnyugtat a csobogás hangja. 

A Csarna-völgyében járunk, lábunk alatt a nedves falevelek már nem zizegnek, mégsem tudunk csendben haladni, cipőnket nagy cuppanásokkal engedi csak szabadon a sár. 

Az elhagyott vonatsínek mentén haladunk, a táj még így is változatos, az egykori kisvasút semmi fölött lebegő nyomvonala kiragad a valóságból. 

Elérjük a hamuházat, a kék kereszt jelzés még egy darabig a síneken vezet, aztán felkanyarodik a hegyre. 

Először csak azt veszem észre, hogy feltámad a szél, hiába izzadunk a kapaszkodón, jeges fuvallat fagyasztja ránk a verítéket. Szorosabbra kötöm a sálat. 

A hosszúra nőtt fiatal fák hajladoznak a szélben, összeütődnek, a kísérteties hang visszaverődik  a szemközti hegyoldalról, még misztikusabbá téve az utat. 

Emitt szürke törzsű bükkfák kérgén akad meg a szemem. Különös, hogy ilyen foltosan vizesek.  Leopárdbükk? 

A meredek szerpentin, amin kanyargunk, szinte észrevétlenül téli mesevilágba visz minket. 

Az ágakon 5-10 cm-es jégszilánkok meredeznek a szélirányban. Elképesztő a látvány, leírhatatlan az érzés. A kutya megrészegülve rohangál a hófehér úton. Lábai alatt recseg a fákról lehulló zúzmara szőnyeg. Mert ez bizony zúzmara, nem hó. 

A térkép kilátópontot jelöl. Meg lennék lepve, ha az orrunknál messzebbre látnánk, de azért felkapaszkodunk a sziklaszirtre. Először egy csipkés zúzmarafüggönyön kell átkelni, majd élénkzöld mohaszőnyeg vezet a csúcsra, ahonnan letekinthetünk a lábaink alatt heverő jeges koronákra, melyek a távolban a ködbe vesznek. Ilyet még soha életemben nem láttam, szívembe és eszembe szívom a különleges élményt. 

Tovább indulunk. Az út egyre meredekebb, a fákon a zúzmara egyre vastagabb. Nagy robajjal alig pár méterre zuhan egy karvastagságú ág a mélybe. A köd selymesen fénylik a fák között, itt ott talán a nap is átviláglik rajta tompán. 

Az út fagyott sárból jegesre vált, szerencsére már nem emelkedik, csúszkálunk. A fák törzsét is fagyott zúzmarák rajzolják át. 

Az  elágazásnál az óránkra nézünk: Csóványosra már nem megyünk fel, ennél szebbet ott sem láthatunk és még jó lenne sötétedés előtt visszaérni a völgybe. A zöld jelzésen ereszkedünk tovább  Tátralátó felé. Tátrát nem látunk, a téli ködös erdő rabul ejt. 

Egy óra múlva elérjük a hóhatárt. Már deréktól lefelé újra sáros minden.  

Majd az út meredeken visz lefelé, apró kavicsok görögnek a lábunk alatt, a boka és a comb dolgozik. 

Mire elérjük az autót a Feketevölgy Panziónál, kellemesen elfáradunk, és másnak talán el sem hinnénk, hogy micsoda csodálatos mesevilág van odafent!