Év végi sárdagasztó túra a Mátrában

Az ébresztő éles hangja az álmom mélyére hatolt. Fél szemem alól kikandikálva észleletem, hogy odakint még teljes sötétség honol, az eső gyors ütembe veri az ereszcsatornát. Ki az a bolond, aki ilyenkor kirándulni megy? Ja, persze! Mi vagyunk azok! Gyors készülődés, reggeli, és máris úton vagyok a lányom felé, tesómmal út közben találkozunk, aztán irány a Mátra. 

Vidáman ülünk az autóban, örülünk az együttlétnek, az utazásnak. Az autó ablaktörlője vadul nyiszatolja az üvegről a vizet, mégis alig látok valamit a forgalomból. Mátraházán már nem esik az eső, havat viszont nem látunk sehol. Kicsit csalódottan közelítjük a Kékest, de felesleges volt az aggodalmunk. Zúzmara ugyan már nincs a fákon, de sejtelmes köd és szottyogó hó minden mennyiségben megtalálható a csúcson. A parkolóban leperkáljuk az 500Ft-ot, és útra kelünk.  Néhány korán kelő elszánt szánkózó család foglalja a sípályákat. Mi a kilátó mellett elhaladva az országos kéken haladunk a Markazi kapu felé. Ez az idei télre igen jellemző maszkos hóember és hóbanya figyelte csupán lépteinket. 

Az út lefele vezet, a kásás hó erőst csúszik a lábunk alatt a meredek lejtőn. 

100 méter szintkülönbség után már a sáron csusszanunk tova a varázslatos ködbe burkolódzó fák között. 

Az úton több kilátópontot is jelez a térkép, gondolom, napsütésben csodás lehet. Meg is állapodunk, hogy visszajövünk ide alkalmasabb távolba nézős időben. 

A Markazi elágazásnál már bokáig érő sár fogad minket. Innen a zöld jelzésen haladunk tovább balra az erdőben, majd egy széles erdészeti úton. Ez utóbbit a magasból lezúduló sáros víz vastagon beterítette, így cuppogva léptetünk tova. Gyerekkori kirándulások emlékének kaján mosolya ült az arcomra: végre legálisan is sárba léphetek!

Hamarosan rátérünk  az Ilona-völgyi vízeséshez vezető zöld kör jelzésre. Annak ellenére, hogy az út lefelé vezet, szépen kimelegedünk, az erdő hangulata is inkább őszies, mint téli. 

A sászsombékok élénk zöldje izgalmas kontrasztot alkot a ködös kékséggel és a víztől csillogó rozsdabarna avarral. 

Az Ilona-völgyi vízesésnél a sebes folyású víz színe  zavaros  a sok sártól. A látvány ennek ellenére lenyűgöző, a fotó sajnos nem adja vissza!

Köveken egyensúlyozva kelünk át a túlsó partra, s leereszkedünk a vízesés lábához.

Visszafelé előbb a zöld, majd a sárga kereszt jelzésen haladtunk. Egész sötét lett az erdő, ám a aljnövényzetet bevonó nedves rétegen visszatükröződik a ködös szórt fény. 

Az út ebből az irányból enyhén emelkedik. Úgy tervezzük, a régi sípályán fogunk felkapaszkodni újra a csúcsra, így az utolsó 500 méteren kell legyőzni a maradék 160 méter szintkülönbséget. 

Az elágazást nem vesszük észre, beszélgetésbe merülve haladunk el mellett. Mentségünkre szóljon, hogy  kidőlt fák takarják a kereszteződést. A meredek havas pályán araszolva haladunk, néha meg-megcsúszunk. Nagy szerencse, hogy a hó olvadt, így könnyebben bele tudjuk mélyeszteni a lábunkat.  

Mire felérünk épp besötétedik, a fagerendás házak szépen kivilágítva barátságos hangulatot kölcsönöznek a tájnak. Nagyon feldobódva, lelkesen ülünk be az autóba. 

 

Remekül sikerült ez a 14 km-es körtúra! Változatos, nagyon szép tájon jártunk, eső sem esett, volt részünk hóban, sárban, kihívásokban és sebes vizű folyón keltünk át,  ködös erdőben szívtuk magunkba a varázslatot.