Úgy terveztem, Dömörkapu vízeséstől egész a Nagyvillám kilátóig tekerek fel, de végül nem így alakult. Mindenesetre a vízesés kötelező megcsodálása után az aszfaltozott erdei úton indultam neki bringával a kezdetben enyhe emelkedőnek.
 |
| Vízesés őszi falevelekkel - felülről. |
 |
| Kötelező fotó - egész vízközelből. |
Kicsit vágyakozva néztem a fák között kanyargó kis patakot, melyet már oly sokszor bejártunk kutyástól, egyedül és társasággal egyaránt. De most más volt a terv, így tekertem tovább.
 |
| A Bükkös - patak varázslatos patakvölgye. |
Pilisszentlászló felé néhány kilométer múlva jobbra kanyarodik az út, de tettem egy kis kitérőt a Sikárosi-rét felé, és nem bántam meg. A Visegrádi-hegység lejtői alatti réteken őszi kikericcsel borított mezők követték egymást. Le is száltam a bicikliről és gyalog bejártam a réteket, megcsodáltam minden rózsaszín növénykét.
Oly annyira elvesztem a rétek között, hogy egyszercsak azt vettem észre, hogy nincs tovább út, még gyalog is nehéz átvergődni a sűrű bozóton. Szerencsére találtam egy patakmedret, ahol végül egész tűrhető erőfeszítéssel át tudtam tolni a bringát, és újra visszatértem az aszfaltútra, majd a Pilisszentlászló felé vezető elágazáshoz.
Itt kezdődött az út meredek része. Bár egyesbe nem kellett visszakapcsolnom, mégis szép komótosan felértem a Kis Rigó vendéglő hűlt helyéig. A kerítésen tábla várt: Eladó! Sajnálkoztam kicsit, néha megálltunk itt enni néhány túra után, és mindig nagyon finom volt az étel, kedvesek a pincérek és jó a hangulat.
Elindultam a falun átvezető zöld és kék kerékpár jelzésen felfelé, a Hegytető elágazás felé. Az út itt már erdei talajon vezetett felfelé, a felázott agyagos felső réteg meglehetősen csúszott, a kavicsok pedig dobálták a kereket, így jobbnak láttam tolni a bringát. Ez a szakasz sem volt hosszú, hamarosan felértem az elágazásig, ahonnan 90 fokban balra kanyarodva tértem rá a kék jelzésre. Újra aszfaltozott út, enyhe emelkedő, majd lejtő, egészen a Papp-rétig. Mindeközben sárguló erdő, kellemesen csípős hűvös levegő, fák között beszűrődő napfény kísért utamon.
A Papp-réten enyhe ló illat közepette elfogyasztottam megérdemelt ebédemet, sütkéreztem a napsütésben, majd elindultam az Urak-asztala felé egy régi betonúton.
Tulajdonképpen ez volt az út legnehezebb része: 200 méteren 100 métert emelkedett, míg elérte a 596 méteres magasságot. Nem nagyon tudtam, mi vár itt rám, csak láttam, hogy valami fekete izéket jelez a térkép, és kíváncsi voltam, mik azok. Igencsak meglepődtem, amikor az utat egy magas beton és földsánc állta el. Igaz egy kis ösvényen ügyesen meg lehetett kerülni, még a bicajt is át tudtam emelni.
A bejáratnál rögtön egy kapuőrség és egy trafóház épületmaradványt találtam.
A területen az egykori Budapestet körülvevő számtalan légvédelmi rakétabázis épületeinek maradványait jártam be. 1980-ban költözött ide a Honi Légvédelmi Rakétaosztály. A bázis közepes hatótávolságú
volhov típusú rakétákkal volt felszerelve, tudtam meg egy
youtube videóból.
Kis megfigyelőtornyok állnak ki a földből. Az volt az érzésem, figyelnek.
Az itt szolgáló katonák számára több épületet is építettek, az egyikben még bárpultot is találtam.
Szokás szerint határozottan lépkedtem az omladozó épület felé. Körülöttem szikrázó napsütés, béke és nyugalom és néma csend. Ilyenkor Dézi rendszerint lelkesen előre rohant, belesett minden ajtón, résen és nyíláson, felfedezve a terepet. Biztos lehettem benne, hogy ha van odabent valaki, arról tudni fogok jó előre. Most azonban egyedül voltam. Hm.
Hallgatóztam, füleltem, s ekkor a mély csöndben halk pittyegések zaját hallottam meg. Feszülten figyeltem, levegőt sem mertem venni. Aztán rájöttem, hogy csak a mennyezet ázott be, és csepeg onnan a víz az alatta kialakult tócsába.
Végül is a kutya sem talált soha senkit az ilyen helyeken - biztattam magam, és beléptem a falak közé.
Az épületeknél sokkal jobb állapotban volt a természet.
Szép szál fenyők szegélyezték az utat, egy helyen pedig szabályos gömb lombkoronával rendelkező hatalmas cseresznyefát találtam, épp színesedni kezdett a levele.
A legérdekesebb azonban mégiscsak ez az építmény volt. Azt ugyan nem tudom, mi célt szolgálhatott a szabályos félkör ívben emelt betonfal, de
a bal oldalára festett fekete alakos görög vázákon a modern kor kritikáját tartalmazó gyöngyszemek díszlenek. Persze csak itthon láttam, hogy a fotókon nem jól kivehetőek a rajzok. Az egyiken például egy, az internet rabságában vergődő alak látható, alatta a felirat: free wifi.
Úgy terveztem, innen haladok tovább a Visegrádi vár felé, legnagyobb meglepetésemre azonban sehogy sem találtam járható ösvényt arrafelé. Így vissza kellett mennem a Papp-rétre, és úgy éreztem, túl későre jár az idő, így visszafordultam a kiindulási pontom felé. Az eddig megtett 20 km várt rám visszafelé is. Ami idefelé azonban 4 és fél órát vett igénybe a kitérőkkel, nézegetéssel, napozással és a hegymenettel, az visszafelé alig fél órába telt. No persze - lejtőn lefelé.
Így aztán egy rövid szakaszon le is tértem az aszfaltozott útról, hogy a kék jelzésen kövessem az izgalmas szakadékot mellett vezető ösvényt. Nem mondom, hogy ez kerékpárral minden további nélkül abszolválható volt, de azért addig ügyeskedtem, hogy leegyensúlyoztam magam baj nélkül. Az árokban most nem volt víz, viszont annyira varázslatos volt, hogy gyalog is bejártam egy részét.
Mivel az út elején nagyon sajnáltam, hogy a Bükkös-patak romantikus partján nem bóklászom, így most itt is megálltam kicsit, és elméláztam a lassan csörgedező patak kövecskéi mellett.
Mindent összevetve nagyon kellemes út volt, alig több, mint 30 km. 750 m szintemelkedéssel, sok pihenővel, érdekes látnivalókkal. Úgy éreztem, nem láttam itt még mindent, úgyhogy tuti bejárom még ezt az útvonalat kicsit kiegészítve itt-ott újabb kitérőkkel és kanyarokkal.
