Laza piknik a hegytetőn

Dömörkaputól nem mesze, az Anna-völgyi vízeséstől indítottuk túránkat. Még sosem láttam számottevő vizet itt, így vízesésnek nem is merném nevezni. Az egykori gát meglehetősen ramaty állapotban van. 

A vízeséstől a zöld jelzés vezet fel a Kőhegyi-tó kiszáradt medréhez. Víz ugyan nincs a tóban - bár egykor még csónakázni is lehetett benne - a vizes élőhelyekre jellemző növényzet azonban szép számban felfedezhető. 

 

Facsoport látványos gyökérzete is arra utal, hogy itt bizony akár 1 méteres magasságban is állhat a víz. 

A Petőfi-pihenő környékéről több helyről is remek panoráma nyílik, amit most a felhők tettek látványossá. 

A Czibulka János Menedékháznál a büfé is nyitva volt, mégis sokan sütögették már ebédjüket. Mi is kerestünk egy napos, kevésbé forgalmas tisztást, s nekiálltunk a tűzrakásnak.
Dézi tisztességes távolságból figyelte minden mozdulatunkat, tudta, hogy neki nem szabad közelebb jönni. Mikor egy arra járó másik kutya megpróbált beleszagolni a kolbászos tálunkba, mélységes felháborodással vetette bele magát a kaja védelmébe. Néhány határozott vakkantással és morgással elkergette a mihaszna betolakodót. Ha neki nem lehet, hát másnak se! 
Megjegyzem, azért érdemes volt várnia, ő is kapott a legfinomabb falatokból. 

Evés után a sárga, majd a zöld barlang jelzést követve meglátogattuk még a Vasas-szakadékot, majd hamarosan visszatértük kiindulási pontunkhoz. 

Az egész túra alig volt 10 km, mégis jó társaságban, jó étvággyal és jó kedvűen töltöttük együtt az időt. 

"Mérnökház" a Lágymányoson

A Budafoki út 17. sz házba szintén a Budapest 100 rendezvénysorozat keretein belül látogattunk el. Barátságos lakóközösség és bőséges információ fogadott minket. 

Érdemes elsőként kicsit elmélyedni a környék történetében. Az 1880-as évek előtt a Duna a tavaszi áradáskor rendszeresen elöntötte az itteni földeket, sokszor a másfél kilométeres szélességet is elérve. Mindez köszönhető a Kopaszi-zátonynak, melyen megakadt és feltorlódott a zajló folyó jege és hordaléka, megakadályozva a víz elfolyását. Talán a terület - Lágymányos - is az itteni mocsaras, lápos földről kapta a nevét. 

Az 1880-as években megkezdődött a Duna ezen szakaszának szabályozása is, megépítették a Kopaszi-gátat, mely  mai Gellért-fürdő magasságából indult kb. 3 km hosszan.  A terület egy részét feltöltötték, megmaradt azonban a Dunától immáron elzárt  Lágymányosi-tó. Megépült  a Ferencz József híd (Szabadság híd), mely becsatolta a főváros vérkeringésében Buda déli részét is, ezzel nagy löketet adva a fejlődésnek. Hamarosan a tó és a híd között, a feltöltött területen megépült a Műegyetem központi épülete. 

Korabeli kép a Műegyetemről és a Lágymányosi-tóról. Forrás: Wikipédia

Fisher József tevékenysége és Lágymányos fejlődése elválaszthatatlan egymástól. 1905-ben Detoma Alfonzzal közös tervező irodát alapított és 7 év alatt sok épületet emeltek itt. 

Fisher József külföldi tanulmányai során ismerkedett meg a bérházépítéssel. A első társasházak Magyarországon szövetkezeti formában épültek, s ezek közül az első éppen Lágymányoson épült fel. Az első világháború utáni lakás szükséghelyzet, és a külföldi hitelek új lendületet adtak a társasházi építkezési formának. 

1926-ban 5 fő alapító kezdeményezésére megalakult a "Mérnökök Háza" Társasházszövetkezet azzal a céllal, hogy  "lakásokból, üzlethelységből és műtermekből álló társasház felépítését vigyék végbe". Rövid idő alatt meg is épült a ház, 1928-ban már költözhető is lehetett volna, elszámolási viták miatt azonban csak egy évvel később kapták meg a használatbavételi engedélyt. 

Az első lakók névsorában 12 építész, 5 miniszteri tanácsos, 4 katonatiszt, 6 tanár, 2-2 gyógyszerész, tisztviselő, orvos és ügyvéd szerepel.  Gyakorlatilag a társadalmi középosztály legelőkelőbb rétegei tudtak itt tulajdont szerezni. A ház gyönyörű állapota,  varázslatos belső kertje arról tanúskodik, hogy ez most sincs másként. 

Bár a második világháborúban az épület több találatot is kapott, majd 1952-ben államosították a lakásokat, 1968-ban mégis történt egy nagyobb felújítás, majd 1992-ben lehetőség nyílt a lakások felvásárlására, így a ház ismét társasházzá alakult. Az épület 2015-ben és 2019-ben esett át egy teljes homlokzat-felújításon, melynek mostani pompás megjelenését is köszönheti. 

A tetőteraszról remek panoráma fogadja a látogatókat. A lakók pedig frissítővel kínáltak minket, ami igencsak jól esett a kellemesen meleg napsütésben. 

Fisher a díszudvar közepére szökőkutat tervezett, ami el is készült, az 50-es években azonban lebontották. Budapest 100 keretében egy egyszerű, műanyag dobozokból összeállíott, működő szökőkút szimbolizálta az egykori műtárgyat, ami nem csak a gyerekek figyelmét kötötte le.

 

A Pillangós ház - rejtett "virágoskert" a Józsefvárosban

Budapest tele van a századforduló környékén megjelenő  sajátos építészeti stílus, a szecesszió jegyében épült csodás magánbérházakkal és középületekkel.  Némelyek előtt nap, mint nap elhaladunk, másokra a város kevésbé látogatott utcáiban lehet ráakadni. Ezt a különleges házat a Budapest100 eseménysorozat keretein belül kerestük fel fotós társaimmal. 

Már a ház homlokzatán is megtalálható a szecessziót jellemző geometrikus minták ismétlődése, a lágy ívekben végig futó stilizált virágmotívumok, mely hazánkban jellemzően magyaros motívumokat jelent. Nézzünk csak fel a bejárati ajtó feletti erkély aljára, és csodáljuk meg a matyó virágmintával gazdagon díszitett erkély alját!

A kovácsoltvas bejárati kapu íveit megcsodálva a szépen felújított előtérbe jutunk, mely a lépcsőházba vezet  minket. 

A belső udvart a lépcsőház és a lift takarja a szemünk elől, de ezeket megkerülve  igazi csemege vár a nézelődőre. 

A szecessziós stílusra nem jellemzőek sem  az egyenes vonalak, sem a derékszög, az építészeti megoldások során is törekedtek az íves formák kialakítására. Ebben a házban ez különösen ötletesre sikeredett: az égre tekintve egy hatalmas pillangót formáz a az épület. Még szerencse, hogy nem lebbenti meg a szárnyát, különben a maradék vakolat is lehullna a falakról - jegyezte meg egyik társam. 

Valóban az épület belső homlokzata szomorú képet mutat: 

A páholyszerű erkélyek, élénk sárga falak és zöldre festett ablakkeretek összhangját megtörik csupasz téglafalak foltjai. A közös tulajdon átka erre az épületre is rányomta szomorú bélyegét, mint annyi más pesti bérház esetében. A lakók azonban szívesen fogadták a látogatókat, kenyérrel, sütivel kínálták az érdeklődőket és remélik, hogy hamarosan kerül majd pénz a ház többi részének felújítására is. 

A házban lakott Rákosi Jenő (1842-1929) magyar író, újságíró, színházigazgató, lapszerkesztő, főrendiházi tag, a Magyar Tudományos Akadémia levelező, a Kisfaludy Társaság rendes és a Petőfi Társaság tiszteletbeli tagja.

Az épületet ifj. Nagy István tervezte 1907-ben. Ekkor  már több általa tervezett épület is állt a fővárosban, mint például a Szenes-ház, vagy a Dob-utca 53. sz alatti Schwarz-ház, melyek szintén szecessziós stílusban épültek, míg a később megálmodott erzsébetvárosi, Marek József utca 35. alatti vagy a Krúdy Gyula utca 9. számú ház már nyugati Jugendstil hatásokról árulkodik. (forrás: Magyar Hírlap)

Miután kigyönyörködtük magunkat a lepkében, a felújított lépcsőházban elmerülhettünk a szecesszió apró részleteiben: virágmintás  kovácsoltvas ívekkel díszített korlátba kapaszkodva jutunk fel a 4. emeletre.

Lágy ívű ablakokon tekinthettünk ki a belső udvarra, illetve a szemközti házfalakra. 

A folyosókon valódi és kovácsoltvas virágcsokor fogad minket. Mintha csak egy népmese illusztrációba csöppentünk volna. 

A 4. emeletről egy vékony híd vezet át a szemközti lépcsőházba. A magasság szédítő, de azért nem álltuk meg, és megálltunk bámészkodni, no meg egy csoportképet is lőttünk. 

Szarvasbőgés

Az erdő fái alatt félhomály honol. Az úton néha találkozunk még kifelé igyekvő emberekkel, amúgy néma csend. Esteledik. 

Halkan lépdelek, próbálok egyé válni a fákkal, az úttal. Nehezen megy, a száraz falevelek minden lépésemnél hangosan csörögnek a talpam alatt. Mégis a két csörgés között mintha hallanék valamit. Valamit, amiért jöttem. Megállok, fülelek. Igen, ez az. Még messziről, alig néhány foszlány jut el hozzám, de ez az. 

Bőgnek!

Hamarosan felérek a hegytetőre, a nap lemenőben, kiülök egy tisztásra és várok. 

A völgy mélyéről motozás - hallatszik, ahogy valami, vagy valamik mozgolódnak a fák között. 

Aztán felhangzik a mélyről jövő, messze zengő, határozott búgás. Tele lesz vele a levegő. A hangot visszaveri a szemközti hegyoldal. A másik irányból hamarosan válasz is érkezik. Kis idő múlva egy harmadik is csatlakozik. Zúg az erdőből a szarvasbikák hangja, beleütődve a völgy oldalába visszaverődik, végül pingpongozva elhal. Majd újra érkezik egy a másik irányból, az is visszhangzik néhányszor. E különös koncert órákon keresztül tart, sőt egész éjszaka, mintha soha nem fáradnának el ezek a  hatalmas, pompás állatok.  

Aztán egész besötétedik az erdő, de a hangok nem alszanak, továbbra is itt vannak körülöttem. Lassan álomba szenderülök, szarvasokról álmodom, látom, ahogy harcra készen állnak. Álmomban elveszve kóborolok a fák között, nem találom az utat.  

Feszülten ébredek. A nap első sugarai végigpásztázzák a fák koronáit. A lombok közül  fel-felhangzik a jellegzetes bőgés, sehogy sem akarják abbahagyni!

Ülök a hegy tetején és hallgatom az őszi erdőt. A lombok még alig sárgulnak, a levegő még egész meleg, de valahogy mégis érezni a változást. Talán a bikák teszik, talán a fények, nem tudom. 

Figyelem a tájat és megnyugszom. 

Valami elmúlt és valami jön. Ez az élet rendje. Ezt mondják nekem a szarvasok és a fák.  Nincs más dolgom, mint a múltat elengedni, a jövőt bizakodva várni, és megtenni most azt, amit kell, a legjobb tudásom és szívem szerint. 

Ennyi az élet. 

Érdi-magaspart: ahol a Duna tényleg a lábaid alatt hever!

 

Ilyet nem láthatsz és érezhetsz máshol, csak itt, Érden. Persze a Dunára számtalan helyről nyílik csodás panoráma, ráadásul itt csupán 163 méteres magasságból tekinthetünk alá, de az érzés olyan, mintha egyetlen nagyobb ugrással a vízbe érkezhetnénk.  A magaslat peremén állva, egy  függőleges márgás , homokos agyagfal lábainál kanyarog a Dunánk. 

Ezen a délutánon meglepően ragyogó kékre festette a vizet  az égbolt!

Nem csoda, hogy szívesen telepedett meg itt az ember! A területet már több  éve kutatják régészek, nyaranta látni őket, amint a Sánc-hegyen ásott feltárási gödörben gubbasztva gondosan átvizsgálnak minden négyzetcentimétert.  

Forrás: ÉRD Most!- Négyezer éves emlékek

A legelső települést a a bronzkori Nagyrév kultúra emberi létesítették Kr.e. 2200 körül. Valószínűleg nem csak a szép panoráma vonzotta őket, hanem az is, hogy jól védhető pozíciót jelentett a magaslat. Nem véletlen építettek ide földvárat Kr.e. 1800-ban a Vatya-kultúra idején. A sánc közel 300 m hosszú 15 m széles építmény. 

Rekonstrukciós rajz: Földvári Brigitta

A római időkben őrtorony állt itt, hiszen innen messze be lehet látni a tájat. 

A II. világháborúban pedig lövészárkokat ástak, ezek nyomai is felfedezhetőek még a Sánc-hegy egyik nyúlványán. 

A hegy anyaga a Pannon-tó sekélyvízi üledéke, kb 5-6. millió évvel ezelőtt keletkezett agyagból, homokból és márgából áll. Az Ófalu felőli részt már benőtte a növényzet, ezért ott kevésbé figyelhetőek meg az egyes rétegek. A Duna felől azonban a függőleges falon gyakoriak  partomlások és suvadások, melyek következtében megfigyelhetőek a geológiai rétegek. 

Az eróziónak jobban ellenálló meszes márgarétegek védik az alsóbb, puhább agyagos, homokos rétegeket a lepusztulástól. 

A Sánc-hegyen megfigyelhetőek a keleti-pusztai, sztyeppei növényfajok, valamint a hazánkba délről bevándorolt mediterrán növények. Az itteni és egyéb érdi lelőhelyeken fotózott növényképeimből itt található válogatás. 

Ásványráró kiszáradt fái

Nyári látogatásunk óta nem hagyott nyugodni az Ásványráró körüli Duna ágban látott kiszáradt fák látványa. 

Azt képzeltem, különleges képeket fogok tudni készíteni róluk. Ezért újra visszalátogattunk a már ismerős kempingbe, kenut béreltünk és célirányosan arrafelé vettük az irányt, ahol a legtöbb ilyen fát láttuk. 

A hely valóban nagyon kalandos volt, ez az ág telis-tele volt vízben álló fákal. Némelyik még vígan zöldellt, de több hatalmas, égbe meredő kiszáradt fűzzel, jegenyével is találkoztunk. A víz is tele volt letört faágakkal, némelyik észrevétlenül megbújt a mélyben, csak az evező ütközött bele, némelyik fölött épp át tudtunk siklani. Másokat kerülgetni kellett, hol jobbról, hol balról, próbára téve minden ügyességünket. 

Aztán egy ponton már akkora egymásra dobált ág halmaz volt előttünk,hogy sehogy sem bírtunk tovább evezni. Jobb híján visszaküzdöttük magunk a kiindulási pontunkra, de végül nem sikerült igazán jó fotót készíteni a helyről. 

Elindultunk egy másik ágon a Halrekesztői zárás felé. Erre már jártunk a múlt alkalommal is, így nem volt ismeretlen a járás. Mozdulatlan víztükör tükrözte vissza a parti fákat, csend és nyugalom honolt, csak az evezőink neszeztek a vízen. 

Halrekesztőnél azonban meglepően sokan voltak, mi is megpihentünk és fürödtünk még egy kicsit a késő délutáni nap fényében. 

Halrekesztői-zárás felhő nélkül

Elhatároztuk, hogy itt fogjuk tölteni az éjszakát, úgy gondoltuk, addigra már úgyis mindenki haza megy. 

Így visszaeveztünk a kikötőig, és elindultunk megkeresni a kiszemelt szálláshelyet a szárazföld felől.

Szép, rendben tartott, jó állapotú, könnyű, széles, tiszta kenukkal utazhattunk. A legmeglepőbb, hogy minden használat után a bérlők mossák ki a kenukat, anélkül, hogy erre valaki külön megkérné őket, vagy árgus tekintettel figyelné, netán korbáccsal felügyelné, hogy megteszik-e. A kenuháznál egyáltalán nincs állandó felügyelet, csak távolabb, a kempingnél. Itt bizalmi alapon működnek a dolgok. 

A Halrekesztői-záráshoz már egész sötétedéskor érkeztünk, azt reméltük, ekkor már egy lélek sem lesz errefelé. Tévedtünk. Két autó is parkolt a híd lábánál, pont ott, ahol éjszakázni szerettünk volna. Azért nekiálltunk vacsit főzni, a vizet bámulva elfogyasztottuk, majd sátrat állítottunk és nyugovóra tértünk. Volna. Ha nem lett volna akkora  a forgalom, mint a Nagykörúton. El nem tudtuk képzelni, hogy merre megy itt ennyi ember éjszaka, de végül 11 óra körül elcsendesedett a környék, és egész hajnali 4-ig senki nem berregtette erre a motorját. Akkor azonban 3 motoros is eldöngetett mellettünk, majd hamarosan további autózúgás nyomult be a félálmomba. Így aztán nem volt nehéz korán ébredni, de addig-addig taktikáztam el az időt, míg a vöröslő napfelkeltének épp csak a végét kaptam el, pontosan 10 méternyi út megtételtele szükséges idő után tűnt el a vörös ragyogás a folyóról. 

Halrekesztői-zárás  reggeli felhőkkel

Azért szép volt így is. Végül a nap feltűnt a fák mögött, megvilágította a partot és a felhőket és a fenti látványt produkálta. 

Reggeli után még elbaktattunk megnézni, hova is ment éjjel az a rengeteg autó, egész a Farkaslyuki-zárásig gyalogoltunk. 

Ha egy zárást láttál, gyakorlatilag az összeset láttad, nagy különbség nincs a zárások között. Íme a Farkaslyuki-zárás.

Jellemzően telepített nyárfaerdő borítja az "ezer sziget országát".

A Kelet-Indiából származó bíbor nebáncsvirág hatalmas telepei borítják az erdő alját (hazánkban özönnövénynek minősül)

Íme egy őshonos réti füzény

Napóleon kalapjánál

Ezúttal Pomázról a zöld háromszög jelzésen vágtam neki az erdőnek. Úgy terveztem, egész a Lajos-forrásig elmegyek, és a Petőfi-pihenő felé térek vissza, azonban a   Hubertus háznál a nap állásából úgy véltem, már túl késő van ahhoz, hogy naplemente előtt megtegyem ezt az utat. 

Így kicsit bóklásztam a ház körüli erdőben, szép kilátást keresve Pomáz házaira. Találtam is néhány helyet, a panoráma tényleg remek, ámde fotózhatatlan. Így aztán visszatértem a kunyhóhoz és  egy erdészeti úton a Görbe-hajtás mellett átvágtam a Zengő-völgyben futó kék kereszt jelzésre. Itt már bal kéz felől magasodott a Visegrádi hegység Kő-hegy csúcsa. Ha elég figyelmes vagy, nem véted el a balra kanyarodó  keskeny erdei ösvényt, mely maga a Petőfi-pihenőhöz vezető zöld jelzés. Innentől meredeken felfelé vezető izgalmas, sziklás úton haladtam. Pár száz méter után el is értem a kilátópontot, ahol állítólag Petőfi is megpihent és letekintett a tájra, no meg Napóleon Kalapjára. 

Épp jókor értem ide, a nap már csaknem eltűnt a hegyek mögött, így félig árnyékba borult a völgy. 

Visszafelé a hegy szélén ereszkedtem lefelé, egy igen meredek, ámde nem járatlan (és a LocusMap által is jelzett) ösvényen. Már csaknem teljesen besötétedett, mire a GPS jelezte, hogy elértem a zöld jelzést. Ám ekkor, legnagyobb meglepetésemre egy kerítés állta utamat. Már épp azt tervezgettem, hogy mászok át rajta, amikor észleltem, hogy mások is jártak így, és a kerítés alatt egész kényelmes átjárót hajlítottak. Ily módon sikerült rátérnem a jelzett útra és már simán visszaértem Pomázra, a kiindulási pontomra. 

Végezetül álljon itt egy részlet Petőfi Sándor Salgó c. verséből, melyet valószínűleg NEM ez a hely ihletett, hiszen Dömsödön írta, az én ottani hangulatomat azonban mégis híven idézi. 

Karom kinyujtám, hogy öleljelek,
S fölébredék... te már távol valál,
A rengeteg sötétzöld mélyiben
Láttam fehérlő árny-alakodat,
S futék utánad, mint az esti szél
A tünedékeny pillangó után,
Futék a hegyre... a hegy tetején
Bámulva álltam és szomorkodám; már
Oly messze voltál tőlem, fönn az égen
Az esti csillag képiben ragyogtál. -