Egy naplemente színei

Ez volt életem legszínesebb naplementéje. Még zöld is van benne. Ti is látjátok?

Nyári esti történet

Túráink a Néra-völgyében: Ördög-tó (Lacul Dracului)

Az Ördög-tó a Néra partján fekszik, tehát a folyó mellett haladva kényelmesen megközelíthető, de mi másik utat választottunk: az erdőn keresztül Carbunari falu szélétől a kék jelzésen haladva a hegyről ereszkedtünk alá. Az elmúlt napok forrósága után esővel köszöntött ránk ez a nap, s mint kiderült, egész nap zuhogott, ami kifejezetten ügyességi próbává varázsolta az utunkat. 

Négy esőkabát bandukolt hát az erdőben, ami csöndes volt és mozdulatlan. Az utat néhol alkalmi vízfolyások szelték keresztül,  beletörődve a változtathatatlanba haladtunk célunk felé. 

Mígnem az út ösvénnyé szűkült, lefelé indult, ráadásul az út bal oldalán meredek hegyoldalból nőttek ki a fák. A felázott sáros talaj pedig önálló életre kelt a talpunk alatt, óvatosan egyensúlyoztunk, araszolva haladtunk és a frász jött ránk minden lépésnél, amikor a szakadék felé csúszott a sár. Közben az esőkabát kapucnija a szemembe lógott, az esőcseppek elfedték szemüvegemet, nem sokat láttam az útból. Térdemnél összegyűlt esővíz szép lassan eloszlott pamut nadrágom teljes hosszán a lábszárvédő alatt a bokámig, felfelé pedig a combomig. Útitársaim arcán is aggodalom látszott, ennek a tónak nagyon szépnek kell lennie!

Aztán enyhült a lejtő, kényelmesebben haladtunk, az eső is elállt, levettük hát az esőkabátot. 

Kilátás a fák közül

Kiderült, korai volta az örömünk, az út még meredekebben folytatódott, valaki járhatott előttünk, mert több helyen láttuk az úton a csúszkálásainak nyomát. Mintha síeltem volna, úgy haladtam hóekébe vágva lábamat a lejtőn. Majd inkább betértem az erdőbe és járatlan úton haladtam. A fákba kapaszkodva jó adag vizet ráztam a nyakamba. Elképzeltem, hogy majd vissza is kell mászni ezen az úton, bár felfelé mindig könnyebb, még egy kis eső és járhatatlan lesz! Ennek a tónak nagyon szépnek kell lennie! Világjáró Maci is ezzel biztatott minket, de nem volt hajlandó kidugni fejét a hátizsákból. 

A harmadik meredek szakasz után végül elértül  Erdély legmélyebb karszttavát, melynek legnagyobb mélysége 12 méter.  Mélykék színe mágnesként vonzott, feledtem csúszós utat, halálfélelmet, elragadtatva álltam a sziklaperem szélén és bámultam a hatalmas mészkőbarlang szélén megbúvó tavat. 

Egész színházteremnyi bemélyedés volt a barlang bejárata előtt, ide húzódtunk be az újra rákezdő eső elől, kiteregettük száradni a kabátokat és jóízűen megebédeltünk, és Maci is körbenézett kicsit. 

Az Ördög-tava természetes, a tavat körülvevő barlang beomlásakor részben felszínre kerülő barlangtó, melyet a Néra vize táplál. Úgy tartják, aki fürödni merészel benne, azt örökre elnyeli. 

Miután körbejártuk a tavat, kicsi aggodalommal tekintettünk a visszaút felé, de nem volt más választásunk, mint felfelé. Meglepő módon egész gyorsan és biztonságosan felértünk, a vizes cuccoktól amennyire lehetett megszabadulva ültünk autóba, s alig vártuk, hogy forró zuhanyt vegyünk és száraz ruhába öltözzünk.

Túráink a Néra-völgyében: Néra-szurdok, Bég szeme tó és a Beusnita-vízesés

A Néra partján az út sziklafalak oldalába vájt ösvényeken és kis alagutakon keresztül vezet. A kocsit  Beuşniţa Nemzeti Park egyik  bejáratának parkolójában hagytuk, leperkáltuk az 5 lei-es belépőt, majd rátértünk az ösvényen a piros jelzésre Sasca Romana felé. A bejáratnál egy tábla figyelmeztet arra, hogy óvatosan lépkedjünk, ne lépjünk a viperákra. Nos, az valóban nem volna szerencsés, ezért is voltunk hosszú nadrágban, bár 30 fokos hőséget vertek vissza a sziklafalak.  Világjáró Maci kikívánkozott a hátizsák sötét zsebéből, ő is élvezni akarta a tájat, cserébe megígérte, szól, ha viperaveszély van, ő azt úgyis messziről kiszagolja.
Hamarosan elértük az első sziklába vájt alagutat, egyes források szerint ezeket  még az ókori rómaiak vájták a sziklába, feltehetően hadászati céllal, mások szerint embercsempészek által fúrt járatok ezek. Akárhogy is van, az alagutakban kellemesen hűvös van, némelyik olyan hosszú, hogy nem láttuk a  végét, sötétben tapogatóztunk. 

Az ösvény néha ilyen magasan, a mészkősziklákba vájva haladt.

Pár kilométer múlva az út a patak mentén kanyarog tovább.  Már magasan járt a nap, jó melegünk volt, a folyó elbűvölt, térdig gázoltunk a  vízben, kattintgattam a gépemet. Végül győzött a jobbik eszünk, útitársam példáját követve kényelmesen elhelyezkedtem a legnagyobb sodrásban, és ültem a jéghideg vízben, és élveztem az áramló víz erejét és hűvösét.

Mohával borított sziklákon megtelepedő növények a folyó közepén.

Tovább indultunk. Abban reménykedtünk, hogy a faluban ihatunk majd egy jó kávét a fogadóban, ehhez azonban ezen a hídon kellett átkelni a túlsó partra. Meglehetősen rozogának tűnt,  rozsdás, bár vastag sodronykötelek tartották foghíjas deszkapallóját. Igyekeztem minimálisan belengetni a hidat, kicsit izgultam is.  

Pár száz méter múlva elértük a falu szélét, ahol legnagyobb meglepetésünkre új építésű, modern, szép kivitelezésű és tervezésű lakópark és vendégfogadó állt. Igazi erdélyi csorbát ettünk, jeges kávét szürcsölgettünk, nagyon urasan éreztük magunkat. 

Innen visszafelé ugyanezen az úton haladva elértünk az autóhoz, ahonnan a délutáni túra kiindulási pontjára autóztunk. Az út a Bei folyó mellett vezetett, széles, murvás út, jellemzően mindenki autóval próbált eljutni a kb. 3 km-re lévő egykori pisztrángosig. Sokan voltak, úgy tűnik népszerű a hely, egész kocsisor döcögött a köves akadálypályán, néha félreállva a szembe jövő járgányok kedvéért. Kicsit sajnáltam,hogy nem sétálunk, de aztán rájöttem, hogy nem lenne kellemes ennyi autó mellett baktatni. A parkolóból a sárga jelzésen mentünk tovább - nem is lehetett volna másfelé - a folyó mentén, kellemesen hűvös  erdei úton. Szerencsére itt már autók nem jártak, csak millió ember.
Nagy volt a kísértés, hogy fotózzunk a folyómederben lezúduló kis vízeséseknél, ám félő volt, hogy akkor sosem érünk fel a célig, pedig téma itt is akadt bőven.

Aztán váratlanul elénk bukkant egy vízesés, mely a szilvásváradihoz hasonlóan mésztufa lépcsőkön zúdult alá, körülötte számtalan ember ücsörgött.

A vízesés mellett egy hídon elértük a a Bég szeme tavat  (Lacul Ochiul Beiului), mely körül megint csak bosszantóan sokan voltak, ami nem csoda, mert  a tó hihetetlen színeivel  igazán elbűvölő látványt nyújtott. 

A tótól a piros kereszt jelzés vezet a vízesésekhez. Most már felfelé haladunk, az út mellett több sziklán is zúdul le a víz, hatalmas medencéket vájva a mészkőbe. Belelkesedtem a látványtól.
A vízesést elérve lenyűgözve álltam. Hatalmas, zöld mohás üreges sziklatömb, meglepő formákkal és képződményekkel. Víz csak jelzés értékűen csordogált rajta, de így is szép látványt nyújtott.

Szerintetek is egy erdei öreg varázsló gyújt gyógyfüveket az alábbi képen?

Mivel kevés víz folyt a sziklán, így könnyedén fel tudtunk mászni a tetejére, ahol több mésztufa medencében gyűlt meg a víz.

A  medencék fölött újabb vízesés mellett sétálhattunk. 

Az egyik medence peremét egy kidőlt, szinte megkövesedett, mégis korhadó fa szolgáltatta.

Szeretem az ilyen gömbölyű formákat.

Visszafelé indulva meggyorsítottuk lépteinket, mert dörögni kezdett az ég, szerencsére megvárta az eső, mire beültünk az autóba és csak utána kezdett csepegni.

Összesen 16 km-t tettünk meg, szép helyeken jártunk, kellemesen elfáradtunk, jól esett a vacsora  Sasca Montana Rocker’s Inn hotelében, ahol  a svédasztalról annyit ehettünk 50 lei-ért, amennyi belénk fért.
Íme a meglátogatott helyek térképe:

Az alsó kék vonal a La Tunelle - alagutak, a felső pedig a Bég szeme - tó és a vízesés.

Túráink a Néra-völgyében: Sasca Montana és a Susara vízesés

Bélával és Hajnával Pádis óta, azaz már két éve tervezzük az újabb közös kirándulást, de valahogy eddig sehogy sem jött össze. Most Béla szerencsére kézbe vette az irányítást, és remek szervezőkészségének köszönhetően négyesben, illetve Világjáró Macival ötösben 4 remek napot töltöttünk együtt a Néra-völgyében.

Béla szállást foglalt, túraútvonalakat szervezett, autót vezetett és odakint igazi idegenvezetőként tette rendkívül komfortossá utunkat. Rég utaztam ilyen kényelmesen, belelazulva abba, hogy semmi más dolgunk nincs, mint jól érezni magunkat a társaságukban. (Köszönjük!)

Miután megérkeztünk Sasca Montanaba (a faluról bővebben itt olvashatsz) és elfoglaltuk teljesen korrekt szállásunkat, elindultunk a Malomvölgy-vízesés (Cascada Susara) felé. Végigsétáltunk szinte a falu teljes hosszán, elcsodálkozva azon a kettősségen, amit a házak sugároztak felénk.

Elhagyva az "Alte Mühle" fogadót hamarosan beértünk az erdőbe, ahol egy patak mentén, árnyas erdőben sétáltunk a vízesés felé. 

Valamivel több, mint egy óra alatt értük el vízesést, két hatalmas, mohával benőtt mésztufa sziklán csordogált a víz, jelen pillanatban nem volt túl nagy a vízhozama. 

Már csaknem besötétedett, mikor visszaindultunk a faluba. Sietnünk kellett, mert vacsorát csak fél tízig kapunk az "Alte Mühle" fogadóban. A takaros kis fogadóban kedves kiszolgálás, számtalan macska, erdélyi csorba és ropogósra sült omlós pisztráng várt ránk, szerencsére nem maradtunk le róla.

Sasca Montană - Szászkabánya

Négy napos kirándulásunk kiinduló pontja Sasca Montană volt, ami egy kb. 600 fős bányászfalu a Bánságban.  A mai települést 1719-ben tiroli, bajor és a Rajna mellékéről származó német bányászok alapították, s megkezdték a rézérc telepek kitermelését, de már a rómaiak is bányásztak vasat a környéken. 

Az 1700-as években rezet és vasat bányásztak a német telepesek

A bányászathoz és kohászathoz kapcsolódóan szükség volt favágókra, szénégetőkre, illetve fuvarozókra is. Ezeket a feladatokat többnyire a távolabbi vidékekről ideköltöző  románok, úgynevezett bufánok látták el.

Fénykorát az 1760-as években élte, ekkor 12 olvasztókemencéjével és évi 3-4000 mázsás kitermelésével a második legnagyobb bányászközpont volt a Bánságban. Erről tanúskodnak a házak falán ma már igencsak pusztulóban lévő díszítések, az ornamentika, a szépen faragott fa kapu és oroszlánjai.

20 év múlva azonban, a török hadjárat idején elpusztult, és többé már nem nyerte vissza korábbi jelentőségét, bár - igencsak lecsökkent mértékben - továbbra is folyt bányászati tevékenység. 

1973-ban az állam újrakezdte a bányászatot, 25 év alatt 1736 millió tonna rézércet termelt ki, amiből 13 356 tonna rezet vontak ki. 

Ma a település első pillantásra - a többi román városkához hasonlóan - szomorú képet mutat. A faluba útnak nem nevezhető, nagy műgonddal megtervezett kátyúrendszeren keresztül juthatunk el. A lukakat néhol körbeaszfaltozták, gondosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se lehessen mind a négy  kerékkel aszfaltozott felületen lenni fél másodpercnél tovább. A falu maga hosszan terül el két hatalmas hegység közötti völgyben. Házai sokkolóan hatottak rám. Ami elsőre szembeötlött, az az, hogy minden összeomlóban van, málló vakolat, lukas háztetők, beázó falak, hiányzó ablakok.  

Ezt az épületet már teljesen visszahódította a természet, ablakából ecetfa integetett felénk.

De az 1970-es években épült házak sem voltak sokkal jobb állapotban. Csodáltam, hogy itt még emberek laknak! Márpedig laktak. Erről tanúskodtak a frissen cserélt műanyag tokos ablakok, amikből egyre többet és többet fedeztem fel a faluban. 

Ebből a nézőpontból a padlásablakon keresztül láthattuk a csillagokat éjjel. Ez alapján valószínűsíthető, hogy a tető nem mindenhol fedi a házat. 

Aztán sétára indultunk, és az első benyomásom megváltozott. Ez egy élő falu! Kóbor kutyafalka némi kaja reményében követi a sétálgató turistákat.   Az itt lakó  emberek kora reggeltől késő estig nyüzsögnek az utcán, beszélgetnek,  gyerekek játszanak a retro játszótéren, öregek ücsörögnek az út szélén álló gyönyörű, fa hintaágyban,  gondozzák a házuk elé telepített virágokat. 

Útitársam szóba elegyedett velük. Hat éve fotókat készített néhány gyerekről, szeretné megtalálni őket, neveket nem tud, címet nem tud, hát kérdezősködik, lobogtatva a kinyomtatott képeket.  Az emberek szívélyesek, nagy mosolyra kanyarodik szájuk, hamar, megtalálja a tulajdonosokat is.    

A falu kettős épet mutat. Az omladozó házak között egyre több szépen felújított épületet fedezek fel. 

A keresztény egyház épülete

A szépen felújított, vagy újonnan épült házak nagy része vendégházként, vagy panzióként funkcionál. 

Más házakat folyamatosan újítanak fel, látszott, hogy megvan a szándék, csak még nem jutottak a végére. Remélem sikerül megtartani a régi díszítéseket is!

Barátságos ablaksor - orchideákkal - talán az 1800-as évekből? Kár lenne veszni hagyni!

Régi kapu már csak részleteiben emlékeztet a falu hőskorára.

Igényesen kidolgozott ereszcsatorna.

A falu két temploma közül az egyik.

Romantikus természeti környezet a falu szélén.