2017. szeptember 29., péntek

Imrikfalvi tó



Véleményem szerint idén az országot övező nagy hegyekben az éves csapadékmennyiség azon az 5 hétvégén esett le, amikor én a hegyekben tartózkodtam. Nem volt ez másképp most sem, amikor hétvégére a Szlovák Paradicsomba utaztunk a kis-nagy családommal. A szállásunk Imrikfalván, a tó mellett volt. 
A gépem orrát rutinosan éppen csak kidugva az esőkabát alól jártam körbe a tavat, témát keresve. Aki járt már Szlovákia ezen részén, az talán egyetért velem: ritka ronda falvak vannak errefelé. Nem tudom megmondani, miért ez az érzése az embernek, mert nem kifejezetten rendezetlen az utcakép, még virág is akad bőven. A kertek gondozottak, az udvaron szép rendben sorakozik a téli tüzelő. Nem is a házakba épített olcsó anyagok szúrnak szemet. Talán inkább a lehetetlen szín az, ami elborzasztja az arra járót. Világító rózsaszín-sárga kombó, vagy a bugyikék, ocsmányzöld színek vonzzák a tekintetet. Igazán felüdülés volt Pila-ban a fával burkolt házak látványa! 
Így aztán próbáltam a tájra összpontosítani, mert az viszont varázslatos!
A faluban alig hallani magyar szót. Házigazdánk ugyan beszélt magyarul, de nehezen forgott a nyelve. A falu lakossága szemmel láthatólag a turistákból, illetve a horgászokból él. A tó végében pisztrángot tenyésztenek, a tó az eső ellenére tele volt horgászokat szállító csónakokkal. Alkonyatkor kiállva a tó partjára, hallgattam a tájat. Lapátok csobbantak a vízben, horgászbot zsinór surrogott, aztán előbb halkan, majd egyre bátrabban felhangzott magyar nyelven a "Ha én gazdag lennék...", a Hegedűs a háztetőn betétdala. A hegyek visszaverték az énekhangot, és én megbűvölve álltam a tó szélén.

2017. szeptember 27., szerda

Őszi folyó esőben










A Szlovák Paradicsom leghosszabb létráján a Piecky-szurdokban

Őszi nagycsaládos kirándulásunkat idén is a Tátrába szerveztük, de most a Szlovák Paradicsom szurdokait szerettük volna bejárni. Persze az eső most is zuhogott, mint tavasszal, de nem hagytuk magunkat eltántorítani. Gyorsan újraterveztük az eredeti 18 km-es túrát, és egy rövidebb utat választottunk, melyet reményeink szerint kevesebb idő alatt, és szárazabb ruhákkal tudunk majd abszolválni. 
Vízhatlan kabátokkal és zokni-nylon zacskó-zokni-cipő szendvicsbe bújtatott lábakkal vágtunk neki az útnak.
Pilában parkoltuk le az autókat (3 euro), majd barátságos fa burkolatú házak között sétáltunk el a szurdok bejáratáig.

Itt az út alig észrevehetően emelkedett, hol a patakmeder jobb, hol pedig a bal oldalán haladt. Ebből következett, hogy többször is át kellett kelni a patakon, melyet hol köveken ugrándozva, hol fatörzseken egyensúlyozva próbáltunk teljesíteni. Egy idő után azonban már csak egyszerűen élveztük a patakot, a vizet, az erdőt, már nem számított sem az alulról beszivárgó víz, sem a felülről csepegő áldás, feloldódtunk az erdőben és élveztük, hogy rajtunk kívül egy lélek sem jár errefelé.
Hamarosan elértük a Szlovák Paradicsom leghosszabb létráját.

Döbbenten álltunk az alján, a lezúduló vízesés robajától nem hallottuk, mint mond a másik, de arcunk annál beszédesebb volt. Három 10 év körüli gyereket egy-egy felnőtt maga elé vett, így indultunk neki a létrának. Bevallom, én nagyon féltem, ami itthonról teljesen indokolatlannak tűnik, akkor mégis úgy éreztem, hogy csak a karom ereje az, ami megtart engem a lezuhanástól. Ezért minden lépésnél elgondolkoztam, hogy elengedjem-e egyáltalán az egyik kezemmel a létrát, hogy feljebb tudjak kapaszkodni. Mindez így elírva elég nevetségesnek tűnik, de akkor  komoly küzdelem volt magamban. Alattam a mélység, mellettem a robajló vízesés, egyetlen út van csak: felfelé! Végül felértem, de a mostanában amúgy sem alacsony adrenalinszintem alaposan megemelkedett.
Azonban innen már láncokkal szegélyezett fából készült doronglétrák jelezték az utat a vízesés felett. Bár az eső miatt csúszósak voltak, mégis sokkal biztonságosabbnak éreztem őket.
A doronglétrákat néhol felváltották a sziklába fúrt fém lépcsők. Itt is teljesen biztonságosan lehetett haladni.
Mintegy 3 és fél óra alatt értük el a szurdok tetejét. Innen egy 20 perces meredek kaptatóval értük el a hegycsúcsot, ahol egy gyönyörű őszi kikericsekkel teli rét fogadott minket. Itt hosszabban megpihentünk, s míg a többiek ettek, én lehasaltam a virágok elé és készítettem néhány esőcseppes kikericsfotót. A fiatalságot annyira meglepte váratlan tevékenységem, hogy vaddisznónak álcázták magukat, és támadásokat indítottak ellenem.
Így hamar abbahagytam a fotózást, és a vaddisznók elől menekülve rátértünk a hazafelé vezető útra, és alig két óra alatt kényelmesen lesétáltunk a hegyről a parkolóba.
Összefoglalva: 
  1. Pilából a sárga jelzés vezet végig a szurdokon.
  2. A szurdok végénél le kell térni a sárgáról a zöld jelzésre egy rövid, meredek szakasz erejéig. 
  3. Innen a kék jelzés már lefele visz,
  4. majd egy idő után beletorkollik a piros jelzésbe. 
  5. Az út végén újra a sárga jelzés visz vissza a parkolóhoz.
Az út teljes hossza 14 km, melyet mi 6 óra alatt tettünk meg nagyon kényelmes tempóban. A létráknál jó időben állítólag hosszú sorok kígyóznak, most csak 10 fős kis csapatunk feljutását kellett megvárnunk. Út közben többször megálltunk, megcsodáltuk a hegyoldalból lezúduló vízfolyásokat, hidat építettünk, hogy átkelhessünk a folyón. Mindez lassította a tempónkat.
A cipőnk és a zoknik minden igyekezetünk ellenére teljesen átázott, az esőkabátok azonban jól működtek. Gyanítom, hogy jó idő esetén sem lehet ezt az utat száraz lábbal végigjárni. 

2017. szeptember 26., kedd

Mesebeli Zejmár-szurdok

A Szlovák Paradicsom talán legszebb szurdoka a Zejmár-szakadék (Zejmárska roklina). Biztosat persze nem állíthatok, mert ezen kívül csak a Piecky-szurdokban jártam, ami szintén nagyon vadregényes, de korántsem olyan mohás, rejtekes, zegzugos, romantikus, mint emez! Ráadásul a túraleírások csodaszép panorámával is kecsegtettek, így aztán a három napos itt tartózkodásunk utolsó napjára terveztük ezt a könnyed, levezető sétát.
Biele Vody település egyetlen utcája szabályos négyszöget alkotva vezet végig a falun. A körút második sarkánál található a tájékoztató tábla, mely jelzi a szurdok bejáratát. Már itt hallatszik a hegyről lezúduló folyó csobogása, így akár hang mentén is elindulhatnánk, s néhány lépés után el is érjük a patakot, ahol rögtön a sziklába fúrt fém lépcsőkön haladhatunk a víz felett. A kék jelzést keresvén Monty Pyton legendás mondata jutott eszembe, bár ő ezt a nyúl és a szörny összefüggésében használta. "Hol az út? A folyón túl?"
Nos az út egyenest a mederben vezet. Az elmúlt hetek csendes esőzési biztossá tették, hogy kiálló kövek ne tegyék lehetővé a száraz-lábbal-kirándulást. Ahol véletlen mégsem a folyóban vezetett volna az út, ott a hegyről folyamatosan lezúduló víz mosta lábunk elé a gyökerek között a vizet és a kavicsokat. 
A túraleírások szerint a legyőzendő szintkülönbség csupán 200 méter, de azt egyik sem mondta, hogy mindezt az első 100 méteren kell leküzdenünk, gyakorlatilag szinte függőleges terepen. 
Szintén a leírások szerint az út egy adott pontján elérjük a szurdok legmagasabb vízesését, a Nálepkát, de gyakorlatilag az egész szurdok egy hatalmas vízesés, ott dübörög a lábunk alatt!
Két létrát is meg kellett mászni, majd láncokkal szegélyezett fémtálcákon lépkedtünk. A létrák koránt sem voltak olyan ijesztőek, mint a Piecky-szurdokban, de azért örültem, amikor felértem a tetejükre.
A fémtálcák rúdjai azonban több helyen is meg voltak lazulva, egyszer a láncot tartó vasrúd is a kezünkben maradt, de azért épségben feljutottunk a Geravy-fennsíkra. Itt néhány barátságosnak tűnő kecske próbálta kiráncigálni  a zsebemből az esetleges kaját, de végül elhessegettük őket, mire felmásztak az asztalokra. 
Innen, a túraleírás szerint, a fennsíkon kellett volna folytatni az utunkat, és hamarosan csodás panoráma tárult volna elénk. E helyett mi - ki tudja milyen indíttatásból - a zöld jelzésen az erdőben folytattuk tovább az utunkat. 20 perc múlva már éreztem, hogy nem erre akartam menni, és meglehetősen csalódott voltam, amikor panoráma helyett váratlanul elértük Imrikfalvát (Dedinky).
A tó látványa a parkolóból
Mit volt mit tenni, újra megcsodáltuk a tavat, majd a csapat itt maradt egyik autójával átmentünk  Biele Vody-ba, az autónkhoz. 
Kicsit szomorú voltam, hogy kihagytuk a tó látványát felülről, csak azzal vigasztaltam magam, hogy a felhős idő miatt úgysem lett volna fotózható.

Összefoglalva az utat:
  1. Biele Vody település szélétől indul a kék jelzés.
  2. Innen kb. 20 perc a  Nálepka vízesés
  3. Újabb 20 perc a Geravy-fennsík
  4. Kb. 45 perc a zöld jelzésen Dedinky, de érdemes a panoráma utat választani, az sem sokkal hosszabb.
A túra hossza így összesen 5,5 km volt, amit kényelmes tempóban 2 óra alatt tettünk meg. Ha több időnk lett volna, akkor az autós logisztika helyett gyalog is eljuthattunk volna Dedinkyből Biele Vodyba egy óra alatt (5km) az erdő alján a piros jelzésen haladva.

Kettős magány


2017. szeptember 17., vasárnap

Pilisszentlászlótól Pilisszentlászlóig: Spartacus-ösvény és az Apátkúti-patak

Ezt a túrát idén többször is megtettem, hol egyedül, hol kisebb-nagyobb társasággal. Megunhatatlan!

Pilisszentlászlóról a  zöld jelzésen indulunk el. Elhaladunk a sportpálya mellett, s innen már földúton vezet végig a jelzés. Áprilisban az út mentén az őszi kikerics 20-30 centis levelei szegélyezik az utat, így már akkor elhatároztam, hogy visszajövök ide ősszel is, a kis lila virágokat bámulni. 
Kb. 40 perc sétával, és alig néhány 100 méter szintkülönbséggel a lovarda és hétvégi házak mellett elhaladva érjük el az erdő szélét, ahol két acsarkodó puli és egy teljesen indokolatlan műanyag törpe  enyhén mocskos Hófehérkével karöltve néz utánunk az erdőbe.
Innentől azonban igazán vadregényessé válik az út. Először egy sötét erdei úton, kacskaringós gyökerek között haladunk lefelé, majd hamarosan egy hétfejű (na jó csak háromfejű) tábla állja utunkat, és próbál elterelni az ösvényről. 
Ha legyőzve rémületünket mégis nekivágunk az útnak, nem fogjuk megbánni! 
A keskeny ösvényt a meredek hegyoldalba taposták egykoron a vadászok, alig pár éve lett jelölt turistaút.
A bejáratot egy magas sziklatorony őrzi, ami mellet ha rossz szándékú ember halad át, azonnal maga alá temeti!

Az erdő fái alagútként hajolnak fölénk, a mélyből vaddisznó csörtetés hallatszik, a magasban sas, vagy héja köröz.
Időnként kibukkan az út a fák hűvöséből. Ilyenkor érezhetően melegen süt a nap, a sziklák fokozottan verik vissza a hőt.

Ilyen sziklaformák szegélyezik az utat:

Bár még el sem lehet fáradni mire elérjük az első sziklaoldalt, mégis érdemes kicsit megpihenni a kövek tetején és elmerülni a táj szépségében. 
Egy helyen látni a Dunát, a hegyekkel körbezárt völgyből többszörösen felerősödve jut el hozzánk a madárfütty. Mintha a világ összes dalos pacsirtája, csalogánya, poszátája és egyéb énekes madara ide költözött volna és egyszerre kiálltja a világba, hogy élni jó!
 Tavasszal az utat számtalan virág és árvalányhaj szegélyezi.
Ősszel azonban néma csend borul a tájra. Csak a szél suhogását lehet hallani a fák között. Kicsit félelmetes is a tavaszi vidám hangulat után.  
Az erdő szélén álló bizarr törpétől kb 3,5 km az ösvény végén álló Jenő kunyhó, ahol akár éjszakázhatnánk is: van ágy, takaró, gyufa, ivóedény. 
Innen nem messze csodálatos őszi kikericses rét található, tavasszal itt virít a  sárga gyűszűvirág.
Egy meredek út visz lefelé az Apátkúti-patakhoz. Az út szélén hatalmas sziklatömbök, melyekbe a becsapódó kövek az egykori vulkáni tevékenység bizonyítékai, most a sziklatömbök tetejére való feljutást könnyítik meg. 
A völgyet elérve érdemes elmenni egész a Kaán-forrásig, ahol finom forrásvízzel tölthetjük meg a kulacsainkat. A patakot követve a piros jelzés vezet vissza Pilisszentlászlóra egy hűvös és gyönyörű szurdokvölgyön keresztül.
Bámulatos fák, és csodás erdő!
13 km kényelmes tempójú gyaloglás, gyönyörű és változatos erdő, kellemes pihenők, szemgyönyörködtető panoráma jellemzi ezt az utat.

2017. szeptember 16., szombat

Májgomba

Más néven ökörnyelv gomba - nevét marhamájra emlékeztető megjelenése és színe miatt kapta.
Ezt a különös gombát egy tölgyfa tönkön találtam. Mintha csak egy fakéreg lapult volna a fához. A gomba  a májgomba egy idősebb példánya, fiatalabb korban ehető.
 A pórusok szűkek, kör alakúak, szabályosak, színük fehéres, sárgás, idősebb korban vörösesbarna.
Idősebb korban vöröses levet ereszt, ez látható a tönk alján.

A húsa  puha, nedvdús, sugarasan rostos szerkezetű, fehéres,idősebb korban vörösesbarna.
Forrás: Miskolci gombász-májgomba

2017. szeptember 15., péntek

Mi van a háttérben?

A képen látható virág az őszi kikerics egy kicsit megtépázott példánya. A kérdés azonban az, hogy mi adja ezt a valószerűtlenül vöröslő hátteret?
A facebookon érkezett számtalan nagyon kreatív ötletek: gévagomba, csipkebogyó, naplemente, pipacs, piros tárgy: hátizsák, kabát, tölcsérvirág, autó féklámpája, őszi falevelen a nap süt át, sátor, gránátalma. "Egy kövérkés, szőkés-vörös hajú, vérző szárnyú angyal!", "Felgyújtottátok az erdőt?" "Piros túrakabátjában a háttérben átrohanó kutya?" 
A sok válasz között megérkezett az igazi is, bár az illető maga sem hitte volna: "A piknikre vitt görögdinnye szelet."

A fotó a Visegrádi-hegységben készült, egy hatalmas réten, mely telis-tele van kikericsekkel. Már tavasszal felfedeztem, az akkor magasra növő, jellegzetes nagy leveleket hozó növényt. A rét mellett vadászlesek állnak több helyen is. A vadászok görögdinnyéket helyeztek el a rét közepén, és kukoricával szórták le a területet. Nem tudom, lőttek e vaddisznót, vagy őzet, vagy csak etetni akarták őket, esetleg fotózni, mindenesetre a dinnyéket teljesen kirágták az állatok, erjedő gyümölcsszag terjengett a levegőben.