Tavaszból a télbe a Kékes körül

 Reggelre kelve fehérbe borult a Kékes. Noha ilyesmi szinte minden évben előfordul tavasszal is, azért mégsem mindennapi látvány a zöldfákat borító hólepel, így felsportoltam. 

Mátraházánál parkoltam az autót és még reménykedtem, hogy nem ovad el a hó, míg a kék jelzésen felkapaszkadok hazánk legmagasabb csúcsára. 

Ha nem lett volna fogvacogtató hideg, akár tavaszinak is mondhattam volna a tájat, így azonban a felfelé kapaszkodás ellenére is szorosabbra fogtam magamon a télikabátomat. 

Errefelé a természet legalább két héttel korábban tart, mint a Budai-hegységben, vagy a Vértesben, Bakonyban, amerre mostanában jártam. 

Még virágoznak azok a virágok, melyek ott már lehullatták szirmaikat és lassan magokat érlelnek: ibolya, kutyatej, erdei holdviola, vadárvácska, keltike

Bükkerdő a Mátrában. Az erdősítés a II. világhábprú után jórészt vég- és tarvágás utáni egyszerre felnövekvő újulattal történt. Ezért bükköseink jórészt azonos korú és méretű fákból állnak. Itt, a Mátrában történnek törekvések az elegytelen erdők természetes szerkezetűvé alakítására az erdő fokozatos megbontásával. Az erdőbe  kis lékek vágásával  igyekeznek teret adni a természetes folyamatoknak, változatos élőhelyeket kialakítva. 

Ahogy egyre feljebb jutottam, megjelent itt-ott egy egy hófolt is.  Összefüggő hótakaró azonban már a csúcson sem nagyon maradt. A fák élénk zöldje között érdekes kontrasztott alkotott a fehér rét. 

Felmásztam a TV-torony-kilátóba is - itt még sosem jártam - és felülről is megszemléltem a tájat. 

1958-ban a Távközlési Kutatóintézet átjátszóállomása számára épült, mintegy ötven méteres torony, ami többszöri átépítés után nyerte el a mai formáját. Falai mátrai andezitből épültek. Szerény, de mégis impozáns látvány a mostani TV-torony árnyékában.

Az egyik irányban igazi ködös, fehérbe burkolódzott téli látvány tárult a szemem elé, a másik irányban pedig érdekes rajzolatot kaptak a fenyők és a fák, de a távolban, a sötét fellegek alatt,  mégis ott virított a tavasz. 

Jó időben akár a Tátráig is elláthatunk a  torony kilátójából.

A látvánnyal eltelve a Sas-kő felé vettem az irányt. Az út a gerincen vezet, szép (havas) bükkerdőn keresztül, keskeny, vadregényes ösvényen. 

Átkelés a Sötét-lápa-nyergen. A vulkanizmus nyomai az út mentén: érdekes sziklaformációk. 

 

Közben az eső is rákezdett, kezdetben inkább hódara, majd apró jégszemcsék kopogtak a leveleken. Eégszen érdekes zizegő hangja volt.  Néha elállt, majd újra rákezdett. 

Reménykedtem, hogy a kilátópontál kicsit kisüt majd a nap, de nem. Ott zendített csak rá igazán. Sűrű szálakban hullt alá az égből, én pedig a kamerát óvva próbáltam fotózni az esőkabát alól. Aztán váratlanul elvonult a felhő, a távolban egy foltban még a nap si kisütött, végigvonult az alant elterülő tájon.  Ezek a képek 10 perc eltéréssel készültek. 

Kiklátás a Sas-kőről Parádsasvár, Galyatető felé

Fennséges látvány!

Kilátás a Sas-kőről Markaz felé.

Kicsit lerázogattam a vizet magamról, megtörölgettem a gépem, majd továbbindultam. Valahol eltévesztettem az irányt és a kék ösvény helyett a gerinc kövein botladoztam. Az erdő sejtelmes ködbe burkolózott. Virágos hegyoldalak és térdig érő nedves fű, görgő sziklák és kidőlt, csúszós fák között botorkáltam. 

Mire a  következő kilátóponthoz értem, újra esni kezdett. Senkit ne tévesszen meg az alábbi kép, ahol ültem ott esett, a nap a távolban sütött. 

Disznó-kő panorámája

Folytattam az utam a kéken, de még a Markazi kapu előtt rákanyarodtam a sárga jelzésre. Kezdetben  méteres vizes növények szegélyezte keskeny ösvényen folytattam az utam a Pisztrángos-tó felé, majd az út kiszélesdett, kevésbé vadregényessé vált.  Ekkor épp kitisztult az ég, így úgy döntöttem, adok egy esélyt a Szállás-hegyen jelzett kilátópontnak is. A kis kitérő jó döntésnek bizonyult: szép volt a Kékesre épp letelepedni készülő felhők látványa,  másrészt a másik irányban távolban kirajzolódott a Tátra hegyvonulata is. 

 

A Pisztrángos-tó felé az út kiszélesedett, enyhén emelkedett, egyáltalán nem volt olyan vadregényes, mint a gerincen vezető kék. A tó azonban mindenért kárpótolt. Igazából nem is tudtam, mire számíthatok itt, úgy gondoltam, afféle emberi kéz által alakított környezettel megáldott tó lesz itt, mint Visegrád lábánál. De nem! Ez a hely egy igazi gyöngyszem! 

Forráslápok  a jégkorszak felmelegedési szakaszában a vulkáni kőzetek alatt elhelyezkedő agyagos-homokos üledék megcsúszásával alakultak ki. Alapvetően ezek a folyamatok alakították ki a Mátra több kis tavacskáját, de maga  a Pisztrángos-tó emberi kéz munkájának is köszönhető. 

De a tó és környéke csodaszép! Kis mocsáron keresztül vezet az ösvény a tó felé, több tájba illeszkedő fahídon ível át a vizesebb részeken. A tó mögött csörgedező patak egy mohás sziklafalon bukik alá.

A parton burjánzó természet, zöld mohák, páfrányok, víztől csepegő sűrűn lelógó ágak hozzák a dzsungel hangulatot.

A tavacska és környéke szolgál otthonául a foltos szalamandrának is, mely volt szíves modellt fagyni nekem. 
A kis pocsolyákban, állóvizekben megtalálhatók még a pettyes-  és az alpesi gőte példányai is, no meg mindenféle fajtájú  békák. 
A folyamatosan melegedő és egyre szárazabb klíma fokozott veszélyt jelent a kétéltűek számára, ezért a természetvédelem kiemelt feladata az ilyen élőhelyek megóvása, segítve  ezzel az állatkák szaporodását és a faj életben maradását. 

Kedvem lett volna többet időzni a tavat körülvevő kőrisligetben és égeres láperdőben, megkeresni a táblán jelzett ritka növényfajokat, és a számtalan forrást,  de az eső mégis tovább kergetett.  Egész a Kőris-mocsárig. Ami egy egészen másfajta mocsár, nincs nagy nyílt vízfelülete, benőtte a nád, meg a sás, meg egyébb víztűrő növények. 

Kőris-mocsár is egy forrásláp, mátrai szóhasználattal "moszka". A helyenként megjelenő vizes foltok emlékeztetnek csak az egykori jégkori eredetű földmozgással kialakuló "hepe-tóra". 

Mire elhagytam a mocsarat, elállt az eső, sőt a nap is bekukucskált itt-ott a fák között. Az erdőben nagyon hideg volt, a vizes ruhámon keresztül bújt a fagy a bőröm alá. Így aztán kiléptem, hogy minél jobban kimelegedjek. 

Hamarosan elértem a Mátraházára vezető szerpentint. Az aszfaltút melletti farakásoknál hét ágra sütött a nap, az aszfaltról gőzölgött a pára. Megpihentem kicsit, kiteregettem a vizes ruhákat, szárogattam magam, élveztem a nap melegét. 

Innen már csak fél kilométer az autóm, igaz, az árnyas erdőben újra fáztam, akárhogy is siettem. 

Mind a táj, mind az időjárás  tekintetében, változatos és látványos, emlékezetes kirándulás kerekedett a váratlan ötletemből.

10 perc

Az alábbi képek 10-15 perc különbséggel készültek, csaknem ugyanarról a helyről, a Sas-kő szikláiról. 

Vértes és a medvehagyma

Tatabánya melletti Síkvölgy erdő alját ellepi a medvehagyma. Fennséges látvány a záródó lombkorana  alatt hófehéren világító virágszőnyeg. Erős hagymaillat, és döngicsélő méhek és egyéb bogarok zümmögése tölti be a levegőt. 

A tanösvényen a tájékoztató táblákon - véleményem szerint - teljesen indokolatlan medvehagymával készíthető ételrecepteket olvashattam volna, ha érdekelt volna. De nem. Ehelyett belemerültem a virágok fotózásába. 

Ha már eljöttem Tatabányáig, gondoltam bóklászok egyet a környéken. Vitányvár csak egy ugrás, tavaly már amúgyis terveztem, hogy erről az oldalról is megmászom. Így nagynehezen elszakadtam a medvehagymás erdőtől, és egyre fogyatkozó mennyiségű virág között ballagtam a vár felé. 

Kihagytam néhány tavaly már meglátogatott kilátópontot, először jelzetlen erdészeti utakon haladtam, majd rácsatlakoztam az országos kékre. Ilyen szép csillaghúros erdőszélek mellett halad a kék jlezés. 

A várfalról több irányba is letekinthetünk a lábaink alatt elterülő erdőre, ami így tavasszal csodásan friss zöld színekben pompázott. 

A vár jellegzetes fája úgy tűnik kiszáradt. 

A várat valószínűleg a tatárjárás előtt építtették a Csákyak.  A törökök 14 évig ostromolták sikertelenül, majd végül mégis bevették. Ezután többször váltott gazdát a vár, míg végül Pálffy Miklós elfoglalta, és 1697-ben felrobbantotta, hogy többé ne tudja bevenni az ellen. Végül falainak köveit felhasználták a helyi házak építéséhez, a vár állapota folyamatosan romlik. Íme egy kép, hogy nézhetett ki fénykorában, itt pedig virtuális sétát tehetünk a középkori vitányvár digitálisan rekonstruált épületében és környékén. 

Vitányvár falai - az egykori lakótorony maradványa

Egy brutál legenda Vitányvár urának, Hédervári Imrének és  Krimhildának szerelméről szól. Krimhilda a szomszédos Gerencsérvár urának volt a leánya, és nem óhajtott atyja által kijelölt nemeshez menni feleségül, helyette Imre megszöktette és a várába vezette. A bősz atya szonnal ostromolni kezdte a várat, de nem tudta bevenni azt, egész addig, míg egy álnok szolga el nem árulta egy titkos folyosó létezését, ahol beosonva épp a várúr szobájába jutott, ahol egyrészt leütötte a gaz csábítót, másrészt lányát befalaztatta. Nos, mai szemmel kissé végletesnek és meggondolatlannak tűnhet a problémák ilyetén rendezése, de a középkor férfi és szülőközpontú autoriter világában tán ez mégsem volt szokatlan. Lássuk be, egy lány dolga mégiscsak a családi vagyon gyarapítása és a pozíció megerősítése házassága által.  Mindenesetre a történet bizonyára másképp alakult volna, ha egy okos feleség megeteti elébb az urát, és  ágyba viszi az ostrom előtt. 

A történet azonban szerencsére itt nem ért véget. A lányt egy kedves szolgáló egy kis ablakon keresztül ellátta élelemmel, másrészt Mátyás király fülébe is eljutott a dolog, aki, mint afféle jó kirány rögtön igazságot tenni. Gerencsér várában a lánya elvesztése és tettei miatt depresszióba esett apa fogadta, aki roppantmód megörült annak, hogy lánya még mindig él, sőt, időközben Hédervári is magához tért, így aztán nagy lakodalmat csaptak és mindenki boldogan élt tovább, gondolom teljes békében após pajtival, hisz csudába egy fejbevágással és a szerelmem befalazásával!

Ezeken tűnődve értem a Gráciák bércéhez, melynek panormája már tavaly is lenyűgözött. Ezúttal alulról közelítettem meg a sziklaperemet egy rövid, ámde  meredek ösvényen kapaszkodtam fel a dolomit sziklaperemre. 

180 fokos panorámában gyönyörködhetünk, mely a Természetjáró szerint nem valami változatos, mégis sehol egy ház, csak az éritnetlen erdő  látványa. Egyszerűen pazar! Így tavasszal a sokféle zöld talán mégis változatosabbá teszi. Felettem hollók repkedtek most is, akárcsak tavaly. 

Visszaereszkedve a völgybe a piros jelzés felé vettem az irányt. A Vörös-luk nevezetű barlangot szerettem volna megtalálni, és a közében jelzett másik kilátópontot. Végül járatlan utakon vágtam át a barlang felé. Ilyen szép zöldbe borult (salátaboglárka mező)  völgyön vezetett utam. 

Páfrányosban

A kék jelzés melletti meredélybe jelezte a Vörös-lyuk-at a térkép. Meglehetősen nehéz megközelíteni, én azért felkapaszkodtam a bejárathoz, ami alig ember méretű hasadék. Állítólag odabent még 8 méteren kereztül kanyarog az alagút, nem hívogatott, így nem másztam be. 

Elzarándokoltam a térképem által  egy sziklaperemhez jelezett kilátóponthoz. 

Innen hazafelé vettem az irányt. Először a kék jelzésen, majd egy erdészeti úton haladtam tovább ilyen szép zöld  erdőben. 

Szikla az út mentén. 

A Vértes is tele van virággal! Főleg az őzsaláta sárga levelei virítanak, találtam zászpát, hagymás fogasírt, gólyaorrt, kardos madársisak kosbort, agárkosbort, tisztesfüvet, szurokszegfűt, csak hogy néhányat soroljak a sok közül. 

Ezervirágú Budakeszi erdő: Szarvas-árkon át a Tarnai-pihenőig

  

Budakeszi széléről indultam a Szarvas-árok felé ezen a szép napos áprilisi hétköznapon. Az erdő madárcsicsergésébe eleinte még csúnyán belezúgott a Telki felé haladó autók motorja, de lassan elveszett a hang az erdő fái között és már csak a csicser és a döngicsélés maradt. Az út mellett nagy tömegben bontogatta szirmait a zergevirág, kisvirágú hunyor, kankalin és a  kutyatej.

A keskeny ösvény egyre meredekebben kanyargott a csúcs felé, végül egész kőgörgetegen haladtam el a sziklák alatt. 

A sziklák tetejéről a zöld számtalan árnyalatába borult lombkoronák szemetgyönyörködtető látványa foglalta le a figyelmemet. 

 

A szirtről visszaereszkedtem az árokba.  Hangulatos kis ösvény vezet a Szarvas-árki sziklaereszehez, amit elsőre nem sikerült megtalálni, így a barlangot felülről közelítettem meg, majd oldalt másztam le a bejáratához. Valójában a barlnag csupán egy kis bemélyedés a dolomit-homokkő sziklában. Szélessége 18 méter, mélysége alig pár méter.

Szarvas-árki-sziklaeresz

Keskeny ösvény vezet a Szarvas-árok mentén, melyet most a hagymás fogasír lila virágtengere szegélyezett. Még sosem láttam ennyit egy helyen! Egész rózsaszín lett tőle a hegyoldal. Találtam sötétebb és világosabb változatokat is, sőt egy helyen egész fehér színűek is nyíltak. 

Szarvas-árok hangulatos kis ösvénye

Úgy terveztem, innen felkapaszkodom a Tarnai-pihenőig, de váratlan indíttatástól vezérelve elkanyarodtam jobbra, Nagykovácsi felé. Errefelé az erdő alja tele volt zászpával, illetve még egy bodzaszagú ujjaskosbort is találtam. 

Kankalinos rétek következtek, egyre több zergevirág és kankalin állított meg egy-egy fotó erejéig. 

Átkelve a kankalinos réten. A távolban a János-hegy és a Hárs-hegy.

Errefelé  a  hérics, a kutytej és a zergevirág borítja sárgába a réteket.  Tavaly ilyentájt jártam erre és még nagyon sok fekete kökörcsint találtam. Most pár szál elvirágzott bolyhot sikerült csak felfedeznem. 

A fák árnyékában főleg a lednek és az árvacsalán bontogatta szirmait. 

Rákeveredtem a piros háromszög jelzésre, mely nem a Csergezán-kilátóhoz visz, hanem a Tarnai-pihenőhöz. Míg bele nem torkollik a sáv jelzésbe, addig egy nagyon hangulatos, kedves kis erdei ösvényen vezet. Onnan azonban széles, murvás úton haladhatunk a kilátópont felé. 

A Tarnai-pihenőnél a szokásos virágos rétek és lucfenyves várt. A réteken egyszerre voltak jelen az áprilisi és a májusi virágok képviselőei. Volt ott erdei szellőrózsa, gubóvirág, kis meténg, daravirág, kövi pimpó, kankalin, fürtös gyöngyike, bókoló fogasír, hunyorok, salamonpecsét és még ki tudja mennyiféle gyönyörű növény. 

Tarka kosborból sajnos most csak ezt az egyetlen példányt találtam, pedig pár éve tele volt velük a rét. 

Kilátás a pihenőről Budapest felé. Végül átkapaszkodtam arra a gerincre, amelynek a tetején a fenyők a többi fák fölé magaslanak. 

Visszatekintve a Tarnai-pihenő felé. 

A gerincen vezető ösvény.

Az út melletti bozótosban meglehetősen sok állat törtetett. El sem tudom képzelni, hogy tudtak abban  sűrűben mozogni. Egyet sem sikerült megpillantanom, így nem tudom, mifélék voltak. Mindenestere vaddisznónak képzeltem őket, így igyekeztem zajt csapni, hogy már messziről feligyeljenek jöttömre. 

Leereszkedve a völgybe újra  hagymás fogasír tenger borította az erdő alját. 

Már épp rákanyarodtam volna az országúttal párhuzamos ösvényre, amikor megpillantottam az út szélén ezt az épp nyiladozó bíboros kosbort. 

csillaghúr