2019. szeptember 12., csütörtök

Szeretem

Beleszerettem. A Dunába. Minden napszakban ezer meglepetést tartogat, csupa felfedezni való izgalmas apróság. Élvezem méltóságteljes hömpölygését, amint árral szemben araszolunk rajta a kenuban. Szeretem a motorcsónakok által keltett hullámok ringatását, a nap csillanását a vízfelszínen,  eső keltette fodrozódást, a széles vízfelszínt. Amott egy jégmadár cikázik a  part menti fák ágai előtt, azon a sziklán teknős nyújtogatja nyakát, a vízbe lógó faágakon récék tanyáznak. Fejünk fölött hirtelen méltatlankodó rikácsolással egy gém húz el, meglep az éles hang, összerezzenek.
Aztán eltűnünk egy holtágban és világ megváltozik. A víz kisimul, visszatükrözi a partot, megszűnik a főág forgalmának zaja, csak mi vagyunk, egy megkettőzött világ közepén, és hallgatjuk a csendet. 
Este aztán kikötünk, a fák között a nap aranyló sugarai kergetőznek, sátort bontunk,
és vacsora közben már  az aranyhíd hullámzó vonalát bámuljuk.   Éjjel maradnak a neszek. Lehunyt szemmel hallgatom ahogy a szél suhan a fák ágai között, vagy az eső veri a sátortetőt, a   túlpartról átszűrődő mulatozás vidám hangjai fura módon  még jobban kiemelik, milyen messze van az a másik világ.  
Aztán a reggel. A mozdulatlannak tűnő sima Duna. Nincs zúgás, sem éneklés, sem nótaszó, csak  halk csobogás és óvatos madárfütty és  kavicsokon megcsikorduló lépteim zaja.
Aztán belemerülök a vízbe. A hideg víz erőteljes áramlása pillanatok alatt lehűti felhevült testemet, jól esik utána a séta a napon. Elsétálok hát a part mentén sorakozó  élő és holt fák előtt. Gyönyörködtet ez a kuszaság. 
A holt ágakban sűrű  zöld takarót borít a vízre a békalencse. 
Másutt az erdő alját az árvízkor idesodort száraz  ágak borítják, szépen az áramlás irányába rendeződve.   Taposok a kiszáradt folyómeder iszapjában, és egybeolvadok az ártéri erdővel, érzem a rohadó növények szagát, az erdő leveleinek nyári illatát, érzem a  víz molekuláit a bőrömön, a nap melegét, hallom a madarak neszét az ágak között, a bogarak serregését, a távoli csónakok robogását. 
Megint máshol kis patak torkollik a főágba. Felsétálunk rajta, csupa kanyar és iszap és zegzug és gyökér, titkos és rejtelem, romantika és forró szerelem. 
Itt nemrég még kis vízesés zubogott, most bokáig sárosan cuppogunk az ágak között.
Sétálni a Duna közepén? Igen, lehetséges. Néhol a kanyarokban annyi hordalékot tett már le a folyó, hogy a két part közötti félszélességben térdig ér a víz.
Aztán újra felfedezésre váró patakmeder, átmenetelig szünetel benne az áramlás.
Az egykori mederben kis tavak maradtak vissza, némelyiket vattaszerű zöld valami fedi.
Itt aztán rengeteg apró megfigyelni való akad: az elszáradt moszatok alól apró növénykék törnek elő.
Egész kis szürreális erdősátor alakul a parton.
Aztán újra a nagy Duna, csak ülök a hajó orrában és evezek, az ég összeér a földdel előttem és beleveszek az érzéseimbe, minden oly fényes és ragyogó, elönt a boldogság és belesuttogom a végtelembe: Imádok élni!  

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...