2020. június 2., kedd

Beliczay-sziget

Régen jártam már erre, és hiányzott a varázslatos hangulata. Azt hittem a délelőtti eső után egy lélek sem lesz a szigeten, mégis tömegével ődöngtek, kutyástul, kisgyerekkel, vagy párok kézen fogva, nem győztem köszöngetni. Márpedig én magányra vágytam, gondolataim gyötrő társaságára, hogy kitisztuljon végre a fejem, és békére leljek. 
Be is vetettem magam inkább  a derékig érő susnyásba. No itt aztán kapaszkodtak is belém a szederinda tüskék, marasztaltak a hosszú, tekergőző futónövény kacsok. Végül új útra tévedtem, nemrég vághatta az utat egy traktor, februárban ez még tuti nem volt itt.  Így kicsit könnyebben haladtam a keréknyomok mentén, bár így sem láttam se jobbra, se balra semmit, a tavaly még átlátható sorokba rendeződött telepített nyárfaerdő és aljnövényzete igazi dzsungelt alkotott. 
Hamarosan elkanyarodtam balra, egy ismert, ámde kevesek által látogatott ösvényre, és elmerültem az égig érő nyárfaerdő szálak látványában. 
Kiérve a Duna partra, kutyáikat féltő gazdák próbálták Dézit távol tartani maguktól,
így gyorsan a néptelenebb irány felé vettem az utam, ahol pedig csókolózó szerelmespárba botlottam. 
Végül Százhalombatta felé baktattam a part mentén, ahol már csak békésen ücsörgő horgászok köszöntek rám, s végül a Sánc-hegy aljában kötöttem ki. 
Az omladozó épületet most sem volt kedvem megmászni, tényleg úgy néz ki, mintha csak a szentlélek tartaná. 
Így aztán felmászva a fennsíkra, megszemléltem a virág lelőhelyeimet, konstatáltam, hogy stációkat alakítottak ki az út mentén. 

Bámultam az lábaim alatt rendíthetetlenül hömpölygő Dunát és végre rendbe szedhetem gondolataimat. 
Már csaknem sötétben ereszkedtem le a Sánc-hegy oldalán, mikor egy hatalmas szarvas vágtázott át előttem az úton és minden belső feszültségemet magával ragadta.