2018. augusztus 18., szombat

Napkelte a Prédikálószéken

Régi vágyam, hogy a napfelkelte egyszer Prédikálószéken érjen. El is képzeltem a rózsaszín, vörös  és narancs minden árnyalatában fürdő tájat, s ezzel a hatalmas motivációból táplálkozó erővel  sikerül is leküzdenem hajnali 3-kor  az ágy - a földi gravitációnál tízszerte erősebb - vonzását.
A sötét utakon kanyarogva lassan haladunk, többször is átkel előttünk 1-1 szarvas család. Meglátva az autó fényszóróját, egy pillanatra megállnak, egy darabig néznek minket, majd minden sietség nélkül, elegánsan eltűnnek az út menti fák között. 
Még időben érünk Pilisszentlászlóra, a Kis Rigó vendéglő előtti parkolóba ahhoz, hogy másfél órás séta után a napkelte a kilátóban érjen minket. Kicsit azért aggaszt, hogy egyetlen csillag sem látszik az égen, sőt, az eső is szemerkél. Valószínűleg kifogtuk a nyár egyetlen esős hajnalát. 
Kicsit tétovázva vágunk neki a sötétségnek. Az utat inkább csak sejteni lehetett, mint látni, bár már jártam erre nappali fények mellett is tavaly, amikor naplemente túrát szerveztem (bár az sem úgy alakult, ahogy elgondoltam).
Lassan, tétovázva haladunk a fák között, minden lépésnél fülelünk, próbáljuk értelmezni az erdő csöndjét és zajait. 
A fák közül motozás hallatszik, a kutya póráza megfeszül, már tépné is ki magát a kezeink közül. De most itt a helye mellettünk,  ha eltűnik a sötétben, észre se vesszük, ha visszajön, fekete ő is, mint az éjszaka. 
Lassan lépegetünk, kicsit bizonytalan vagyok. Mi horkant ott a sötétben? Bevallom, halálra vagyok rémülve, erősen markolom a társam kezét. 
Szerencsére hamarosan világosodik. Bár a nap még nem kelt fel, mégis oszlik a sötét, már körvonalazódik a fa lombkoronája, az ott egy törzs, az egy bokor. Jé, még az út széle is látszódik. Szürke derengés közepette botorkálunk, a fák fölött bodorodnak a szürke fellegek. 
Felbátorodva haladunk tovább,  nincs itt egy lélek se, lassan a kutyát is lecsatolom  a pórázról, had szaladjon. 
Végül felérünk. A hajnali fényorgia elmarad, de a táj mélységes csendje visszhangzik a lelkünkben. Csak állunk és bámuljuk a tájat a maga végtelen nyugalmában, itt áll, örök időktől fogva ez a két hegy, a Visegrádi-hegység (Pilis)  és a Börzsöny, és szépen végigvezeti a Dunát a kanyarban, hogy el ne tévedjen, és a Duna engedelmesen követi a kijelölt irányt, örök időktől fogva az idők végezetéig. 
Megnyugtat ez a stabilitás, biztonságot ad, és erőt.