Napfelkeltés Dunakanyar mániám a napokban újra elhatalmasodott rajtam, hiába jártam itt már többször
(1), (
2),
(3), valahogy sosem sikerül elkészítenem azt a fotót, ami a lelki szemeim előtt lebeg. Így aztán újabb túrát terveztem oda, ezúttal késő éjszakai indulással és - társam javaslatára - biciklivel.
Hajnali fél négykor túratársam telefonja ébresztett, a találkozópontról hívott. Rekordsebességgel készülődtem. Szerencsére este összepakoltam a túracuccot, betuszkoltam a biciklit az autóba, füttyentettem a kutyának, így mindössze 20 perc késéssel meg is érkeztem a Batthyány-térre: irány Pilisszentlászló. A Kis Rigó vendéglő előtti parkolóban felszerszámoztuk a kerékpárokat, és a sötét erdőben elindultunk Prédikálószék felé.
Gyalog kb. 2 órás út állna előttünk a mérsékelten izgalmas sötét fák között, így biciklivel kényelmesen feltekertünk kicsivel több, mint egy óra alatt. Az erdő sötétjéből néhány gyanakvó vaddisznó villogtatta ránk a szemét, a kutya szerencsére szófogadóan mellettünk maradt. A fák lobkoronája mögül kikandikáló fogyó hold még egész sok fényt adott, fehérre meszelve az égen foltosodó felhőket. Gyalogosan talán még lámpa sem kellett volna a közlekedéshez.
A csúcsra felérve még éjszakai sötétség fogadott, hűvös szél fújt, jól esett a kabát, sál és a sapka a kimelegedett testünkre.
A sötétség lassan oszlott, s én aggódva néztem a felhőket: vajon elfújja őket a szél, mire felkel a nap, vagy elmarad megint a napkelte a Dunakanyar fölött?
Végül oszlani kezdtek a felhők, rózsaszín habok úsztak a Duna fölött. Ahogy a nap egyre feljebb kúszott az égen, bevilágította a lábunk alatti erdőt, lángra lobbantva az őszi színeket.
Ezen látvány, a kutya és néhány cinke társaságában megreggeliztünk a kilátó legfelső emeletén, majd elindultunk megkeresni régi tervemet: a Vadálló-kövekkel szembeni sziklaalakzatokat. Pilisszentlászló felé indultunk a turistaúton, majd az első lehetőségnél jobbra kanyarodtunk egy erdészeti úton, hogy megkerüljük a Keserű-hegy 631 méteres csúcsát.
Bármily óvatosan is haladtam lefelé az öklömnyi kavicsokkal teleszórt úton, egyszerre csak azt vettem észre, hogy a bicaj megmakacsolta magát, egy tapodtat sem mozdul az első kereke, én pedig szép ívben, "nyúlugrás tartásban" repülök át a kormány fölött. Térdre érkeztem, és annyit érzékeltem, hogy vasparipám is követi példámat, annyi időm volt csak, hogy kézzel hárítsak, és tompítsam az ütést, amit rám mért volna.
Döbbenten ültem, nem nagyon értettem, mi is történt. Érdekes módon úgy éreztem, mintha az egész percekig tartott volna, végig pontosan tudatában voltan, a körív melyik pontján tartózkodom, hol a bicikli, pedig valószínű, hogy pillanatokig tartott az egész.
Végül kiderült: egy fadarab ékelődött az első kerék és a villa közé, ez állította meg a járgány elejét. Több percig tartott, míg kiügyeskedtük onnan, és haladhattunk tovább.
Az út legmélyebb pontján megálltunk, kikötöztük a bicajokat és érzésre belőttük az irányt a fák között. Mivel a térkép nem jelzi ezeket a sziklákat, így a Vadálló-kövek-völgye és a Vadalma-völgy közötti világosabb színnel jelölt területet jelöltük meg célul. Pár száz méter után már látszott, hogy jól tippeltünk, megtaláltuk az első sziklát.
A kutya is nagyon szeretett volna utánunk mászni, nyüszített és sírt a sziklaoszlopok lábánál, így végül feltettük őt is a szikla csúcsára. Boldogan járkált körbe a talp alattnyi helyen.
Megászva a sziklaoszlopokat, tovább ereszkedtünk lefelé. A következő kiszögellésnél még szebb csodás panoráma várt!
Jobb kéz felől a kilátótól a Vadálló-kövekhez vezető sziklás hegyoldal.
A Vadálló-kövek sziklaformációi sorakoznak egymás után. Jól kivehető az egykori vulkáni kaldera körvonala.
Sokat vártunk, hogy kibújjon a nap a felhők közül, de végül megérte!
A lábunk alatt még egy sziklacsoport volt kivehető, így folytattuk utunkat lefelé.
Meredek sziklafalak lábánál aprócska pontnak éreztük magunkat. Az egyik sziklát meg is kerültük, csaknem függőleges, porló talajon, gyökerekbe kapaszkodva másztunk felfelé.
Majd innen is szétnéztünk, és visszaindultunk a kerékpárokhoz a sziklák lába alatt vezető ösvényen.
Alig másfél km-es kitérőt tettünk, de jól megdolgoztunk a mászás és a látvány élményéért.
Visszaérve a kerékpárokhoz Dobogókő felé vettük az irányt. Leszavaztuk a turistautat, eddig remekül lehetett haladni az erdészeti úton is. Sajna az utat valószínű évek óta nem használták, meredek is volt, és hatalmas fatörzsek feküdtek keresztben az egyébként széles úton. Így többször cipeltük mi a bicajokat, mint ők minket. Épp egy nagyobb fatörzsön emeltem át csípőmagasságban a járművet, mikor a társam kaján mosollyal a száján hátranézett, kíváncsi volt, mit szólok a helyzethez. Tetszett a kihívás, mégis örültem, amikor végre elértük a Dömösi-Malom-patak melletti piros jelzést és mellette az aszfaltozott utat. Hamarosan rátértünk a sárga jelzésre, és elértük a sípálya alját. A terv az volt, hogy itt fogunk feljutni Dobogókőre. Nagyjából a pálya feléig nyílegyenes ösvény vezet, majd egy szerpentinen lehet tovább menni. Rendesen neki kellett veselkedni a kerékpároknak, húzni a féket, tolni a csomagtartót, míg a meredek emelkedőt leküzdöttük. A dobogókői panorámát ezúttal a két éve leégett Nimród-hotel üszkös tetőgerendái mellől csodáltuk meg.
A romos étteremben megebédeltünk a magunkkal hozott ételekből, majd a kék jelzésen indultunk Pilisszentlászló felé.
Először egy erdei úton haladtunk, ami egész kellemesen járható volt két keréken is, majd rátértünk az aszfaltozott bicikliútra, ami egyenesen az autónkig vezetett. Ez utóbbit nem nagyon szerette a kutya, lassú ügetésben loholt mellettünk, 12 éve ellenére mégis jól bírta az egész napos kb. 24 kilométert. Este aztán őt sem kellett altatgatni, még pisilni sem volt hajlandó kikászálódni a helyéről.
Be kell valljam, a biciklis túrával kapcsolatban voltak fenntartásaim, de így utólag be kellett lánom, remek ötlet volt, számomra még érdekesebbé, különlegesebbé tette a túrát.
