2021. november 29., hétfő

Évszakok változása

 Tűzköves-forrás





Király-kút










Novemberi erdő

Már csaknem az összes levél lehullott a fákról. Az erdőben a fák, mint élő szobrok alkotnak csoportokat. Girbegurba ágaik, vagy éppen szálegyenes törzsük látványa előtérbe kerül, mintha a természet épp leleplezné évtizedes, vagy épp évszázados  alkotásait. 

Vidáman szaladgáló lény 

Tán egy szarvas állt modeltt ennek a szobrásznak? 



Elöl-hátul

Ágasbogas


Utak


Magasból


2021. november 27., szombat

Börzsönyi vadon

A Börzsöny valahogy vadregényesebb, varázslatosabb, mint más hegyek Magyarországon. 
Amikor először jártam ott a lányaimmal, laza kis sétára indultunk, de a kiszemelt tervet hamar teljesítettük, és úgy gondoltuk,  mégiscsak nekivágunk a Csóványosnak. Nem tudtuk, mire vállalkozunk, mindenféle előzetes terv és tapasztalat nélkül indultunk neki A Hegynek. 
A Pilisen és a  Visegrádi-hegységen edződve a rövidebb combos kaptatók nem okoztak problémát, ott a táj változatossága rendszerint hamar felejtette a hegymeneteket. 
No de a BÖRZSÖNY nem ilyen és mi  akkor erre nem voltunk felkészülve. 
Hosszú, monoton emelkedőn haladtunk,  sehol egy szikla, sehol egy panoráma, sehol egy patak, vagy forrás, csak az erdő, az út, fa, fa, bokor  és a tüdőszottyogtató kaptató. Az út egy részén csaknem négykézlábra ereszkedtünk nagyobbik lányommal, s épp azt beszéltük, hogy forduljunk vissza, amikor előre tekintve láttuk, hogy a kisebbikem már héthatáron túl jár, gyors ütemben FUT felfelé azon a kaptatón, amig mi alig vánszorogtunk. Így aztán nem volt választás, menni kellett tovább. 
Majd elértünk egy csúcsot, ó ez még  nem a Csóványos, pedig ez is milyen magas! Mindegy, innen már nincs messze, egy szintben vagyunk, felfelé már nem kell menni. 
Tévedtünk. 
Az út lejtett, majd újra emelkedett, majd újra lejtett, újra emelkedett, mire a kilátóhoz értünk, már csak pihegni tudtam a padokon, eszem ágába sem volt felmászni a kilátó lépcsőin. Aztán leereszkedtünk egy másik jelzésen a völgybe, kiderült ahhoz, hogy visszaérjünk az autóhoz, újra meg kell mászni egy emelkedőt. A laza 5 km-es tervezett sétánk váratlanul 19 kilométerese sikeredett, kb. 1000 m szinttel. Akkor úgy éreztem, soha többé nem jövök a Börzsönybe, micsoda átkozott hely ez!

Azóta számtalanszor jártam már eme hegy zugait, csúcsait és völgyeit, s minél többször jöttem, annál jobban megszerettem. Hihetetlen sok felfedezni való van itt, de valahogy másképp, mint a Bakonyban, vagy a Bükkben, vagy egyéb hegységeinkben. 
A Börzsöny észrevétlenül kúszik be a zsigereidbe, amikor  araszolsz felfele kaptatókon, s a combod már kő kemény, a talpad fáj és alig bírod emelni, a fák között süvít a szél, rángatja a kabátodat, cibálja a hajad, elátkozod, de belefeszülsz és mész tovább. Aztán lágyan besüt a nap a levelek között és megcirógatja az arcod. Majd váratlanul vaddisznókonda csörtet át előtted az úton és tudomást sem vesz rólad. Megpillantod a  a csúcsról alátekintve a kalderát beborító fatömeget. Elmerülsz egy sziklán ücsörögve a  virágokkal borított hegyoldal látványában. Hallgatod az éjszakai erdő zajait egy holdfényes éjszakán. Egyensúlyozol a gyorsfolyású patakok kövein, miközben zergék figyelik lépteid a magasból. S elfelejted a fájdalmat, a hideget, a fáradtságot, csak örülsz, hogy ott vagy és láthatod azt, ami eléd terül.
Bekúszik minden procikádba, érzed minden érzékszerveddel  és többé nem tudsz szabadulni. 
Egyre többször és többször akarod, egyre jobban meg akarod ismerni, elmerülni a mélyén. 
Valahogy így történt ezen a hétvégén is.  Megint egy kicsit több Börzsöny lett bennem. Pedig ilyenkor, november végén már nem olyan látványos az erdő. 
Az útvonalat már korábbi út során kigondoltam, a térkép jelzett is valami utat arrafelé a patak mentén, de nem tűnt a bejárat felől túl könnyen járhatónak, így inkább útba ejtettük a Csóványost. 
Már hazafelé tartva javasoltam, hogy egy erdészeti úton mégis  ereszkedjünk le ahhoz patakhoz, s a térkép által is jelzett (nem turista) úton menjünk végig mellette. 
Úgy számoltunk, a hátralévő két kilométert - amíg elérjük a jelzett túristautat - simán megtesszük fél óra alatt naplementéig, majd még szürkületben vissza is érünk az autóhoz. 

Az erdészeti út a patak felett kb. 10 méterrel vezetett, mindenfelé az 2014-es ónos eső miatt kidőlt fák borították a hegyoldalt. A térkép a patak másik oldalán mutatta az általunk keresett utat, így aztán szépen leereszkedtünk a  kidőlt fák mentén a völgybe. 
Az felgyülemlett lehullott falevéltömeg  néhol úgy meggyűlt, hogy meglepetés szerűen combközépig süppedtünk benne. Viszont több gombát is találtunk az avar között meglapulva. 

A meredek völgyoldalban a kidőlt fákba kapaszkodva biztonságosan lejutottunk. 
A fák kifordult gyökérzetének tetején burjánzó élet trónolt. 
A patakban alig csordogált a víz, a fák egymás hegyén-hátán feküdtek a mederben, illetve a meder fölött. Nem tűnt járhatónak a terep. 
Felkapaszkodtunk egy kicsit a hegyoldalba, és meg is találtuk a térkép által jelzett utat. Sőt még felfestett turistajelzést is találtunk, igaz meglehetősen kopott állapotban. Szóval ez egykor jelzett út volt - most azonban lépten nyomon kidőlt fák keresztezték az utunk. 
Ennek ellenére egy ideig elég jól tudtunk haladni, szorgalmasan másztunk egyik fáról a másikra. Hol a törzsek alatt, hol fölötte, hol jobbról kerülve, hol balról fordulva lépdeltünk. Aztán egyre sűrűbben nőttek az akadályok, a terepet nehezítette a (meg)bokrosodó szederinda tömeg. 
Még egész jól láttunk a szürkületben, óvatosan bontogattuk ki magunkat a tüskék öleléséből.
Ránksötétedett.
Már nem láttuk, merre is lenne az út, bár lehet, hogy nem a sötét miatt fogyott el, a szedres már korbácsként marta belénk késeit. Gondoltuk, jobban járunk, ha elhagyjuk az "utat" és  visszaereszkedünk a mederbe. A bokrok alatt négykézláb kúszva értük el a völgy alját. 
Itt legalább nem volt szedres, maradtak csupán a kidőlt fatörzsek, no meg a patak billegő kövei, avar alá rejtett láthatatlan gödörcsapdái. Bottal tapogatózva lépkedtünk, fáról fára, kőről kőre. Az elemlámpa fénye épp csak az előttünk lévő akadályt világította meg, így mindig csak egy lépésre előre kellett gondolkodni. 
Eltévedni nem lehetett, lassan, de biztosan haladtunk előre. Végül két óra botorkálás után végre elértük a jelzett ösvényt. Kicsit fellélegeztem, és gyors léptekkel indultunk a biciklik felé. 
Az úton haladva a sötétből hatalmas, világító szempárokon villant meg a lámpa fénye. Nem nagyon hatotta meg őket jelenlétünk, figyelmesen követték lépteinket. Majd aszfaltútra értünk, kerékpárra váltottunk, s az út melletti erdőből pillogó szempárok tulajdonosait halk csilingeléssel próbáltuk lebeszélni arról, hogy felénk induljanak.   Aztán már a bicaj kerekét is alig láttuk, leszállt a köd, s vakfehérségbe burkolt minket a lámpa fénye. 
Felejthetetlen élmény volt ilyen közelségből megtapasztalni a vadont. 

2021. november 24., szerda

Vörösfenyő foltok a Börzsönyben

A fenyők nem őshonosak a Börzsönyben, a Csóványos (vagy Őzberek) környékén  azonban szép számmal találunk vörösfenyőket, melyek ilyenkor ősz végén kitűnnek sárguló és lehulló tűlevelükkel. 

Sőt, Királyháza felé haladva - például a piros háromszög jelzésen - több helyről is remek panoráma nyílik a szemközti hegyoldalra, ahol szép sárga foltok jelzik a hengeresen kúpos koronájú vörösfenyő állományokat. 









Ez az út pedig a Nyír-réten álló egykori kastélyhoz vezet. Gyönyörű rendben álló fák vigyázzák az utat, melyet a vörösfenyő  lehulló levelei fednek sárgán. 



2021. november 15., hétfő

Novemberi kettős


Az aszfalt nedvesen csillog, a fák levelei mozdulatlanok, a házak ablakai sötéten néznek a hajnali teljfölös szürkületben. Az emberek épp most fordulnak a másik oldalukra, a radiátorok csendesen csörgedezve továbbítják a forró vizet. Idekint néma csend, szellős sem rezdül. 
Jól esik a biciklin ülve a téli kabát, arcomba csendesen permetez a novemberi köd, majd lassan bekúszik a hideg a kabát alá. Igazi nedves, novemberi szombat reggel. Óvatosan gurulok lefelé az úton, csúszik a bringa kereke. Lefelé még a kapucnit is a fejemre húzom, otthonosan meleggé válik a ruhám. A kertekben a fák még őrzik színes lombkoronájukat, jó rájuk nézni, miközben suhanok lefelé a lejtőn. Szép ez itt is, de mégis azon jár az eszem,  milyen lehet most az erdő!  Munkába indulok, s már most alig várom, hogy végre járjak egyet a kékes párába burkolózó fák között.
Aztán az órán elfelejtek mindent, a diákokra koncentrálok, és arra, amit át kell adnom. De csak egy pillantás az ablakra, s máris újra kiragad a valóságból a természet misztériuma. 
A Normafánál sűrű a köd. Élvezettel bolyongok a fák között, aköd mögül valószerűtlenül sárgán világítanak a levelek. Az avar még meg-megzördül a lépteim alatt, de sokszor már csak úgy cuppan a cipőm a sárban. Elmélázok még az órán történteken kicsit, aztán átadom magam a természetnek és végre kikapcsolok a mindennapokból. 


Imádom ezt a szottyogó, ködös, őszi időt!






2021. november 9., kedd

Panorámatúra a Helembai-hegységben

Hova megyünk vasárnap? Burda! Á, azt ismerem, lánykoromban sokszor varrtam a szabásmintái alapján, de már nincs hozzá idegem... A hegység, te okos! Van olyan? Guglizz rá! Jé......

Esztergommal szemben, a Duna mentén a Szlovák oldalon magasodó hegyvonulat neve Burda, magyarul Kovácspataki-hegység, vagy Helembai-hegység, gyakorlatilag a Börzsöny kistestvére. A Duna, Ipoly és Garam folyók ölelik közre. 

Ide indultunk tehát ezen a csendes esővel induló vasárnapon. Megvallom közepesen izgalmas túrára számítottam, de a hely messze felülmúlta várakozásaimat. 

Alig egy óra alatt elértük  Garamkövesdet, s a  piros jelzés mellett leparkoltuk az autót. Az eső már nem esett, de szürke felhők ültek az égen. Az út meredeken indul, aztán még tovább emelkedik, de szerencsére nem túl hosszan. Alig negyed órás kaptató után elértük a  második kilátópontot a Kovácspataki-sziklák felső peremén. A panoráma lélegzetelállító. 

Lábunk alatt a falu barátságos házai, a távolban szántóföldek, falvak húzódnak. A Duna szürkén kanyargó íve keresztülszeli a látóhatárt. Mögötte a Szamárhegy, amott Esztergom, a Bazilika büszkén magasodik, lábai alatt szép S ívet vesz fel a folyó. 
(Sajna a nagylátószögűvel nem tudtam ráközelíteni a Bazilikára, bánom már, hogy nem hoztam a telét, de lusta voltam cipelni. )
Innen az ösvény hol a sziklák peremén vezet, hol visszavisz a fák közé a pirosra, de lépten-nyomon kis letérők vezetnek a szebbnél-szebb kilátópontokhoz. Ámuldoztunk, lelkendeztünk, kicsit hiányoltuk a napfényt, a szél is fújt a kitett részeken. Megcsodáltuk a girbe-gurba tölgyfákat, kőriseket, som és csipkebogyó bokrokat, sőt egy helyen még borókást is találtunk. 
Az úton tanösvény vezet végig, ékes szlovák nyelven hirdeti a tudnivalókat (miért csak szlovákul? pár kilométer a határ...) . Betűzgettem, ennyi erdővel kínai is lehetne. No sebaj, lefotózom, Google Lens-t beüzemeltem és meglepődtem: Nem csak felismeri a szöveget, hanem fel is olvassa szlovákul, kérésre magyarra fordítja, de nem kell olvasnom, ha nem akarom, mert magyarul is felolvassa. Csaknem tökéletes a fordítás, bár a pisztácia tölgyön eltöprengek...



Az út kb. 5 km után a zöld jelzésbe torkollik. Az út további részén ezen haladtunk, széles erdei ösvényen, majd aszfaltozott úton, amolyan beszélgetős, haladós tempóban, barátságos őszi erdőben. 
Majd az út erősen lejteni kezd, óvatosan ereszkedtünk, s egy varázslatos kis völgybe értünk. Ezen a ponton 4 felől futnak össze a patak vájta völgyszorosok. 

Ekkor már néha még a nap is kisütött, újra aszfaltút, s hamarosan lakott településre értünk. 
A falu határa.
Sajna egy jó darabon az országúton vezet a jelzés. A fák mögött hömpölyög a Duna, mögötte a Pilis (Szamárhegy, Hosszúhegy). A bal oldali csúcsán már jártam, a hegy oldalában ott lesz a Hideglelős-kereszt. Persze erre már csak itthon jöttem rá, egész belelkesültem újra. Többek között ezért is szeretek blogot írni, a kirándulásnak újabb rétegei törnek a felszínre így bennem. 
Kb. 1 km múlva találtunk egy kis ösvényt a part felé. Megcsodáltuk az őszi színekbe öltözött Helembai-szigetet két példányban, majd végig a part mellett haladva sütkéreztünk végre a napsütésben. 
Utolsó pillantás a szigetre, mielőtt újra felkanyarodtunk volna a piros jelzésen az erdőbe. 
Meglehetősen meredek kaptató vezet vissza hegygerincre, így túl a 15. kilométeren mérsékelten esett jól, de nagyon kíváncsi voltam a térkép által jelzett tárna járatokra. 
Ehhez az  igencsak csúszós, meredek hegyoldalban, fától-fáig kapaszkodva kellett jó pár métert lejjebb ereszkedni a jelzett útról. Majd egy egyáltalán nem feltűnő, ékes szlovák nyelvű POZOR felirat figyelmeztetett arra a kb. legalább 30 méter mély függőleges üregre, ami csak úgy itt tátong. Se egy kerítés, se egy perem, semmi nem utal arra, hogy ilyen mélység található a közelünkben. Csak azért vettük észre, mert a térképen láttuk, hogy itt kell lennie valaminek. (A 30 métert pedig egy kaviccsal teszteltük). 
Utóbb utána olvastunk:  a második világháború végén az angol bombatámadások miatt a stratégiai fontosságú gyárakat a föld alá akarták telepíteni. Erre a helyre konkrétan a MOLAJ  olajfinomítót.  A munkálatokat azonban soha nem fejezték be, mert már túl közel volt a szovjet hadsereg. 
Sajna a tárnákat ezúttal technikai okokból kifolyólag mégsem jártuk be, ehelyett felkapaszkodtunk újra a gerincre, és ezúttal naplementében jártuk végig az út eleji kilátópontokat, ezzel keretes szerkezetbe foglalva a 20 km-es túrát.