A másik part

 

Álom-bérci kalandozások

Úgy terveztük,  a hétvégén Álom-bércen hajtjuk éjjeli nyugovóra a fejünket, s az oda vezető úton még gombát szedünk, hogy enni is tudjunk mit! 

Amivel nem számoltunk a tervezéskor, hogy 30 fok feletti hőmérsékletet ígért a meteorológia a kiválasztott időpontra. Meg némi vihart. 

Így aztán a tizen kilós zsákokkal már reggel kellemesen meleg időben indultunk neki a hegynek. Az erdőben azonban hűvös volt. Az árnyas fák között tekeregtünk, még véletlenül sem a kijelölt úton, hajolgattunk, kerestük a betevőt. 

Kinevezett szakértőnk úgy ítélte meg, ez a gomba nem ehető, így csak lefotóztam. 

Nem tudom, mi a rosszabb jól megrakott cuccokkal a hátadon: tempósan haladni felfelé, vagy lassan, komótosan, gomba után hajolgatva, észre sem véve azt, hogy hegynek fel tartunk? 

Mindenesetre a gyűjtögetés izgalma mindenkit magával ragadott, s bár az elmúlt heti szárazság nem kedvezett nekünk, mégis sikerült egy kisebb mennyiség galambgombát és néhány vargányát(?) összeszedni és közben magunk mögött tudni a meredekebb részeket. 

Az erdő kegyes volt hozzánk, még finom piros szamócával is megvendégelt!

Nem volt túl sok víz a patakban. 

Jobb létre szender-ült.

Mocsaras területen méteres páfránybokrokkal találkoztunk.

Valamikor gomba volt, most úgy néz ki, mint egy megrágott tojásrántotta. Nagyon tetszenek a színei.  A környékén még ép példányokat is találtunk. A hasunkban végezték. 

Andezitömlés szegélyezte az utunkat, benne érdekesebbnél érdekesebb formájú és mállású kövekkel.

Gömbhéjas elválású andezit kő. Úgy néz ki mint egy dinoszaurusz fej-szem.
A gömbhéjas elválás létrejöttének okát csak találgatják, lehet, hogy azzal van kapcsolatban, hogy a kőzet a felszínre kerülése után a nagy nyomóerő megszűnése miatt kitágul, de az is lehet, hogy az erős napi hőingadozás okozza a mállást. Ez utóbbi az erdei kőzetek esetében számomra erősen megkérdőjelezendő. Szimpatikusabb elképzelés a nedvesség behatolása a kőzet résein, és annak feszítő hatása az andezit rétegekre. 

Délután öt órára étünk a kiszemelt táborhelyünkre. Épp teaidő! Így aztán  előkerült a rituális teakészlet, és kortyolgattunk. 

Meg persze szusszantunk, pihentünk, hűltünk és ámultunk. Majd csapatunk egyik fele vízért indult a közeli forráshoz, másik fele pedig fát gyűjtött az esti tábortűzhöz. A fa már nagy halomban állt, úgyhogy belevetettem magam a virágok, lepkék és hernyók fotózásába. 

Közönséges tarkalepke, fehérpettyes álcsüngőlepke, kutyatejszender hernyója, sakktáblalepke, és a jobb alsó sarokban egy kacsafarkú szender elmosódó röpte is látszik, amint épp egy kakukkfű virág nedvét próbálja kicsalogatni. 

Ez volt az a pont, amikor először gondoltam arra, hogy ebből vihar is lehet, és talán fotózás helyett mégis inkább a sátor felállításával kéne foglalkozni. 

De nem tudtam elszakadni a látványtól, tovább kattintgattam. Majd megérkezett a vihar szele, így mégis menekülőre fogtam a dolgot, s a gyorsan felerősödő szélben a sátorrúdba kapaszkodva rohantam a szerteröppenő ponyva után. Végül mégis sikerült a mű, segíthettem a többieknek. Dóri ultralight sátrával megküzdöttünk, némi szentségelés és az újrakezdés sokat segített. Épp nagy toccsanással megérkeztek  az első esőcseppek, amikor becsusszantunk a stabilan álló menedékekbe. Így a viharos-esős képek kimaradtak sajnos. Csak feküdtem a sátorban és hirtelen azt éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok.  

A futó nyári zápor hamar továbbállt, így folytattuk a rendezkedést. Ja, igen. A viharral jött némi lehülés is, jólesett a hosszú nadrág és a pulcsi. 

Zoli sátra lassan készült, de a végeredményt mindannyian megcsodáltuk!

Közben oszlani kezdtek a sötét fellegek.

Végül késő délutánra kisütött a Nap (ld.  első kép)! Addigra már nem maradt más dolgunk, mint élvezni az életet - no nem mintha eddig nem ezt tettük volna, csakhogy ezt most nagy láblógatások és sztorizgatások  közepette tettük. 

A gerincen öreg tölgyek, göcsörtös, zúzmóval borított fák, galagonya bokrok között selymesen zöld fű ringatózott. A kitettebb réteken tömegesen nyílt a kígyószisz. A sárga gyűszűvirág már elvirágzóban volt. 

Közben a Nap egyre alacsonyabban járt az égen, vörösre festve az ég alját.  

Ideje volt tüzet rakni és nekiállni a vacsi készítésnek!

Tökéletes tábori este - tűzzel és a "bárpulton" sorakozó tüzes vízzel! Ekkor  már nem éreztem semmilyen fáradtságot. 

Készül a gomba. Ilyen finom gombát még nem ettem!

Mire megettük a gombát, hús is került a rácsra. Háromszor is, egyre nagyobb adagok. Az utolsó kéttenyérnyi szeletet már meglepett nevetés fogadta, meg se bírtuk enni, úgy jóllaktunk. A medve és a róka elől azonban gondosan elcsomagolva húztuk fel a fára. 

 

Közben éjszakai díszletként millió csillag került az égre, fehérlett a tejút, suhogtak a denevér, vagy (gyakorlatilag) bagolyszárnyak. Éjfél körül mindenki a sátrába vonult, de nekem sokáig nem jött álom a szememre. Csak feküdtem és új távlatok nyíltak előttem. Mintha váratlanul választ kaptam volna a hónapok óta bennem motoszkáló kérdésekre. 

Másnap kellemes nyári reggelre ébredtünk. A madarak korán abbahagyták a csicsergést, én a réteken bóklásztam, virágok és bogarak után kutatva. 

Reggeli után lefelé indultunk a hegyről. 

Az út menti meredek lejtőkön álló magányos fák olyanok voltak, mint a japán bonsai-ok. El is neveztük a tisztást Hokkaido-rétnek. (Vagy Haikido? ) 

Szeretem a bükkösöket. Sajna ez az erdő nagyon szomorú látványt nyújtott, a  környezetbarátabbnak mondott szálaló fakitermelés ellenére is igazi katasztrófa sújtotta tájnak tűnt. 

A bükköst fenyőerdő váltotta fel. 

Egy rejtett zug a Fokhagymáson. 

Itt még találtunk virágzó farkaskutyatejet. 

Innen már gyors léptekkel igyekeztünk az autónk felé. A Nap erősen sütött, megjött a jósolt forróság. Két órán keresztül tartott a lefele menet, s bár a végén kellemes, romantikus patak menti úton haladtunk, alig vártam, hogy hideg kútvíz érje izzadt bőrömet. 

Elképesztően izgalmas, tanulságos, szeretetteljes, bensőséges két napot töltöttem a vadon mélyén, új távlatok nyíltak előttem, sokat tanultam, hallottam, láttam, tapasztaltam. Köszönöm a szervezést!

Éjszakai világító felhők?

Csúcséjszakázásunk (igen, így egybeírva, hisz ez már fogalommá lett) naplemente utáni tábortűz mellett ülős részénél lettem figyelmes arra, hogy az égbolt nagyon különös kék színt öltött, és a hegyek felett vakítóan fehér bárányfelhők csücsülnek. 

Nem csalás, nem ámítás, nem Photoshop, tényleg ilyen lehetetlen színe volt az égnek. Mint írtam, a nap már lement, azt is végig gyönyörködtük, a hegy sötétbe borult. Vártuk a csillagokat, de azok nem méltóztattak még előbújni, mert az ég viszonylag világos volt. A felhők nem szürkén, hanem világító fehéren jelentek meg a sötét erdő fölött. 

Furcsának találtam, és most sem tudom a magyarázatot, de beugrott az Időkép alkalmazás egy posztja, melyet a napokban olvastam a világító felhőkről. 

Idehaza aztán kicsit utána olvastam a csillagaszat.hu oldalon. Összefoglalva: 

A világító felhők a 50-65 fokos szélességi körhöz tartozó területeken jelennek meg, jellemzően június-augusztusban, alkonyat után 30-60 perccel. A jelenség a mezoszféra határán, 85km-es magasságban alakul ki, amikor a Nap 6-16 fokkal a látóhatár alá kerül. 

Nos a képen látható felhők megjelenése teljesen megegyezik az előző leírásban szereplő körülményekkel, csupán a formájuk nem olyan, mint amilyeneknek a csillagászat oldal szerint lenniük kellene. Az NLC felhők mindig fátyolos szerkezetűek - tudtam meg - apró jégkristályokból állnak, amelyek az elégő meteoritok anyagából vannak, de akár űrhajók gázaiból is lehetnek. 

Nagyon érdekesnek találtam a jelenséget, de bele kell nyugodnom abba, hogy ezek a felhők csupán azért fehérek, mert a nap még elérhető kevéske fényét visszaverték. 

Tokajtól Tarcalig, avagy túra a Nagykopasz-hegy körül

A reggeli nap már melegen sütötte a sátrakat, így aztán korán tábort bontottunk és Tarcal felé vettük az irányt.  A nap során gyakorlatilag megkerültük, majd megmásztuk  a környék emblematikus hegyét, a Nagykopasz-hegyet, mely szintén a Tokaj-Bodrogzug Tájvédelmi Körzet része. 

Déli lejtőin terem a világhírű tokaji bor. A szőlősorok végére rózsákat ültetnek, melyek színe jelzi, hogy milyen típusú szőlő terem az adott soron. 

Tokajtól csaknem Tarcalig elkészült végre a kerékpárút (itt tavaly az autók mellett tekertünk, és még emlékszem az érzésre, ezért most nagyon tudtam értékelni ), így végig biztonságos útvonalon, egymás mellett, beszélgetve  kerekezhettünk. Tarcalban megszemléltük a két templomot, melyekben épp miséztek, majd megindultunk a közeli csúcson álló Áldó Krisztus szobor felé.  Rövid szerpentinező kaptató vezet fel a 8,5 méter magas gránit szoborhoz, gyönyörű ligeten keresztül, padokkal, levendulával szegélyezett úton. 

Kilátás a szoborhoz vezető útról Tarcal két templomtornyára. 

Szinte megindult felénk a szobor az olajfák között vezető lépcsőkön. 

Miután  Jézus lábai mellől kigyönyörködtük magunkat a panorámában, ideje volt elindulni a környék legmagasabb (512 m) csúcsa felé. A Nagykopasz, vagy Tarcal vezér hegye kis hazánk legmagasabb és egyben lefiatalabb vulkáni tanú hegye. 

Mikor honkereső őseink felfedezőket küldtek a Kárpát-medencébe, Tarcal, Ond és egy harmadik vezér eljutott ide, és versenyt hirdettek: ki ér fel előbb a hegy tetejére? Tarcal vezér lett az első, ezért a hegy is róla kapta a nevét. A két másik vezért pedig Tarcal visszaküldte Árpád fejedelemhez, hogy jelentést tegyenek. 

Érdekesség, hogy Anonymus  szerint a Tarcal - Turczol a Turcsighol más formája, jelentése: kikémlel. Talán véletlen az egybeesés, miszerint Árpád fejedelem a föld  kikémlelésére, megismerésére küldte ide Turzol, alias Tarcal  kún vezért? 

Nagy lelkesedéssel indultunk neki az útnak, de pár száz méter múlva megkopott a lendület. A nap tűzött, az út pedig szőlősorok között vezetett. A  levegő forró volt, mi izzadtunk. De makacsul haladtunk felfelé: azt mondják odafent szép a panoráma, megnézzük mit láthatott Tarcal? Szőlősorokat talán még nem, bár ki tudja, Villányban már a rómaiak is készítettek bort. 

Az utolsó 100 méteren végre elértük az erdőt. Itt már kellemes árnyékban, ámde fojtogató dunsztban haladtunk. Mindezt feledtem, amint megláttam a virágzó turbánliliomok méteres szárain ülő virágokat. 

 

Végül felértünk a csúcsra, ahol az adótorony és egy parkoló szomszédságából szemlélhettük a kilátást olyan emberek társaságában, akik autóval közelítették meg a terepet. Nem volt igazán természetközeli az élmény, így hamar távoztunk, amerre jöttünk.

Viszont már tudtuk, hogy Tarcal is látta az Alföldet, a kanyargó Tiszát, a dús legelőket, így  azt izenhette Árpádnak: gyertek, itt a fű kövér, a víz bőséges, a levegőt harapni lehet!

Lefelé menet láttam meg a sárga lent, mely nagy tömegben virágzott a szőlősorok melletti réteken. Sajnos kosborokat most nem találtam, pedig igen változatos flórát jelzett az útikalauz erre a hegyre.

A hőség azonban fokozódott,  s a Tarcali bányató  hihetetlenül zöld vizének látványa egyre gyorsabb menetre sarkalt minket. 

Végül alig másfél óra alatt leértünk a hegyről, és a tó  első kis öbölben letelepedtünk a  sziklákra,  s locsoltuk magunkra a vizet. Megszemléltük a part menti sekély, nyugodt vízben pulzáló apró medúzákat, majd  aludtunk egyet  a fák árnyékos hűvösében.

Késő délutánra járt az idő, mire tovább indultunk.  Úgy döntöttünk, a közeli Szent Teréz kápolna mellett töltjük az éjszakát. 

Feltekertünk a Szent Teréz kápolnáig. 

Innen is látszik a Nagykopasz-hegy. Így aztán a keretes szerkezetbe foglaltuk a mai napot. 

"Szép lesz a naplemente?"

"Szép, csak takarni fogják a felhők!"

Végül nem panaszkodhattunk a naplementére sem. Bár a felhők tényleg takarták, mégis a szivárvány színeiben fürdött a táj.