Az erdő húrjai

Ilyenkor, nyári délután inkább már csak néma az erdő. Az avar még nem zörög, madarak már nem csicseregnek. S a néma csöndben meghallod, hogy az erdő zenél. Benned szólal meg. 

A Szent-György-hegy ékszerdoboza: Hegymagas

Többször szembejött velem a Facebook-on egy gyönyörű sárga barokk templom, amiről csak annyit tudtam, hogy valahol a Szent-György hegyen található. Így meglehetősen véletlenszerűen tekeregtem a hegy környékén, abban reménykedve, hogy egyszercsak rá találok. Amikor nyáron erre jártunk, Tapolca felől közelítettük a hegyet, ahonnan valahogy nem látszódott ez a rész.  Most Gyulakeszinél rossz irányba kanyarodtam, így egy másik irányból látszódott a hegy, s már egész messziről húzott valami a templom felé. Hamarosan látni is lehetett a hegy kétharmada tájékán a sárga foltot. Mint utóbb kiderült, az 1760-as évek környékén a Tóti Lengyel család által barokk stílusban (újjá)épített kápolna  aszfaltúton is megközelíthető, de én valahogy mégis a présházak és szőlőföldek közötti meredek földutakon araszolgattam az autóval. 

Végül leparkoltam Hegymagas eme pontján: megleltem az ékszerdoboz igazgyöngyét! 

Pazar látvány fogadott, bármerre is néztem. Szemben a Badacsony, balra a Lengyel-kápolna, hátam mögött a Tarányi-présház. 

Előttem az Oroszlánszájú-kút. Jobb kéz felől pedig barátságos szőlősorok között visz fel az út a Bazaltorgonákhoz. 

Út közben számtalan régi,  vagy új présház mellett visz el az út, melyeket a régi hagyományoknak megfelelően újítottak fel, vagy építettek fel.  

Szépen gondozott sorokba rendezve futnak a szőlőtőkék, a távolban Badacsony csonkakúpja és a Szigligeti-vár romjai látszanak. 

Az egyik ház mellett, a szőlősorok között íriszek pompáznak legalább hatféle színváltozatban. Addig tátom a szám, míg a tulajdonosok kedvesen vágnak belőle egy csokorra valót nekem!

A bazaltorgonákhoz most nem mászok fel, jártam ott nyáron, most inkább a szőlősorok és a táj csendes békéjébe merülve bóklászok. 

Lengyel-kápolna

Visszatérve az autómhoz újra megcsodáltam a templomot, s a homlokzatán és tetején elhelyezett bántai homokkőből készült szobrokat.

A torony egyik fülkéjében magát Szent-Györgyöt láthatjuk, lova lába épp egy sárkányon tipor.

Az oromzat szélein Szent István és Szent László szobrai.

Azt olvastam, hogy a fából faragott, aranyozott rokokó-barokk oltára és szószéke is gyönyörű, de sajnos most nem tudtam bemenni  a templomba, hogy saját szememmel láthassam ezeket a műremekeket.

Tarányi présház

A présházat is a Tóti-Lengyel család építtette, barokk stílusban, de később a Tarányiak birtokába került. Kőerkélyéről állítólag remek panoráma mutatkozik, nem volt módomban leellenőrizni. 

A sárga höbörcsös vakolat remekül mutatott a késő délutáni napfényben, bár nagyon sok helyen hiányzik már a házról.
Az oromzaton elhelyezett naív faragású szobrok a görög mitológia alakjait ábrázolják: Bacchust  (Dionüsszosz a bor és a szőlőművelés istene), aki  épp hordón lovagol, Cerest (a növények ültetésének istennője), Dianát (vadászat istennője) Flórát, aki a  tavasz, a megújulás istennője.

Kenuval a Molnár-sziget körül

Kis-nagy családommal a soroksári Duna-ágon terveztünk egy rövid, délutáni evezést. A Gubacsi-hídnál horgonyzó Kalóz-Tanyáról indultunk kenukkal és kajakokkal, hogy leevezzünk egészen a Molnár-szigetig, és ott a vadregényes kis ágon megkerülve a szigetet, végül visszatérjünk a kiindulási pontunkhoz.  A kölcsönzőnél a fiatalember zord arccal fogadta az esetleges késésre vonatkozó kérdéseinket, így  nagyon reméltem,  hogy ezt a 12 km-es távot kevesebb, mint 4 óra alatt, a kölcsönző zárásáig teljesítjük.

Már az elején kiderült számomra, hogy a gyerekek remek vízbiztonsággal rendelkeznek, vígan mozgolódtak a kajakban, kilógatták a lábukat, felálltak, hátrafelé ültek, mindeközben egy pillanatra sem vesztették egyensúlyukat.

Így aztán miattuk már nem kellett aggódni.

A folyón lefelé evezve szépen elhaladtunk a csepeli sétány jellegzetes pontjai mellett: a játszótér, a lakótelep, a sétány, vízisport-egyesületek épületei ismerősen köszöntek vissza múltkori biciklitúránk képei közül.   

Meglepően hamar elértük a Molnár-sziget csúcsát, ahol bekanyarodtunk a Duna még csendesebb mellékágába. Tavasszal gyönyörű, kolonokkal teli sima tükrű víz fogadott itt, nagyon kellemesen és akadálymentesen lehetett haladni. 

Most - a nyár végének, vagy az alacsony vízállásnak köszönhetően - nyílt víztükröt csak keveset találtunk, többnyire vízinövényekkel sűrűn benőtt  úton haladtunk. Több ponton erősen kellett húzni az evezőket, hogy átjussunk a sűrűbb részeken. A lapátok sokszor érintették a meder alját.

az ÚT

Talán ebből kifolyólag csak kevesen jártak errefelé, és a madarak teljes nyugalomban vették birtokba ezt az ágat. Mi is rengeteg szürke gémet, kócsagot, szárcsát, tőkés récét, bölömbikát és még ki tudja miféle állatot láttunk, s bár nem engedtek túl közel magukhoz, mégis hatalmas élmény volt számomra, hogy fotózhattam őket. 

Tollászkodó szárcsa

Startra készen

Kirepülés

Gyülekező

Bölömbika? Nem volt könnyű észrevenni a part menti kuszaságban.

Szorgalmasan legelik a víz tetején úszkáló zöldet. A szülők nagyon dühösek voltak, hogy eleveztek melettük, hangosan sziszegtek felénk.

Tenyérnyi rák súlyát is elbírja

Egy ponton elakadt a kenunk, ki kellett szállni, hogy átemeljük a zátonyon. Csaknem ráléptem erre a tapogatózó siklóra. 

Láttunk egy másik siklót, amint hallal a szájában úszott, és egy béka ki akarta venni a szájából a halat. Kicsit üldözte, aztán feladta. 

Végül átküzdöttük magunkat a sziget másik végéig, itt már a csepeli ágon gyorsan haladtunk visszafelé. Bár szembe fújt a szél, és többször is belegabalyodtunk horgászzsinórokba, a pecások nagy örömére, még zárás előtt visszaértünk a Kalózokhoz. 

Bocikák bámultak ránk bárgyún...

... de az anyjuk váratlanul a hátunk mögött levő bokorból előtört, és megindult felénk, hatalmas busa fejét lehajtotta, öles szarvai fenyegetően meredeztek felénk.  Átfutott a fejemen a gondolat: hogy került a villanypásztoron kívülre? A választ azonban már nem volt idő boncolgatni, jobbnak tűnt az azonnali megfutamodás! 

Ti mit tettetek volna?

Hűsítő kirándulás az Apátkúti-völgyben

Ha nyár van és  forróság és mégis buzog bennünk a kirándulási vágy, akkor a legjobb választás egy hűsítő patakvölgy mentén bóklászni az erdő mélyén.
Sok ilyen hely van Magyarországon, az egyik kedvelt célpont Visegrádon az Apátkúti-völgy. Bármilyen kedvelt is, így kánikulában aránylag kevesen járnak erre.
Az út elején, az Ördögmalom-vízesésnél csak egyetlen család kóborolt, így nyugodtan fotózhattam volna  vízesést, ha lányom lábaiban nem lett volna benne a mehetnék. De benne volt, így az aszfaltutat kerülve, a patakmederben folytattuk az utunkat, egészen a Magda-forrásig, ahol a hatalmas lekerekített sziklatömbökön másztunk át, majd folytattuk utunkat a Telgárthy-rétig.

Innen az aszfalt úton voltunk kénytelenek folytatni az utunkat, mely az egyre erősödő napsütés erejét megkétszerezve ontotta a meleget. Kész felüdülés volt, amikor a Kaán Károly-forrásnál végre betérhettünk az erdei ösvényre, és újra a patak mellett haladtunk. Mintha kinyitottuk volna egy óriási hűtőszekrény ajtaját, úgy csapott meg minket a patak felől áradó hűs, frissítő levegő.  A forrásnál megtöltöttük kulacsainkat, elfogyasztottuk a magunkkal hozott fetás paradicsomsalátát (kinek jut még eszébe ilyesmit vinni egy túrára?), és hamarosan felfelé kanyarodtunk a hegycsúcson lévő Jenő-kunyhó felé.

Bár az út meredeken vezetett felfelé, amíg a fák árnyékában ballagtunk, addig nem volt melegünk. Hamarosan azonban felértünk a hegytetőre, ahol gyönyörű kék égen bodrozódó bárányfelhők alatt törölgettük a verejtéket homlokunkról.

A Jenő-kunyhónál kicsit lógattuk a  lábunk és a nyelvünk, majd a zöld jelzésen a   Spartacus-ösvény felé vettünk utunk.

Az egykori vadászösvény keskeny útjain kanyarogva meglepően sokan jöttek szembe velünk. Úgy tűnik, a forróság ellenére is sokan bevállalták  az izgalmas erdőn keresztül egészen Pilisszentlászlóig vezető, néhol pazar panorámát felvillantó utat.

Mire a faluba értünk már erősen korgott a gyomrunk, úgy terveztük, a Kis Rigó-ban fogunk ebédelni. A vendéglő most sem okozott csalódást: vidám pincérek, árnyat adó fák, erdei madárcsicsergés és ízletes ételek vártak minket. Ide mindig érdemes betérni!

Ebéd után újra Visegrád felé vettük az irányt az Apátkúti-patak mentén. A szurdokban sorra találkoztunk azokkal, akik a Spartacus-ösvényen szembe jöttek velünk. Ők egy kisebb körtúrát szerveztek maguknak Pilisszentlászlótól-Pilisszentlászlóig. 

A visszafelé vezető út középső szakaszán  a folyó mély völgyet vágott a hegybe, az út 5-10 méterrel a patak fölött vezet, újabb különleges látvánnyal ajándékozva meg a túrázókat.

Végül újra  elhaladtunk a Kaán-Károly forrás mellett, s lassan az aszfaltozott úton visszatértünk körtúránk elejére.

Már csaknem 7 óra felé járt az idő, mire az autóhoz értünk, és elindultunk hazafelé. Békés egyetértésben ültünk a kocsiban, remek napot töltöttünk együtt, az összes fontos és kevésbé fontos dolgot megbeszéltünk, átmozgattuk minden porcikánkat, élveztük az erdő békéjét, hallgattuk a patak csobogását, ittunk hűsítő forrásvizet, simogatott minket a nap, kapaszkodtunk fák ágaiba, így már csak egy jó fürdőre és alvásra vágytunk a hosszú nap után.

Napkelte a Prédikálószéken

Régi vágyam, hogy a napfelkelte egyszer Prédikálószéken érjen. El is képzeltem a rózsaszín, vörös  és narancs minden árnyalatában fürdő tájat, s ezzel a hatalmas motivációból táplálkozó erővel  sikerül is leküzdenem hajnali 3-kor  az ágy - a földi gravitációnál tízszerte erősebb - vonzását.

A sötét utakon kanyarogva lassan haladunk, többször is átkel előttünk 1-1 szarvas család. Meglátva az autó fényszóróját, egy pillanatra megállnak, egy darabig néznek minket, majd minden sietség nélkül, elegánsan eltűnnek az út menti fák között. 

Még időben érünk Pilisszentlászlóra, a Kis Rigó vendéglő előtti parkolóba ahhoz, hogy másfél órás séta után a napkelte a kilátóban érjen minket. Kicsit azért aggaszt, hogy egyetlen csillag sem látszik az égen, sőt, az eső is szemerkél. Valószínűleg kifogtuk a nyár egyetlen esős hajnalát. 

Kicsit tétovázva vágunk neki a sötétségnek. Az utat inkább csak sejteni lehetett, mint látni, bár már jártam erre nappali fények mellett is tavaly, amikor naplemente túrát szerveztem (bár az sem úgy alakult, ahogy elgondoltam).

Lassan, tétovázva haladunk a fák között, minden lépésnél fülelünk, próbáljuk értelmezni az erdő csöndjét és zajait. 

A fák közül motozás hallatszik, a kutya póráza megfeszül, már tépné is ki magát a kezeink közül. De most itt a helye mellettünk,  ha eltűnik a sötétben, észre se vesszük, ha visszajön, fekete ő is, mint az éjszaka. 

Lassan lépegetünk, kicsit bizonytalan vagyok. Mi horkant ott a sötétben? Bevallom, halálra vagyok rémülve, erősen markolom a társam kezét. 

Szerencsére hamarosan világosodik. Bár a nap még nem kelt fel, mégis oszlik a sötét, már körvonalazódik a fa lombkoronája, az ott egy törzs, az egy bokor. Jé, még az út széle is látszódik. Szürke derengés közepette botorkálunk, a fák fölött bodorodnak a szürke fellegek. 

Felbátorodva haladunk tovább,  nincs itt egy lélek se, lassan a kutyát is lecsatolom  a pórázról, had szaladjon. 

Végül felérünk. A hajnali fényorgia elmarad, de a táj mélységes csendje visszhangzik a lelkünkben. Csak állunk és bámuljuk a tájat a maga végtelen nyugalmában, itt áll, örök időktől fogva ez a két hegy, a Visegrádi-hegység (Pilis)  és a Börzsöny, és szépen végigvezeti a Dunát a kanyarban, hogy el ne tévedjen, és a Duna engedelmesen követi a kijelölt irányt, örök időktől fogva az idők végezetéig. 

Megnyugtat ez a stabilitás, biztonságot ad, és erőt. 

Hárosi-öböl - a kis sziget meghódítása

Szeretem a Hárosi-öböl hatalmas ártéri fáit. Pár éve áradás után jártam ott, akkor csupa iszap volt az öböl, és a szemközti sziget megközelíthetetlenül csalogatott. 

Most sűrűn borította a talajt a méteresre növő csalán és egyéb kevésbé csípős növény. Rövid nadrágban, csupasz lábbal így nem volt annyira hívogató a séta.

Ám a partra leküzdve magunkat láttam, hogy a Duna alacsony vízállása miatt egy ponton az emberek szépen átsétálnak a térdig érő vízben a szigetre, sőt!

A sziget másik vége akár szárazföldön is megközelíthető.

A környékbeli ifjúság birtokba veszi a szigetet.

Kerékpáros napozó.

A sziget egyébként épp úgy néz ki, mint az öböl szárazföldi oldala, átjárhatatlan buja dzsungelként lepi el az aljnövényzet a (főleg) fűzfák alkotta erdő talaját.  

A sziget M0-hoz közelebbi oldalán átsétálva a térdig érő vízben a partra, megszemléltük a hullámtörő gátat, majd elindultunk a 0-ás hídja felé. 

Őszies hangulatot idéznek már a fák. 

hullámtörő gát

Az ártéren számtalan beton objektum található: gátfal, hídláb, illetve egyéb, el nem képzelhető  céllal emelt egykori építmény. Ezeket igyekeztek graffitivel fedni szorgos kezek. 

Naplemente a Sánc-hegy fölött

Százhalombatta és Érd határában a legenda szerint Attila 125 ezer hun vitéz élén véres csatát vívott Matrinus római kormányzó légióival. A csatában elesett vitézeket itt hantolták el, egész sírdombokat építve tetemeik fölé. Mára az eredeti 122 halomból 91 található meg ezen a helyen.  A hagyomány szerint erről a "száz halomról" kapta a nevét Százhalombatta.

A Sánc-hegy tetején feltárt földvárat Attila váraként is emlegetik. Bár az Érdi krónikákban és a régészeti feltárásokból a rézkori és bronzkori élet képe bontakozik ki :

"A Sánc-hegyen bronzkori (Kr.e. 1600 körüli) földvár nyomai láthatók. Az ember kihasználta a Duna közelségét, a löszdombok kínálta lehetőségeket. Sánccal és árokkal erősítették meg, földvárrá alakították.  A sánc közel 300 m hosszú 150 m széles építmény. A sűrűn lakott, több száz évig fennállt településen az új házakat az előzőek romjaira építették. Később a rómaiak is őrtornyot tartottak itt fenn."

Az egykori földvár feltárási munkálatairól itt lehet olvasni. (Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Adatbázis, https://archeodatabase.hnm.hu/hu/node/2632, 2018. augusztus 16.

További érdekes -, de nem tudom mennyire hiteles -információkat itt olvashatunk a régi magyarok és Érd környékének történetéből.

Duna-parti séták forró nyári délutánokra

Tüzesen sütő nyári nap perzselő sugarai égetik a hátam. Mezítláb lépdelek a forró homokon, majd az apró szemű kerek kavicsok masszírozzák a talpam. Élvezem a napsütést, majd a Duna langyos vizében gázolva hallgatom a víz placcsanásait a lábam nyomán. 

A Kutya messzire szalad a vízben, szájában faág, beszédes tekintetével kéri,  dobjam el újra, majd megint rohan a zsákmány után. 

A Gyerek kavicsot és kagylót gyűjt, mindet egyenként megcsodálom. 

A parton maradt víztócsákban, holtágakban molnárpoloskák és egyéb vízi állatkák nyüzsögnek. 

A homokban lábnyomok után kutatunk, egész az erdőig követjük őket, majd vad rivallások között visszaszáguldunk a vízbe, végül is nyár van, a gondtalan lubickolások, homokvárak építésének ideje. 

Lassan a nap is fürdeni készül, vörös csíkokat kever a hullámokba, a levegő langyossá válik és mi elégedett boldogsággal baktatunk hazafelé.